Rebel Kisses - Megnyílt!

Sziasztok!

A címből már leszűrhettétek, hogy - igen - valóban újabb bloggal jelentkeztem, szintén Austin szereplésével. Miután befejeztem a George Shelley fanfiction-om (ami egy kicsit sötétebb és erősen maffiás volt :D), úgy gondoltam, hogy jó lenne most egy könnyedebb történet, így született meg a Rebel Kisses ötlete, aminek már egy jó ideje fáradozom a megvalósításán.

Remélem, hogy aki ezt a blogomat szerette, benéz majd oda és, ha tetszik, akár rendszeres olvasómmá is válik. Szeretettel várok mindenkit! :)

www.rebelkisses.blogspot.hu

Köszönetnyilvánítás!

Sziasztok Drágák!

Nem is tudom, hol kezdjem. Amikor elindítottam ezt a blogot, nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogjátok majd. Semmi célom nem volt vele, csak írtam, mert szeretem ezt csinálni és teljesen a szívemhez nőtt ez a blog, úgy, ahogy Austin és Allie is. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy vége.

Szeretném megköszönni nektek, hogy végig itt voltatok, támogattatok a dicsérő és építő szavaitokkal és segítettetek, hogy eljussunk idáig! Remélem, hogy szerettétek a blogot és a jövőben, ha idetévedtek, majd kellemes emlékeket fog okozni. Nekem mindenképp!

Néhány adat:

• 28 rész+a Prológus és az Epilógus
• 11 hónap
• közel 300 hozzászólás
• 84 olvasó (jelenleg)
• 45 171 megtekintés (jelenleg) 
• a Trailer videón 2086 megtekintés (jelenleg)

Még egyszer köszönök mindent! Ezennel búcsúzom! Love you all ♥

Itt megtaláltok:

 http://stolenhearts-gs.blogspot.hu/

Epilógus

Köszönöm, hogy itt voltatok! <3

A kérdés: hogy lehet, hogy egy lány fejest ugrik a zűrzavarba és változatlanul kerül ki onnan? Nem kell sokat gondolkodni, hogy rájöjj... a válasz: sehogy.

Három hónappal ezelőtt, álmomban sem gondoltam volna, az, hogy elutazom a nagyiékhoz, ennyire meg fogja változtatni az életemet. Mert igen, ez történt. A feje tetejére fordult, felkavarodott, összekuszálódott.

Három hónappal ezelőtt, nem tudtam volna elképzelni, hogy lesz olyan alkalom, hogy két fiú között kell őrlődnöm, úgy, hogy mindkettő érez valamit irántam - ki nyíltan bevallva, ki titokban - de én csak az egyikőjük érzéseit viszonzom, így akaratlanul is meg kell bántanom valakit.

Három hónappal ezelőtt, meg sem fordult volna a fejemben, hogy a kisöcsém olyan beteg lesz, hogy az állapota válságossá válik. És - hogy részben emiatt - két új barátra is szert teszek, egy fantasztikus fiú és egy csodálatos lány személyében, aki megtette a legnehezebb lépést: küzdött és túlélt egy olyan betegséget, amit kevesen képesek legyőzni.

Három hónappal ezelőtt, képtelennek tűnt, hogy megismerkedek Austin unokatestvérével, aki - a barátom elmondása szerint - utálja őt és nekem kell majd közbenjárnom azért, hogy kibéküljenek.

Három hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy Austin és én járni fogunk, csak a szemébe nevettem volna. Akkor annyira képtelennek tűnt még az a feltételezés is, hogy én még szóba állok vele egyszer.

Pillanatnyilag pedig... majdnem hivatalosan is a barátnője vagyok. Fura ezt kimondani, hisz mindig is a legjobb barátomként tekintettem rá. Persze még mindig így gondolom, de most már valami több is... valami olyan érzelem fűz hozzá, ami még a barátságnál is erősebb.

Mikor azt érzed, hogy egy szavával vagy egy mosollyal fel tud vidítani, ha letört vagy. Mikor elég csak megölelni-e és már is jobb lesz a napod. Mikor megbánt és máris olyan, mintha az egész világ ellened fordult volna. Mikor, ha nincs veled - akár csak öt percig is - de te úgy érzed, hogy nélküle üres vagy, mintha elvitte volna azt a dolgot, ami boldoggá tesz téged... és ez így is van. A másik feledet. És ez a szerelem.

Anya szerint megváltoztam. Azt mondja, most sokkal boldogabb vagyok és sokkal többet mosolygok. Ez is Austin miatt van. Mert ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá a személlyé, aki akkor voltál, amikor megismerted. És tény, hogy mikor Austint megismertem, az volt életem legszebb időszaka, nem számít mennyit veszekedtünk, hány vitán mentünk keresztül, mert utána mindig kibékültünk. Sokat sírtam miatta, ez tény. De minden szomorú pillanatot el tudott feledtetni egy öleléssel vagy szimplán egy mosollyal. 

És most itt állok a backstageben és mellettem van az összes barátom. Nézem Anniet, ahogy mosolyog. Nézem, ahogy Brit a könnyeivel küszködve figyeli Austint, Brad pedig boldog mosollyal öleli a barátnőjét. Ránézek Sidneyre, aki vigyorogva emeli magasba a mutatóujját.

 És nézem Austint, ahogy több ezer sikítozó lánynak énekel teljes szívéből. Amellett, hogy látszik rajta mennyire imádja ezt csinálni, én tudom, hogy a rajongói nagyon fontosak neki. Talán a szívem mélyén van is bennem némi féltékenység, ha azt látom, hogy átölel vagy megpuszil egy lányt - még ha csak egy kép erejéig is. Persze, tudom, hogy én vagyok neki az egyetlen, de néha akaratlanul is elbizonytalanodom.

Főleg most, hogy turnéra indul, én meg maradok a suli miatt és ki tudja meddig nem találkozunk.... De nem aggódom. Azt hiszem mindegy mi áll előttünk... Működni fog. Mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy elengedjem. 

Véget ért az utolsó szám és kitört a tapsvihar. Mindenki sikítozott és Austin nevét kiabálta. A fiú felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a tömeget és nehezen bár, de sikerült viszonylag elhalkítani a közönségét. 

- Köszönöm, hogy eljöttetek - kezdte és mosolyogva pásztázta végig a tömeget. - Fantasztikusak vagytok és tudnotok kell, hogy nagyon hálás vagyok minden támogatásért. A ti segítségeket nélkül, ez az egész nem valósulhatott volna meg. Sokat köszönhetek nektek és meg akarom osztani veletek ezeket a pillanatokat még jó hosszú ideig. Épp ezért szeretnék bemutatni valakit, aki nagyon fontos nekem. Alls, feljönnél, kérlek? - fordult hátra és a kezét nyújtotta felém. Hallottam a halk morajlást, ahogy a tömeg izgatottan és kissé talán értetlenkedve összesúg.

