22nd. Don't judge him

Sziasztok Drágáim!♥

Hoztam a következő részt. Benne van Austin, Allie és Austin fejezet, de most mégsem róluk szól teljes mértékben. :)
Na mindegy, remélem tetszeni fog, és előre szólok, hogy fogalmam sincs a következő fejezet időpontjáról, de megpróbálom minél hamarabb hozni!

Köszönöm szépen a támogatást, a feliratkozókat, a rengeteg oldalmegtekintést, az aranyos kommentjeiteket és a díjakat, amiket eddig kaptam! (Ki fogom őket rakni hamarosan!) Ti vagytok a legjobbak!♥

NE ÍTÉLJE EL

Szinte elvesztem Austin ölelésében, nem számított senki és semmi, csak az, hogy végre magamhoz ölelhetem, érezhetem szíve dobogását, mikor fülemet a mellkasához szorítom, magamba szívhatom az illatát és ujjaimmal beletúrhatok puha hajába. Hogy tudom, ő is ugyanúgy örül, hogy láthat, mert karjait szorosan a derekam köré fonta és halkan szuszogott a nyakamba.

Nem tudom mennyi ideje állhattunk az előcsarnokban, de a telefonom csörgése riasztott ki a kis álomvilágomból. Kikotortam a táskámból a kis készüléket és elég volt egy pillantást vetnem a kijelzőre, a hívó fél neve láttán bukfencezni kezdett a gyomrom idegességemben és egy másodperc alatt elszállt az eddig érzett örömöm. Egyetlen egy oka lehet, amiért ilyen későn hív...

Kibontakoztam Austin karjaiból, pár lépést hátráltam és fülemhez emeltem a mobilt. - Haló? - szóltam bele vékony hangon. Éreztem magamon Austin zavart pillantását, amit a viselkedésem váltott ki belőle, de képtelen voltam ránézni. Feszülten hallgattam a vonal másik végén hadaró fiút, közben remegő ujjaimmal a ruhám szélét babráltam. - Istenem! - suttogtam lesápadva és a szám elé a kaptam kezem, aminek következtében a telefonom a földön landolt.

Austin épp időben kapott utánam, mert ha nem tart meg, én is összeesem. Lassan leeresztett a padlóra, majd mikor már stabilan ültem, ő is letérdelt mellém. Fél kézzel a derekamat ölelve magához húzott, közben a telefonomért nyúlt.

- Haló, itt vagy még? - szólt bele a készülékbe, mikor egy gyors pillantást vetve rám megállapította, nem vagyok olyan állapotban, hogy megszólaljak. - Igen, de kicsit kiborult. Én Austin vagyok, a barátja.

Kábultan, a padló egy pontjára meredve hallgattam Austint, ahogy pár percig még a készülékbe beszél, kérdéseket tesz fel, majd elköszön. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez történik. Hisz alig két napja voltam bent, beszélgettünk, nevettünk. Még teljesen jól volt, akkor most mégis mi történt? Miért nem vették észre, hogy valami baj van? Miért nem tettek ellene semmit?

- Kicsim, jól vagy? - Austin arca kúszott be a látóterembe, szavai pedig kirántottak a merevségből.

Eddig sosem fordult elő, hogy az Allien és Allsen kívül akárhogy is becézett volna. Most az éreztem, hogy ezzel a kis gesztussal akarja a tudtomra adni, hogy az övé vagyok, hozzá tartozom. Ez tetszett... De mégsem tudtam neki teljes szívből örülni, Brad szavai egyre csak kavarogtak a fejemben, teljes zűrzavart okozva.

- Be kell mennünk a kórházba - néztem fel Austinra könyörgő tekintettel, mire egy határozott és megértő bólintás volt a válasza.

- Maradj itt, szólok Alexéknek - nyomott egy puszit a homlokomra és megpróbált felállni, de elkaptam a karját és visszatartottam.

- Ne! - ellenkeztem és erősen megráztam a fejem, aminek következtében pár tincsem elszabadult és az arcomba hullott. - Nem akarom elrontani az estéjüket - magyarázkodtam, Austin kérdő pillantására válaszolva.

Pár másodpercig csak nézett rám, majd az arcomhoz nyúlt és a fülem mögé simította a hajtincsemet. - Te vagy a legtökéletesebb lány, akivel valaha találkoztam. Komolyan, nem is érdemellek meg - nevetett fel hitetlenkedve, közelebb hajolt és egy gyors puszit nyomott a számra, majd felegyenesedett és engem is felhúzott, de a kezem nem engedte el. Összekulcsolta az ujjainkat és szájához emelve a kézfejemet egy puszit nyomott rá.



Az ápolónő a nővérpult mögött igencsak meglepődöttnek tűnt, mikor talpig báli ruhában és öltönyben betoppantunk a kórházba. Mivel én nem tudtam volna érthetően tudtára adni, miért is vagyunk itt, inkább ráhagytam Austinra a magyarázatot, de szerencsére néhány értetlenkedő pillantást követően a nő segítőkészen elmagyarázta, hogy hová kell mennünk.

Austin megnyomta a lift hívógombját, a másodpercek kínzóan lassan peregtek, de a szerkezet csak nem akart leérni, ezért megfogtam a fiú kezét és magam után kezdtem húzni.

- Hé, de hát a... - mutogatott a háta mögé, mire arcomra egy kis mosoly költözött, de gyorsan eltűntettem és határozottan törtettem tovább a lépcső felé. - Nem mondod komolyan, hogy fel akarsz mászni a hatodikra? - hüledezett.

- De, pontosan ezt terveztem - válaszoltam anélkül, hogy megálltam vagy hátrafordultam volna.

Közben elértük a lépcsőt, ezért gyorsan kibújtam a magassarkúmból és kezembe fogva őket, szedni kezdtem a lábam a fokokon. Minden egyes emelettel egyre idegesebb lettem és mikor a hatodik emelet folyosójára értünk, visszavettem a cipőmet, bevártam Austint és a keze után nyúltam.

Alig tettünk meg pár lépést, szinte rögtön megláttam Bradet. Az egyik kényelmetlen, fehér szék szélén kuporgott, könyökével a térdén támaszkodott, arcát a tenyerébe temetve. Némán jeleztem Austinnak, aki bólintott és elengedte a kezem, én pedig elindultam a fiú felé. A cipőm hangosan kopogott a kőpadlón, de látszólag Brad annyira magába roskadt, hogy észre sem vette a közeledésem. Csak akkor nézett fel, mikor már előtte álltam és óvatosan megérintettem a vállát. Érintésemre felkapta a fejét, így láthattam, hogy szemei vörösek a sírástól. - Allie!

Mikor feleszmélve rájött, hogy én állok előtte, előre vetette magát, térdre esett és átkarolva a derekamat, arcát a hasamba nyomva zokogni kezdett.

- Brad, nyugodj meg, kérlek... - simogattam a hátát nyugtatásképp és próbáltam úgy fordulni, hogy lássam Austint. Tekintetemmel sugallva, hogy segítsen, kétségbeesetten néztem felé, aki két lépéssel már mellém is lépett, lefejtette rólam Brad karját és visszaültette a székre.

- N-ne haragudj - dünnyögte a fiú szégyenkezéssel a hangjában, mintha csak most jött volna rá, hogy mit is csinált az előbb és pulóvere ujjával megtörölte az arcát. - Szánalmas vagyok. Ha Brit ezt látná, biztos jól leteremtene - rázta a fejét elkeseredetten. - Nem akartam így kiborulni, csak... egyszerűen nem tudtam kinek szólhatnék - mentegetőzött és végre felemelte a fejét. Pár pillanatig fel-le járatta a tekintetét rajtam, aztán a homlokára csapott. - A fenébe! Teljesen elfelejtettem, hogy ma van az a bál, amiről annyit beszéltetek... - itt elakadt, nyelt egyet és csak aztán folytatta. - Ha tudtam volna, nem rángatlak ide. Mekkora barom vagyok!

- Nem, nem, nem! - tiltakoztam hevesen és lehuppantam a mellette lévő székre, míg Austin a másik oldalára telepedett le. - Ne mondj ilyet! Brittany ezerszer fontosabb, mint egy hülye bál! - erősködtem és közben folyamatosan simogattam a karját, hogy megnyugtassam. Teljesen kiborult, éreztem, hogy kezem alatt megfeszülnek az izmai és csak mereven bámulta a szemközti, fehér falat.