Hát, itt az idő, nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna. Egy pillanatra behunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd kiléptem a színpadra.

28th. TOGETHER

Hola, bbys!

Hát.... igazából nem is ragoznám, eljött az utolsó rész ideje. Plusz még az epilógus és addigra összeszedem a mondandóm. Ehhez pedig jó olvasást! :)

EGYÜTT

Talán húsz perc is eltelhetett, amikor hallottam, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn, majd nyílt az ajtó és Austin jelent meg. Még mindig meghökkent arcot vágott, ahogy lehuppant mellém az ágyra és az ölébe húzta kinyújtott lábaimat.

- Oké - túrt a hajába. - Az előbbi jelenet tényleg megtörtént vagy csak álmodom?

Ahogy a szavak elhagyták a száját, előredőltem és jól oldalba böktem. Felszisszent, az arca fájdalmas grimaszba rándult. - Tökéletesen éber vagy - biztosítottam komoly arccal, de a végére csak elnevettem magam, mire ő is elvigyorodott és végigsimított a lábamon. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem tervez visszavágni az előbbiért, ezúttal eltekintett a büntetéstől.

- Mondd csak Alls, hogy sikerült ezt elérned? - nézett rám értetlenkedve és egyik kezét a tarkójára simította.

- Legyen elég annyi, hogy elég jó a rábeszélőképességem - mosolyogtam rá a barátomra. - Én megmondtam, hogy nem is olyan rémes - löktem meg finoman a vállát.

Austin bólintott és hálás voltam, amiért nem kérdezősködött tovább. Nem árulhattam el részleteket, megígértem Annienek, hogy ami a cukrászdában történt és elhangzott, az köztünk marad. A legkevésbé sem akartam elrontani az épphogy csak kezdődő barátságunkat azzal, hogy megszegem a szavam.

- Azt mondtad beszélni akarsz velem - hozta fel a következő témát Austin, amivel sikerült a lényegre tapintania. - Miről van szó?

- Mi lenne, ha előtte sétálnánk egyet? - kontráztam rá a kérdésére egy másikkal és meg sem várva a választ, átmászva rajta, lekászálódtam az ágyáról.

- Öö... felőlem mehetünk - vont vállat és láttam rajta, hogy a legkevésbé sem érti a viselkedésemet, őszintén szólva még én sem voltam száz százalékig biztos benne, hogy helyesen cselekszem-e. De ez a megoldás annak tűnt.

Amellett, hogy - szánt szándékkal - húztam az időt, mutatni is akartam neki valamit, amit még jó pár évvel ezelőtt fedeztem fel és mindig San Antoniora és a megismerkedésünkre emlékeztetett. Nem sürgettem Austint, hagytam, hogy komótosan felhúzza a cipőjét és magához vegye a telefonját, valamint egy napszemüveget - gyanítom utóbbit a rajongók végett. Bekukkantottan a nappaliba, ahol Annie tévézett és mosolyogva feltartottam a mutatóujjam, mire ő is hasonlóképp viszonozta a gesztust. Rá kellett jönnöm, hogy Austin teljesen félreismerte a lányt... egészen idáig. Örömmel töltött el, hogy hála nekem, sikerült kibékülniük - legalábbis jó úton vannak efelé.

Sétálva indultunk el, a megszokott módon összekulcsoltuk az ujjainkat és céltudatosan diktáltam gyorsabb tempót, magam után húzva Austint. A hely, ahová tartottunk nem volt annyira messze, alig negyed órás séta után meg is érkeztünk az úticélunkhoz.

- Hát ez? - vonta fel a szemöldökét Austin, teljesen össze volt zavarodva.

- Gyere - húztam magam után. - Fogadjunk, hogy nem is tudtál róla - pillantottam hátra, a fiú pedig tagadólag megrázta a fejét.

A kis park, ahová elhoztam Austint tökéletesen néptelen volt, épp ezért gondoltam jó választásnak. Ráadásul kicsit beljebb, a fák között helyet kapott egy kis játszótér is. A legtöbb játékát már megette az idő vasfoga, de volt néhány, ami még viszonylag használható volt. Például egy vasláncra erősített hinta. 

- Na, nem jössz? - kérdeztem Austintól, miközben már a nagy gumiabroncsra igyekeztem felmászni. 

Unszolásomra Austin végre hajlandó volt megmozdulni. Két lépéssel mellettem termett, a derekamnál fogva megemelt és felültetett a hintára, majd ő is felmászott és leült velem szemben. - Ez a hely teljesen...

- San Antoniora emlékeztet - fejeztem be helyette a mondatot, mire csak biccentett. - Nekem is ez jutott először eszembe, amikor megtaláltam - bólogattam én is.

Pontosabban a házunk udvarán lévő, szinte ugyanilyen hinta, ahol örök barátságot fogadtunk. Ahogy körülnézett, Austin arcáról tisztán leolvasható volt, hogy neki is ugyanez jár a fejében. Most éreztem azt, hogy el kell és el tudom neki mondani, mire jutottam kettőnkkel kapcsolatban.

- Gondolkoztam - kezdtem bele. Más esetben biztosan benyögött volna valami rém rossz poént a mondandómmal kapcsolatosan, de most leszűrhette a hangomból, hogy komoly dologról van szó, mert csöndben maradt. - Nem mondtam, de amíg San Antonioban voltam, több riporter is felkeresett és interjút akart készíteni velem.

- Alls...

- Ne! - szakítottam félbe, végig akartam mondani az elejétől a végéig, ahogy a fejemben már milliószor elterveztem. - A rajongóid is megtaláltak és voltak, akik nem igazán örültek a kapcsolatunknak - és ezzel még finoman is fogalmaztam. - Én tudom, hogy ez mind vele jár, de...

- Nem kell kimondanod - fojtotta belém a szót. - Megértem, hogy neked ez túl sok és elfogadom, ha így döntesz, csak kérlek, ne mondd ki - csapott a combjára, majd ökölbe szorított kezét a szájához emelve bámult rám.

Most rajtam volt az értetlenkedés sora. - Miről beszélsz?

- Szakítani akarsz velem, nem? - tárta szét a karját szenvedő arccal.

- Mi? Én nem...

- Hogy mondod?

- Miből gondolod, hogy...

- Hát, te mondtad...