- Egyedül vagy itt? - kérdezte Austin, gyanítom, csak hogy mondjon valamit és megtörje Brad búskomor viselkedését, miközben a fiú lehajtott feje fölött összenéztünk.

Brad csak bólintott egyet. - A szülei? - kérdeztem halkan, tartva attól, hogy olyan választ kapok, ami kicsit sem fog tetszeni.

- Valami üzleti úton voltak, de értesítették őket és már úton vannak - motyogta.

Ekkor, mintha csak ez lett volna a végszó a folyosó végén három személy tűnt fel. A fehér köpenyeges orvos széles karmozdulatokkal magyarázott valamit a feldúlt házaspárnak, akik minden bizonnyal Brit szülei voltak. Ezt a feltételezésem csak még jobban megerősítette Brad arckifejezése, mikor meglátta a szőke hajú, éles tekintetű nőt és a magas, karakteres arcú férfit. Már semmi kétségem nem volt, kik is sétálnak éppen felénk.

- Mindent megteszünk, a lehető legjobb orvosaink végzik a műtétet - magyarázta a szemüveges orvos, amire mindössze Brit apja reagált egy merev biccentéssel.

- Te mit keresel még mindig itt? - torpant meg a nő, mikor észrevette a székeken kuporgó kis csapatunkat. Acélkék szemei hidegen meredtek Bradre, magamban elismeréssel adóztam a fiúnak, amiért képes állni a pillantását. - Megmondtam, hogy tartsd távol magad a lányomtól! - sziszegte, ujjával Brad mellkasa felé bökve.

- Kérem, én csak... - próbálkozott, de a nő leintette és visszafordult az orvos felé. Brad szeme ismét megtelt könnyel és fejét a vállai közé ejtve újra magába roskadt.

Jól tudtam, hogy semmi jogom nem lett volna beleszólni ebbe a vitába, ezt viszont már nem tudtam tétlenül nézni. Brad szenvedett a barátnője állapota miatt, ráadásul el kellett tűrnie, hogy Brit anyja őt okolja mindenért.

Összeszedve minden bátorságom, felpattantam, odaléptem a nőhöz és ujjaim hegyével épphogy csak megérintettem a vállát, mire megfordult és olyan tekintettel mért végig, hogy megállt bennem az ütő. De tudtam, most már nem hagyhatom annyiban...

- Mrs. Devon, Brad ugyanúgy aggódik Brittanyért, mint maguk. Nincs joga így beszélni vele - néztem elszántan a nő szemébe, miközben a hátam mögött hallottam, hogy Austin mond valamit a fiúnak, talán, hogy elterelje a figyelmét.

- Mégis, hogy gondolod? Egyáltalán ki vagy te? - kérdezett vissza összehúzott szemekkel és lesajnálóan végignézett gyűrött ruhámon és összekuszált hajamon. - Mindegy is. Ha nincs ez a fiú...

- Akkor mi lenne? Megmondjam mi lenne, Mrs. Devon? - vágtam a szavába erélyesen felemelve a hangom, amivel elértem, hogy a két férfi is abbahagyja a beszélgetést és rám figyeljenek. - Ha nincs ez a fiú, a lányuk talán már nem élne. Mert, amíg maguk a fontos üzleti ügyeiket intézik, addig Brad itt van Brittel, lesi minden mozdulatát, vigyáz rá, megnevetteti, ha kell, felvidítja, ha szomorú és tartja benne a lelket, bíztatja, hogy ne adja fel. Maguk hol vannak ilyenkor? - Annyira felháborodtam a nő alaptalan vádaskodásán, hogy nem is gondolkodtam, mit mondok, a szavak csak kibuktak a számon. Brittany anyja csak tátogott, de megszólalni egyikük sem tudott. Láttam a szemükben a felismerést, hogy rájöttek, igazam van, de ezt még maguknak is nehéz bevallaniuk. - Inkább köszönetet kellene mondaniuk - szúrtam még oda befejezésként, majd hátat fordítottam és visszasétáltam a két fiúhoz.