Mindketten értetlenül néztünk a másikra és zavartan nyökögtünk, míg végül nem bírtam tovább és hangosan nevetni kezdtem. Percekig nem bírtam abbahagyni, csak akkor csillapodtam le, amikor majdnem hátrazuhantam a hintából, Austin rántott vissza és mentett meg egy fájdalmas eséstől.

- Austin, miről beszélsz? Nem, ez még csak meg sem fordult a fejemben, hogy szakítsak veled - tiltakoztam a néhány perccel ezelőtt feltett kérdése ellen.

- Nem? - kerekedtek ki a szemei. - De akkor mi volt ez az előbb? - vont újra kérdőre.

- Ha nem vágnál folyton közbe, már rég elmondhattam volna - sandítottam rá szenvtelenül, de a karját még mindig nem engedtem el. - Szóval, ezzel az egésszel azt akartam mondani, hogy... hogy talán fel kéne vállalni a kapcsolatunkat a média előtt - fejeztem be félszegen.

Végre kimondtam! Már régóta gondolkoztam ezen. Nem akartam titkolózni, abból soha semmi jó nem szokott kisülni. Egyszerre örültem, amiért végre volt bátorságom közölni ezt Austinnal, ugyanakkor rettegtem, hogy a rajongói és mindenki más mit fog szólni ehhez. De legfőképp Austin... Mi van, ha félreértettem és ő nem akar úgy bemutatni, mint a barátnőjét?

Miután ezek a gondolatok a pillanat tört része alatt végigszántottak az agyamon, Austinra néztem a reakciójára várva. Egy örökkévalóságnak tűnő percen keresztül csak nézett rám, majd egy hirtelen mozdulattal előrerántott. Átestem az ölébe és a mellkasának csapódtam. Már nyitottam a szám, hogy kifejezzem a felháborodásom, ő pedig gondolkodás nélkül megcsókolt. Karjai megfeszültek körülöttem, én pedig kiszabadítottam a felsőtestéhez préselődött kezem, hogy átöleljem a nyakát és a hajába túrhassak.

- Soha, de soha többet ne csinálj ilyet! - nyögte ki, amikor kifulladva elváltunk egymástól.

- Ne csókoljalak meg? - néztem fel rá kipirult arccal, vigyorogva, de értettem a célzását. - Még csak most kaptalak meg, gondolod, hogy ilyen könnyen elengednélek? - tettem fel a felesleges kérdést és fejemet a mellkasához szorítva bújtam hozzá. Egyértelmű, hogy a válaszom nem.

- Remélem ezt fogod mondani akkor is, ha nem lesz egy nyugodt perced a médiától - motyogta a hajamba és még szorosabban vont magához.

- Azt hiszem el tudom majd viselni. Van, akiért megéri - hajoltam hátra a karjaiban, hogy felnézhessek rá.

- Teszek róla, hogy én olyan személy legyek - simított végig az arcomon, mire jólesően felsóhajtottam. Arcomat a tenyeréhez szorítottam és lehunytam a szemem.

- Már olyan vagy. Mindig olyan voltál nekem - mosolyodtam el. Éreztem, ahogy másik kezét is az arcomra helyezi és száját a homlokomra nyomja, majd az orromra, végül ajkai újra megtalálják az enyémeket.

A legjobb barátom tulajdonképpen sosem volt az. Mindig több volt annál, csak féltem ezt beismerni magamnak és főleg neki. Féltem, hogy ő majd nem viszonozza az érzéseimet. Így viszont csak éveket vesztegettem el, minden nappal csökkentve annak az esélyét, hogy ez, ami itt és most van megtörténhet. Amíg én hezitáltam, ő egyre ismertebb lett. És bárkit megkaphatott volna, de ő engem választott. Jól tudtam, hogy ebben a percben több ezer lány lenne a helyemben, de én semmiért nem cseréltem volna el ezt a pillanatot senkivel.

Most végre teljesen és tökéletesen boldog voltam.

27th. DECISION

Hi babies!

Szóval, tudom, hogy úgy volt, ez lesz az utolsó rész, de mivel még terveztem egy beszélgetést Austin és Allie között, ezért ez megint csak az utolsó előtti résszé avanzsált. Igaz, ebben a fejezetben - ami egyébként átkötő az utolsóhoz - Austin nem szerepel, ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog! 

Jó olvasást! :) x

DÖNTÉS

Bosszantott, hogy Austin ennyire félvállról veszi ezt a dolgot Annieval kapcsolatban, ellenben valamilyen szinten meg tudtam érteni. A lány tényleg alaptalanul undok volt vele, de ez nem változtat azon, hogy ő az idősebb, neki kellene több eszének lenni, viszont sokszor túlzásba viszi a makacsságot. Én azonban egyre biztosabb voltam benne, hogy a lány viselkedésének nyomós oka van és ha Austint nem is érdekli, de én mindent megteszek, hogy kiderítsem és változtassak rajta.

Annie az előszobában várt rám és amikor látta, hogy elkészültem, minden szó nélkül indultunk el. Az út is hasonlóan némán telt el, egyedül akkor váltottunk pár szót, amikor megkérdeztem hová szeretne menni, de mivel semmi konkrét választ nem kaptam, így a kedvenc cukrászdám felé irányítottam.

Az út alatt nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, időt akartam hagyni neki és magamnak is, hogy összeszedjem a gondolataimat. Elég lesz akkor beszélni, ha már a sütizőben vagyunk, még így is nehéz lesz elérnem, hogy megnyíljon előttem.

A kis cukrászda egyik eldugottabb asztalához telepedtünk le, részben, hogy ne ismerjenek fel - ugyanis néhányszor volt már rá példa, hogy rajongók megállítottak és Austinról kérdezősködtek -, részben, hogy nyugodtan, közönség nélkül tudjak Annievel beszélni. Ahogy elfoglaltuk az asztalunkat az egyik kiszolgáló lány máris ott termett és felvette a rendelésünket. Én csak egy capuccinót rendeltem, Annie pedig csokis muffint.

Miután kihozták amit kértünk és végre egyedül maradtunk, úgy éreztem itt az ideje, hogy megpróbáljak beszédbe elegyedni vele. Először csak semleges dolgokról érdeklődtem nála, például az iskoláról kérdeztem vagy, hogy milyen zenéket szeret. Észrevettem, hogy nem igazán figyel rám, tekintete többször is az ablak felé vándorolt vagy lehajtotta a fejét és a tányérját bámulta.

- Annie, kérdezhetnék valamit? - Kezdett feszélyezni, hogy ennyire nem figyel rám, így ideje volt felhoznom azt a témát, ami talán a legjobban érdekelt.

- Eddig is csak azt csináltad, de oké, bökd csak ki - jegyezte meg cinikusan.

- Miért viselkedsz így Austinnal? Tudtommal semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné - A mondat végét szándékosan kérdő hangsúllyá alakítottam, tudni akartam, hogy mi erről Annie véleménye. 

Ezzel a kérdésemmel látszólag sikerült meglepnem, ugyanakkor magamra vonnom a figyelmét, de úgy vettem észre, rosszul érinti, hogy a beszélgetés - ami eddig szinte egyoldalúan zajlott - ilyen fordulatot vett.

- Mit érdekel az téged? 

- Mert Austin a barátom és még ha egyáltalán nem úgy tűnik is, de tudom, hogy zavarja őt ez a dolog és nem érti, miért csinálod - válaszoltam türelmesen, figyelmen kívül hagyva a bántó hangnemet.

- Jó rendben, ha annyira tudni akarod, régen nagyon jóban voltunk, de mióta híres lett teljesen elszállt magától és akármikor találkozunk csak felvág és megjegyzéseket tesz - hadarta, de még a vak is láthatta, hogy nem mond igazat. Kerülte a tekintetem és idegesen rágta a szája szélét.

Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Rendben - sóhajtottam. - Akkor most elmondanád az igazi okot is? Annie, ismerem Austint gyerekkorom óta, tudom, hogy semmi ilyesmit nem tenne. Egyáltalán nem szállt el, mert híres lett. Ahhoz nekem, de legfőképp Michelenek is lenne pár szava, ebben biztos vagyok - nevettem el magam, ahogy elképzeltem, Michele hogyan térítené észhez Austint, ha netalán fejébe szállna a siker.

A velem szemben ülő lány nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és ujjaival a szalvétáját babrálta. Nem voltam biztos a reakciójában, de kezemet az övére csúsztattam és ösztönzően megszorítottam. Felemelte a fejét és rám nézett, de legalább a kezét nem húzta el, amit jó jelnek vettem.

- Ha elmondom, megígéred, hogy nem adod tovább Austinnak? - kérdezte bizonytalanul, mire válaszként bólintottam és bátorítónak szánt mosollyal néztem rá. - Szóval... ezt még senki sem tudja - nézett rám jelentőségteljesen - de a szüleim régóta a válást fontolgatják. Egy ideje már nem képesek normálisan beszélgetni, csak veszekednek és legtöbbször én vagyok a döntőbíró. Most is azért utaztak, mert apa erősködött, így próbálják menteni a házasságukat... de azt hiszem azt már nem lehet - halkult el a hangja, de gyorsan összeszedte magát, nem akart gyengének mutatkozni. Viszont tökéletesen megértettem, hogy mit érez.

- Annie, sajnálom, tudom, hogy ez nehéz. Én is átmentem ezen, bár még kicsi voltam és nem sokat értettem a dolgokból. Ha szüleid úgy döntenek, hogy különválnak, nem fogok hazudni, nagyon nehéz lesz. De bárhogy is történik, abban biztos lehetsz, hogy nekik mindig te leszel a legfontosabb, még hogyha ők nem is lesznek együtt - próbáltam lelket önteni az elkeseredett lányba.

- És én mindig láttam, hogy Austinnak csak Michele van, még is mennyire szeretik egymást és milyen közel állnak. Nem tehettem róla, irigyeltem Austint, amiért így nő fel, én legtöbbször csak a döntőbíró szerepét töltöttem be. Jóformán arra kértek, hogy válasszak közülük, de hogy tehettem volna? Ők a szüleim, egyformán fontosak nekem! - fakadt ki.

Látszott Annien, hogy nem áll messze a sírástól, ezért átültem az ő oldalára és átölelve őt, simogattam a haját. Arcát a vállamba nyomta és halkan sírdogált. Türelmesen vártam, hogy megnyugodjon és simogattam a hátát. Mikor viszonylag rendbe hozta magát és úgy ahogy eltüntette a sírás nyomait, felvetettem, hogy menjünk haza. Gyorsan megtörölgette a szemét a pulcsija ujjával, majd egy bólintással jelezte, hogy mehetünk.

A hazafelé úton már kicsit beszédesebb volt, éreztem rajta a változást. Austinról kérdezgetett és, hogy milyen érzés egy híresség barátnőjének lenni és nem fura-e, mire diplomatikusan azt feleltem, hogy csak annyira, mint az unokatestvérének. Ezzel sikerült kicsit megnevettetnem, ami engem is mosolygásra késztetett. Úgy éreztem, még ha nem is lettünk legjobb barátnők, de sikerült elindítanom valamit és egyszer talán olyan jóban leszek vele, mint Sidneyvel. 

Amint beléptünk az ajtón, rögtön hallottuk, hogy Austin még mindig a nappaliban van, valószínűleg videó játékozik. Annie határozottan megindult a helyiség felé és egy pillanatig azt hittem, hogy megint veszekedés lesz a dolog vége, de ahogy követtem őt és megálltam az ajtóban, hallottam, hogy éppen bocsánatot kér Austintól. Szélesen elmosolyodtam, ahogy belestem és megláttam Austin döbbent arcát, mikor Annie megölelte.

Jeleztem neki, hogy a szobájában fogom várni, majd magukra hagytam őket, hogy megbeszélhessék a dolgot. Büszke voltam magamra, hogy - remélhetőleg - sikerült közelebb hoznom őket egymáshoz.

 Viszont még csak most jött számomra a legnehezebb rész: közölni Austinnal a döntésem. Kétségeim voltak, hogy felkészültem-e erre az egészre, ekkora változásra, mikor még alig kezdődött el köztünk ez az egész... de már nem volt visszaút. Minden csak rajtam múlik.

26th. Kétségek között hagyva

Hi babes!
Dobpergést, itt a 26. - és egyben az utolsó előtti - rész! Remélem tetszik és felcsigáztalak titeket a befejezést illetően! Az utolsó részre a hétvégén számíthattok, valamit az epilógusra és köszönetmondásra is! Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez! :) x

 

KÉTSÉGEK KÖZÖTT HAGYVA

Az egész repülőút alatt alig beszéltem valamit, inkább zenét hallgattam vagy csak bámultam ki a repülő ablakán. Austin rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e, de biztosítottam, hogy jól vagyok és arra hivatkoztam, hogy csak elfáradtam. Igazából végig kettőnkön gondolkoztam és végül döntésre jutottam. Alig vártam, hogy hazaérjünk és közöljem vele is, de ehhez négyszemközt kellett beszélnünk.

Természetesen Michele kijött elénk a reptérre. Őszinte mosollyal és öleléssel üdvözöltem és közöltem vele, hogy mennyire hiányzott. Mindig is olyan volt nekem, mintha a második anyukám lenne.