Brad halkan elmotyogott köszönömjére csak egy fejrázással válaszoltam és biztatóan megszorítottam a vállát, majd Austinra néztem, aki azzal a dologgal ajándékozott meg, amire most a legnagyobb szükségem volt: egy elismerő, büszke mosollyal.

21st. I swear.. you are the only one whom I love you!

Drágáim!❤

Meghoztam a következő részt! Sajnálom, hogy ennyit kell rá várni, de nekem is van más dolgom, nem ülhetek egész nap a gép előtt és egy rész megírásához sok idő kell. Nem akarom összecsapni, azt szeretném, hogy a lehető legjobban meg tudjam nektek írni, ezt értsétek meg kérlek! Igyekszem minél hamarabb hozni a következőt, de van, hogy nem mindig jön össze. Annyit kérek, hogy legyetek türelmesek, a rész jönni fog!

Köszönöm az eddigi 64 feliratkozót, nagyon sokat jelent, ahogy minden egyes aranyos komment is! Remélem ez a rész is tetszeni fog, jó olvasást hozzá!  xx

Ui.: A Selena-Austin bizbazt én sem hiszem el, de jó ötletnek tűnt beleépíteni a történetbe! :D

ESKÜSZÖM...TE VAGY AZ EGYETLEN, AKIT SZERETEK!

Az utolsó hajtincsemet is kiszabadítottam a hajsütőből és hagytam, hogy lágy hullámban a vállamra omoljon. Már csak a sminkem volt hátra, aztán kész voltam elindulni a bálra. A bálra, amire még csak nem is akarok elmenni... azonban nem tehetek mást. Természetesen Sidney ragaszkodott hozzá, hogy nekem is MUSZÁJ részt vennem rajta. És mint mindig, most is úgy van minden, ahogy Sid akarja. Néha nagyon irigylem tőle ezt a túlzott határozottságát...

Igazából ez nem teljesen igaz, hogy nem akarok menni. Elvégre a Lady Bird Johnson középiskola nyárbúcsúztató bálja a legjobb buli, amit csak megrendeznek itt, San Antonioban és leendő végzősként végre én is részt vehetek rajta. Viszont nem így képzeltem el... nem törött szívvel, egyedül akartam elmenni. Már annyiszor elképzeltem, ahogy csodaszép ruhában, mosolyogva vonulok be, oldalamon azzal a fiúval, akivel mindig is akartam... de megint elrontotta. Vagy én voltam az, aki mindig is elszúrt minden alkalmat? Őszintén nem tudom.

Ahogy kezembe vettem a szemceruzát, tekintetem megakadt a tükörre ragasztott újságcikken. Még egy héttel ezelőtt kértem el Brittől és felragasztottam a tükröm szélére. Magam sem értem, miért. Talán, hogy mindig lássam és emlékeztessen a dologra. Jézusom, ennyire mazochista lennék?

Emlékszem arra az érzésre, mikor először elolvastam a cikket. Arra a gyomorszorító, kétségbeesett reménykedésre, hogy csak egy ostoba hazugság legyen. Aztán arra a csalódottságra és megbántottságra, mikor megláttam a képeket és rájöttem, hogy nem lehet hazugság. Most már csak ürességet éreztem bármikor ránéztem a kis papírdarabra. Mégis minden alkalommal újra és újra elolvastam... ahogy most is.

Austin Mahone-nak egy lány sem elég?