Megkértem Michelet, hogy mielőtt hozzájuk mennénk, a nagyiékhoz ugorjunk be, hogy biztosíthassam őket, rendben megérkeztem és amíg nem találkoztunk, nem lettem alultáplált vagy kórosan sovány, ugyanis nagyi hajlamos volt azt hinni, hogyha nem nála vagyok, akkor nem eszek rendesen.

- Allie, drágám! - Nagyi kitörő örömmel fogadott, nagyapa pedig egy mackós öleléssel üdvözölt, amikor megérkeztünk hozzájuk.

Nagymamám rögtön jól megvizsgált magának és az arckifejezéséből ítélve, mindent rendben talált rajtam. Austinnal viszont közölte, hogy a magasságához képest túl sovány és addig nem tágított, amíg meg nem ígértette a fiúval, hogy holnap nálunk ebédel. Alig bírtam visszatartani a nevetésem, ahogy elnéztem Austin meghökkent arcát, nagyi harcias kijelentését követően, miszerint majd az ő főztje felhizlalja a barátomat.

- Nagyi, nem lenne gond, ha átmennék Austinékhoz? - vágtam közbe, mielőtt túlságosan belemerültünk volna a témába. Ha a főzésről volt szó és kellőképpen belelendült, akkor akár órákig képes volt beszélni.

- Dehogyis! Menj csak - simogatta meg az arcomat, mire elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára, majd gyorsan elköszöntem nagyapától is.

- El is felejtettem, hogy milyen harcias tud lenni a nagymamád - jegyezte meg Austin, miután becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.

- Jobb lesz, ha megszokod - nevettem fel és elindultam a járdán. Austin a telefonjával bíbelődött - gyanítom a rajongóinak tweetelt -, ezért megálltam és türelmesen várakoztam. Alig fél perc múlva zsebre vágta a készüléket és két lépéssel beért, így folytathattuk az utunkat az otthonuk felé.

Mivel csak néhány utcányira laktak, ezért megmondtuk Michelenek, hogy nyugodtan hazamehet, mi majd sétálunk. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, aztán Austin minden figyelmeztetés nélkül megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat. Rögtön az újságírók jutottak az eszembe és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elhúzom a kezem, de aztán beugrott a magamnak tett ígéretem és az azután hozott döntésem, ezért csak rámosolyogtam Austinra és megszorítottam a kezét. 

Amikor megérkeztünk hozzájuk, szinte még be sem értünk a házba, azonnal a szobája felé húzott és miután becsukta maga mögött az ajtót, nekitolt és száját az enyémre nyomta. Hagytam neki, hogy elmélyítse a csókot, miközben egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, másikat pedig felvezettem a hajába. Még sosem volt ennyire intenzív a csókunk, de tetszett. Austin még jobban hozzám simult, mellkasa szorosan az enyémnek nyomódott, majd miután levegő hiányában elváltunk, mindketten széles mosollyal néztünk egymásra.

- Ezért kellett feljönnünk? - bújtam ki a szorításából és lehuppantam az ágyára, mielőtt a remegő lábaim felmondták volna a szolgálatot.

- Nem egészen, de folytathatjuk, ha akarod - dőlt neki az ajtónak vigyorogva és játékosan felhúzta a szemöldökét, majd egy jelentőségteljes pillantásomat követően biccentett és folytatta. - Csak beszélni akartam neked Annie-ről, mielőtt találkoznál vele.

Áh, az utálatos unokahúg. El is felejtettem, hogy most egy ideig Austinék vendégszeretetét élvezi - vagy éppen nem. Bár még mindig nem tudtam elhinni, hogy ennyire ellenséges lenne... vagy ha mégis, valami oka biztosan van a viselkedésének.

- Alls, figyelsz te rám? - Austin arca kúszott be a látóterembe, ahogy leguggolt elém.

- Persze, eddig is azt csináltam - biztosítottam komolyan, viszont arra a kérdésére, hogy mit mondott az előbb, már nem tudtam választ adni. - Rendben, bocsi. Figyelek - jelentettem ki és mereven bámultam Austinra, aki ezt látva elröhögte magát és közelebb hajolt egy pusziért.

- Szóval, csak annyit akartam mondani, hogy Annie elég undok tud lenni mindenkivel. Ne foglalkozz vele, hogyha valami olyat mond, csak hagyd figyelmen kívül - kérte Austin és aggodalmasan ráncolta a homlokát. Először nem tudtam mi baja van, de aztán akadt egy sejtésem. Attól félt, hogy Annie majd valami olyasmit mond, amivel eléri, hogy megharagudjak Austinra.

Felhúztam magam mellé az ágyra, majd felálltam és befészkeltem magam az ölébe. - Hé, nyugi. Ezer undok unokatestvéred sem tudna elszakítani mellőled - nyugtattam meg. - Egyébként meg nem hiszem, hogy tényleg ennyire rémes a lány. Gyerünk, meg akarom ismerni! - pattantam fel az öléből és az ajtó felé indultam.

- Majd meglátod. Én szóltam előre - mormogta Austin, de azért ő is feltápászkodott és követett engem.

Figyelmen kívül hagyva barátom borúlátó motyogását, leszökdeltem a lépcsőn és beléptem a nappali ajtaján, ahol azonnal megpillantottam Annie-t, aki a kanapén ült és unottan lapozgatott egy magazint. Jöttömre felpillantott az újságból és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy leülök mellé. Az eddigi magabiztosságom kicsit megcsappant az arckifejezését látva, ahogy végigmért, de még mindig mosolyogva kezet nyújtottam neki. - Szia, Allie vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, már sokat hallottam rólad!

- Tényleg? Hát, én meg még egyáltalán nem hallottam rólad - válaszolt közönyösen. Kezdtem azt hinni, hogy Austinnak igaza van, de nem akartam rögtön elítélni a viselkedéséért. Adni akartam neki egy esélyt. Leeresztettem a kezem és erősen járattam az agyam, hogy mit csináljak.

- Akkor elmehetnénk sétálni és meginni valamit, hogy jobban megismerhessük egymást - vetettem fel az ötletet.

Austin ekkor sétált be a szobába, levágta magát a kanapé másik végébe és bekapcsolta a tévét. Annie fintorogva vetett rá egy pillantást, majd visszafordult hozzám. - Oké, benne vagyok. Addig se kell itthon lennem és őt bámulnom - biccentett barátom felé.

- Nekem sincs kifogásom az ellen, hogy nem vagy itt, csak azt sajnálom, hogy Allie is veled megy - vágott vissza Austin oda sem nézve, mire Annie vetett rá egy gyűlölködő pillantást és kiviharzott az ajtón.

- Ez most mire volt jó? - vontam kérdőre Austint, aki csak hitetlenkedve pillantott rám.

- Mondd csak, Alls, te is itt voltál az elmúlt két percben? Mert ha esetleg nem hallottad volna, akkor szívesen megismétlem, mit mondott!

- Igen itt voltam és láttam, hogy hogyan viselkedett veled - válaszoltam, mire Austin bólintott és elégedetten visszadőlt. - Aztán - emeltem fel a hangom - azt is láttam, hogy te hogyan viselkedtél vele. Valami nincs rendben vele, inkább megpróbálhatnál kedves lenni vele!

- Hidd el megpróbáltam, de menthetetlen és ráadásul gyerekes is - csóválta a fejét vigyorogva, de nem értékeltem a poént.

- Én vitatkoznék azzal, hogy ki a menthetetlen és gyerekes - sóhajtottam lemondóan. - Ha visszajöttem szeretnék veled beszélni valamiről - tettem hozzá, majd magára hagytam az elképedt barátomat. Minden perccel biztosabb voltam a döntésemben. Ő meg hagy gondolkozzon csak!

25th. Összezavarodva

Sziasztok!

Bár elég régóta nem volt rész a blogon, azért örülök, hogy páran még itt vannak és kaptam hozzászólásban is pár néhány szót. Köszönöm, nagyon jól esett! 

Most itt lenne a következő rész, szám szerint a 25. és azt is szeretném közölni, hogy ezen kívül már csak két rész és az epilógus van hátra, amik most is folyamatban vannak! Ehhez pedig jó olvasást! :) x

ÖSSZEZAVARODVA

- Mikor jössz vissza? Hiányzol - biggyesztette le a száját Austin és közelebb hajolt a kamerához. 

Felkuncogtam az arckifejezését látva. - Nem tudom, talán a jövőhéten - vontam meg a vállam. Felemeltem a laptopot az íróasztalomról, átettem az ágyra és elé hasaltam. - De te is hiányzol - tettem hozzá sóhajtva.

Majdnem két hét telt el azóta, hogy Austinnak vissza kellett repülnie Miamiba. Azóta, amikor csak volt rá ideje interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot, ha pedig nem ért rá SMS-ekkel bombázott vagy felhívott.

- Mindjárt vége a nyárnak és alig voltunk együtt - jegyezte meg Austin, amivel én is teljesen tisztában voltam.

Igazság szerint lett volna lehetőségem, hogy visszamenjek... de megijedtem. Mióta az újságok írtak rólunk, az emberek elővettek engem is. Az újságírók valahonnan megszerezték a számunkat és folyamatosan hívogatnak, hogy nyilatkozzak az Austin és köztem lévő kapcsolatról és a közösségi oldalakon is rengeteg üzenetem érkezett a fiúval kapcsolatban - volt néhány nem éppen barátságos hangvételű is -, de nem akartam neki erről beszélni. Az egész olyan bizonytalan volt, ez csak rontott volna a helyzeten.

- Mi lenne ha... - kezdett bele Austin, de ajtajának nyitódása megakadályozta, hogy folytassa. 

Egy szögegyenesre vasalt, barna hajú lány tűnt fel Austin mögött és a legnagyobb nyugalommal kezdett kotorászni a barátom szekrényében. Austin hátrafordult, így nem láthattam az arcát.

- Mi a francot csinálsz, Annie? Megmondtam, hogy ne gyere be a szobámba - morogta ingerülten és felült, ezért félig eltakarta előlem a lányt. 

- Csak egy pólót keresek, nem kell rögtön leszedni a fejem - szólt vissza a csaj, majd kezében az említett ruhadarabbal kisétált a szobából és bevágta maga mögött az ajtót.

- Bocs, Alls. Megmondtam neki, hogy ne za... - fordult vissza Austin, miközben beletúrt a hajába, de nem tudta befejezni a mondatot.

- Viszlát Mahone - vágtam a szavába és lecsaptam a laptop tetejét.

Nem is tudom melyik esett rosszabbul. Hogy Austin szobájában egy lány járkált, mintha természetes lenne, vagy hogy a barátom még csak meg sem próbálta megmagyarázni a helyzetet. Mindenesetre elegem volt a titkolózásból. 

Austin egész este hívogatott és SMS-eket írt, de minden hívást elutasítottam, az üzeneteit pedig anélkül töröltem ki, hogy akár egy betűt is elolvastam volna. Nem voltam kíváncsi az újabb hazugságokra. 

Este az ágyamban feküdtem és a plafont szuggerálva gondolkoztam. Kezdtem úgy érezni, hogy nem kellett volna elmondanom neki, hogyan is érzek iránta. Sőt, még jobb lett volna, ha nem is találkozunk. Újra rám tört az érzés, hogy nem tartozom bele az új életébe, ez a gondolat pedig egész éjszaka nem hagyott aludni.

Kedvetlenül rágcsáltam a félig már péppé ázott gabonapelyhemet. Mióta felkeltem nem szóltam senkihez, George meg is jegyezte, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok ma reggel, de mivel csak egy mordulással reagáltam, így inkább békén hagyott.

- Kicsim, kinyitnád? - kiabált le anya az emeletről, amikor a csengő dallamos hangja visszhangozva végigfutott az egész házon.

Lekászálódtam a konyhapulthoz húzott bárszékről és a bejárathoz indultam. Kinyitottam az ajtót, de ahogy megpillantottam az előttem álló személyt, ugyanazzal a lendülettel vissza akartam csukni, de a résbe dugta a lábát, ezzel megakadályozva, hogy az orrára csapjam.

Dühösen hátat fordítottam neki és visszatrappoltam a konyhába, közvetlenül mögöttem hallottam a lépteit, ahogy követett a helyiségbe. - Mit akarsz itt? - támadtam le.

- Tegnap csak úgy kikapcsoltál. Nem vetted fel a telefont és nem válaszoltál az üzenetekre sem - sorolta.

- Igen, én is észrevettem - vágtam rá flegmán és a számba tömtem egy adag gabonapelyhet.

- Most meg mi bajod? Nem értelek, Allie - simított végig a haján Austin és tanácstalanul leült velem szemben. A kezem után nyúlt, de elrántottam.

- Nem értesz? Te nem értesz engem? - emeltem fel a hangom hitetlenkedve és felugrottam az asztaltól. - Elegem van a hazugságaidból! Elegem van abból, hogy állandóan más lányokkal látlak és még csak meg sem próbálod elmagyarázni, hogy mégis mit keresett tegnap az a csaj a szobádban!

- Szóval csak ennyi? - kérdezett vissza értetlenül.

- Igen, csak ennyi - tártam szét a kezem grimaszolva, de belül sikítottam az elfojtott haragtól.

Legszívesebben felképeltem volna, ezért inkább fogtam a kiürült gabonapelyhes tálat és belevágtam a mosogatóba, hogy lefoglaljam a kezem. Austin felállt és a reggeliző pultot megkerülve megállt előttem, szemei az arcomat vizslatták, ezért inkább elfordítottam a fejem.

- Allie - tenyerét a felkaromra simította és kicsit meghajlította a térdét, hogy az arca egy magasságba kerüljön az enyémmel. - A lány, akit tegnap láttál az unokahúgom, Annie - mosolyodott el, mikor szememet összeszűkítve néztem rá. 

- Az unokahúgod? - ismételtem meg, mire bólintott. - Ez biztos? - kérdeztem rá elbizonytalanodva. 

Austin ismét egy bólintással felelt. - Néhány napot nálunk lesz, mert a szülei elutaztak.

- Ó - Ennél többet nem tudtam mondani. Komplett idiótának éreztem magam, amiért ennyire túlreagáltam a dolgot.

- Tudod, kicsit elegem van belőle, hogy mindig ide kell repülnöm és nem tudom, hogy mivel bizonyítsam be, hogy téged szeretlek - fejtette ki a véleményét, majd hátralépett és zsebre dugta a kezét.

- Sajnálom, rettenetes barátnő vagyok - motyogtam. - Meg tudsz nekem bocsátani? 

- Csak akkor, ha te is megbocsátasz, amiért mindig ilyen helyzetbe hozlak - vigyorodott el. - Tudom milyen érzés, én is ezt éreztem, amikor Phillis-szel haverkodtál. 

Közelebb léptem hozzá, karomat a nyaka köré fontam és egy puszit nyomtam a szájára. - Bocs, hogy megint elrángattalak Miamiból egy ilyen hülyeség miatt - suttogtam a fülébe.

- Semmi nem hülyeség, ami veled kapcsolatos - fogta két keze közé az arcomat és száját lassan az enyémhez érintette. Lehunytam a szemem és élveztem, ahogy puha ajkai az enyémeket kényeztetik, miközben kezével a hátamat és az oldalamat simogatta.

Fél óra múlva már a kanapén ültem, befészkelve magam Austin ölébe és mellkasára fektetve a fejem néztem a tévét. Anya eléggé meglepődött, mikor lejött az emeletről és itt találta Austint, ezért nagy vonalakban elmagyaráztam neki a dolgot. Természetesen nem nekem adott igazat... én sem ezt tettem volna, ha a helyében vagyok. 

Egyszerűen úgy viselkedtem, mint egy hülye, féltékeny liba, ahelyett, hogy megbíztam volna a barátomban. Pedig Austin már annyiszor bebizonyította, hogy szeret és mellettem áll. 

- Nem is mondtad, hogy van unokatestvéred az apukád részéről - néztem fel a fiúra. Néhány unokatestvérét ismertem, bár még egyikőjükkel sem beszéltem túl sokat.

- Nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Tudod, hogy is mondjam... utál engem - bökte ki grimaszolva.

Meglepetésemben felültem és úgy meredtem Austinra. Teljességgel lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy valaki - főleg az egyik családtagja - nem kedveli Austint. - De miért? - értetlenkedtem.

- Fogalmam sincs - vont vállat Austin, majd utánam nyúlt és visszarántott magához. - De te magad is megkérdezheted tőle, mert holnap visszajössz velem Miamiba és nem fogadok el nemleges választ - vigyorodott el.

A gondolat, hogy holnap esetleg már újra ki leszek téve a paparazziknak és rajongóknak egy hatalmas gombócot eredményezett a torkomban. Az érzelmeim kiülhettek az arcomra is, mert Austin furcsán méregetett, ezért amennyire őszintén csak tudtam, elmosolyodtam és beleegyezően bólintottam. Ez látszólag megnyugtatta Austint, mert hátradőlt és szorosan magához húzva újra a tévére összpontosította a figyelmét.

Én pedig ott feküdtem a karjában és utáltam magam, amiért azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék.

24th. BRITTANY

Sziasztok!
Tudom, azt ígértem, hogy a szünetben lesz rész, de végül is még szünet van és a rész is megérkezett, úgyhogy betartottam az ígéretem! :D Vegyes érzéseim vannak vele kapcsolatban, döntsétek el ti, hogy milyen lett!
Jó olvasást! :)<3
Ps.: A másik blogomat se feledjétek: http://painfulandsweet.blogspot.hu/

BRITTANY

Alig tíz perc múlva már az előszobában álldogáltam és diadalmasan pillantottam Austinra, aki még mindig a cipőjével szórakozott.

- Ne mondj semmit, oké? - egyenesedett fel szenvedő arcot vágva. Felkuncogtam és nyomtam egy puszit az arcára, mire ő is vigyorogni kezdett.

- Rendben fiatalok, értem én, hogy boldogok vagytok meg minden, de nem igyekezhetnénk egy kicsit? Megbeszélésem lesz és nem lenne jó, ha elkésnék - szakította meg az évődésünket George.

- Máris indulhatunk! - mosolyogtam a férfira, majd gyorsan Austin kezébe nyomtam a virágcsokrot és kilökdöstem az ajtón.

A kórházhoz érve egyre izgatottabb lettem, még George utasítása - miszerint ne hadonásszak és főleg ne dúdoljak, mert nem tud figyelni a vezetésre - sem tudott lecsillapítani. Kíváncsi voltam, Brit mit fog szólni a meglepetésemhez, amit kitaláltam neki.

A nővér csak nehezen akart beengedni Brithez, de miután Austin elmondta, hogy miért vagyunk itt, kelletlenül ugyan, de beleegyezett, hogy egy fél órára bemehessünk hozzá. Brittany ajtaja előtt intettem Austinnak, hogy maradjon hátra egy kicsit.

- Ally! - köszöntött Brit széles mosollyal, amikor meglátott.

- Hé, szia! - Odaléptem az ágyhoz és óvatosan megöleltem a lányt, majd hátraléptem és gyorsan szemügyre vettem. - Jól nézel ki! - viszonoztam a gesztusát.

- Nem tudtam, hogy jössz. Brad nem mondott semmit - magyarázkodott és megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát.

- Még én sem tudtam ma reggelig - nevettem el magam és készségesen segítettem neki. - Tényleg, hol van Brad? - kérdeztem kíváncsian. Nem sokszor fordult elő, hogy Brad magára hagyta volna Brittanyt.

- Nem fogod elhinni! Brad és szüleim egész éjszaka itt voltak. Együtt! És most ragaszkodtak hozzá, hogy hazavigyék, hogy kipihenhesse magát és megígérték, hogyha pár óra múlva bejönnek, visszahozzák őt is! - mesélte lelkesen Brit.

- Ez jól hangzik - simogattam meg a karját, mint aki semmiről sem tud. Higgye csak azt, hogy a szülei maguktól tértek észhez. - Majd elfelejtettem, van egy meglepetésem neked - mosolyogtam rá.

- Tényleg? Micsoda? - csillant fel a szeme.

Ezzel egy időben Austin - kezében a hatalmas csokor virággal - lépett be az ajtón. - Szia Brittany! - villantotta fel a híres mosolyát. - Ezt neked hoztam - tette le a csokrot a megdöbbent lány ölébe, majd leült az ágya szélére.

Brittanyról lerítt, hogy nem áll messze az ájulástól. Értetlenül kapkodta a fejét köztem és Austin között, többször is kinyitotta a száját, de nem tudott megszólalni. - Azt hiszem én lemegyek és iszom egy cappucinót, addig beszélgessetek csak - intettem az ajtó felé, majd mikor Austin vigyorogva bólintott, küldtem egy mosolyt Britnek és elhagytam a kórtermet.

Miután a folyosón ülve elfogyasztottam az automatából vett kávémat és végighallgattam Sidney jó húsz percnyi panaszáradatát, amiért csak úgy, minden magyarázat nélkül otthagytuk őket múlt éjjel, úgy gondoltam, most már ideje visszamennem Britékhez.

Nyugodtan sétáltam vissza a kórteremhez, ahol megpillantottam Brad-et, aki az ajtófélfának támaszkodott és elgondolkozva bámult maga elé.

- Szia - suttogtam megérintve a vállát, mire felnézett.

- Szia Ally - mormogta és egy kényszeredett mosoly ült ki az arcára, amit nem tudtam mire vélni. - Úgy látom Brit sokkal jobban van. Sosem láttam még boldogabbnak - jegyezte meg félvállról és újra a lányra vándorolt a tekintete.

Követtem a pillantását. Brittany mosolyogva és kipirult arccal hallgatta, amint Austin a Loving You Is Easy-ből énekel egy részt. Austin a lány kezét fogta és az ő arca is arról árulkodott, hogy jól érzi magát. Széles mosollyal figyeltem és magamban elkönyveltem, hogy ennél nem is találhattam volna ki jobb ötletet.

Nem aggódtam miatta. Tudtam, hogy boldog, mert örömet okozhat egy rajongójának, viszont azzal is tisztában voltam, hogy Brad egész mást szűr le a helyzetből. A fiú egyszerűen csak féltékeny volt, ami egy ilyen helyzetben érthető is.

- Brad - szólítottam meg. - Tudod mit látok most Brittany szemében? Rajongást. Örömet, hogy találkozhatott a kedvenc énekesével, de amikor rád néz, akkor egész más van a szemében, tudod ugye? - veregettem meg a vállát kedvesen, majd besétáltam a szobába, megálltam a barátom mellett és kezem a vállára raktam.

Austin felnézett rám, majd vissza Brittanyre. - Azt hiszem mi most megyünk. Nagyon örülök, hogy találkoztam veled Brit - bólintott és nyomott egy puszit a lány kézfejére.

Számos öleléssel, fotóval és egy ígérettel, miszerint, amint kiengedik a kórházból Brittany hivatalos egy koncertre, indulásra készek voltunk.

- Biztos, hogy már mennetek kell? - kérdezte a lány elszontyolodva, de mikor meglátta Bradet, aki végre csatlakozott hozzánk, felragyogott az arca. Erről beszéltem... amikor Bradre nézett, Brit szemében szeretet volt.

- Austinnak vissza kell mennie Miamiba, hamarosan indul a gépe - tájékoztattam a lányt, aki csak beletörődően bólintott, majd szorosan magához ölelt és a fülembe suttogva még egyszer megköszönte, hogy valóra váltottam az álmát.

Austin bevárt a folyosón és ujjait az enyémekre kulcsolva sétáltunk ki a kórház elé, ahol felhívtam anyát és megkértem, hogy jöjjön értünk és vigyen haza. Amíg vártunk, Brittanyról kérdeztem Austint.

- Kedves lány és igazi rajongó - válaszolt tömören.

- Igen, és szép is - vontam fel a szemöldököm egy kis kérdő hangsúllyal.

- És van barátja, ahogy nekem is barátnőm, aki néha idegesítő, de azért nagyon szeretem - bökött meg vigyorogva.

- Idegesítő? - tettettem felháborodást. - Hát, ha tudni akarod, akkor te is elég kiborító tudsz lenni - löktem meg a vállát, mire kihívóan felvonta a szemöldökét és a következő percben már úgy kergetőztünk a parkolóban, mint két 5 éves.

Csak akkor hagytuk abba, mikor anya megérkezett és fejcsóválva beparancsolt minket a kocsiba. - Sose fogtok felnőni - sóhajtozott magában, mire csak összemosolyogtunk Austinnal, majd a vállára hajtottam a fejem.


Nekem sem volt könnyebb elköszönni Austintól, mint Brittanynak, mikor délután kikísértem a reptérre, de megígértette velem, hogy amint lehetséges én is utánuk megyek Miamiba. Vagy hússzor megöleltem Austint és Michele sem maradt ki a búcsúzkodásomból, de végül el kellett engednem őket, különben lekésték volna a gépet. Lábujjhegyre állva egy utolsó csókot nyomtam Austin szájára, majd addig integettem nekik, míg fel nem szálltak a gépre.

Mikor anya leparkolt a feljárón és kikecmeregtem a kocsiból, olyan kimerültnek éreztem magam, hogy minden vágyam egy forró fürdő, aztán egy hatalmas alvás volt. A szobámba lépve viszont megpillantottam Sidney-t, aki az ágyamon feküdt és smink-es videókat nézett a laptopomon.

- Na, végre, csak hogy itt vagy! - csapta össze a gépet, felült és várakozó tekintettel dőlt az ágytámlának. - Várom a magyarázatot, hogy miért léptetek le tegnap, minden magyarázat nélkül. Ennyire nem bírtatok magatokkal? - húzogatta a szemöldökét vigyorogva. - Megtörtént?

- Úristen, dehogyis! - meresztettem ki a szemem, mikor lesett, hogy mire céloz. Szememet forgatva huppantam le Sidney mellé és elfojtottam egy sóhajt.

Úgy tűnik a forró fürdő és az alvás még várhat egy ideig.