Egészen idáig arról ment a találgatás, hogy Amerika legújabb csillaga, a feltörekvőben lévő Austin Mahone, mikor találja meg a szerelmet a számára megfelelő lány képében. Most lapunk kicsit utánajárt a dolgoknak és meglepő dologra derült fény.
Alig néhány héttel ezelőtt, lencsevégre kapták Austint Miami repterén, amint - az a mellékelt képekből is látszik -, éppen elég bensőséges búcsút vett egy eddig ismeretlen lánytól. Mint később kiderült, Allison McCorman, a sztár gyerekkori jó barátja, viszont az elválás előtt elcsattanó csók megkérdőjelezi, hogy valóban csak barátok-e.
Az ominózus eseten kívül, egy másik tényező is megzavarta, a már így is összekuszált szálakat. A napokban ugyanis Austin kisebb kiruccanást tett Disney Landbe, ahol nem mással töltötte a napot, mint kicsiny országunk üdvöskéjével, Selena Gomezzel. A sztár és Gomez kisasszony láthatólag jól érezték magukat együtt és a képeket látva kétségünk sincs arról, hogy szoros kapcsolatot alakítottak ki.
Már csak az a kérdés, hogy ki Austin legújabb kiszemeltje? A gyerekkori legjobb barát vagy az énekesnő? Úgy tűnik, mindketten beleestek Mr. Mahone csapdájába, már csak az a kérdés, kit választ az ifjú popsztár? Akárhogy is dönt, mi szurkolunk neki, hogy végre megtalálja a szerelmet!

Hátradőltem a székben és szememet újra ellepték a könnyek, melyeket már olyan régóta sikerült elfojtanom. Utálom. Hogy én mennyire utálom - hajtogattam folyton. De nem, az az igazság, hogy mindazok ellenére, amit csinált, nagyon is szeretem. Talán sokkal jobban is, mint megérdemelné. Csak szeretném őt utálni.

- Allison McCorman! - hallottam meg hirtelen Sid hangját. - Ajánlom, hogy mire felérek, te is készen legyél, különben úgy hurcollak el magammal, ahogy vagy! - figyelmeztetett kiabálva és tudtam, minden szavát egytől-egyig komolyan gondolja.

 A cipője sarkának egyenletes koppanásaiból ítélve éppen felfelé igyekezett a lépcsőn, ezért letöröltem az arcomon folyó könnyeim és megpróbáltam azt a látszatot kelteni, hogy minden rendben. Persze, ez csak gyenge kísérlet volt barátnőm félrevezetésére, de egy próbát megért.

- Allie? - kérdezte óvatosan, amint belépett az ajtón és becsukta maga után, mire felnéztem és küldtem felé egy halvány mosolyt. De persze a könnytől csillogó szemeim megint elárultak. - Már megint Ő? Csak kerüljön a kezem közé, esküszöm, hogy...

- Sidney! - figyelmeztettem, mielőtt valami olyan csúszott volna ki a száján, amit nem gondol komolyan. Értem én, hogy védeni akar, de Alex a barátja, aki meg Austin legjobb barátja, ráadásul Sidney és Austin is barátok és bármennyire is értékelem, hogy kiáll mellettem, nem akarom, hogy akármelyikőjükkel is összevesszen miattam.

- Miért nem dobod már ki azt a hülye cikket? - állt meg mellettem csípőre tett kézzel, majd a kis papírfecniért nyúlt, de megelőztem.

- Ne! - lekaptam a fecnit a kis tükörről és gyorsan bedugtam az íróasztalom egyik fiókjába.

- Reménytelen vagy - rázta meg a fejét barátnőm rosszallóan. - Na, gyere ide, megcsinálom a sminked - visszaültetett a tükör elé és nekiállt eltakarni a sírás okozta vörös foltokat az arcomon, miközben én csendben babráltam a ruhám szegélyével.

Alig tíz perc elteltével Sidney hátralépett és elégedett pillantással nézett rajtam végig. - Csodás - biccentett és arrébb lépett, hogy én is szemügyre vehessem magam.

- Te egy varázsló vagy - bámultam a tükörképemre csodálkozva. Sidneynek sikerült szinte teljesen eltüntetnie a sírás nyomait, egyedül a szemeim csillogása árulhatott volna el.

- Persze-persze, mi más? - forgatta a szemét mosolyogva barátnőm. - Most pedig induljunk, a végén Alex megunja a várakozást és itt hagy - locsogott össze-vissza, miközben kifelé terelt.

Úgy volt, ahogy Sidney jósolta; Alex látványosan unatkozott és mikor beszálltunk, közölte velünk, hogy ha még egy percig várnia kellett volna, belehal az unalomba. Válaszul Sid olyan pillantást vetett rá, hogy szegény fiú meglapult és inkább a vezetésre koncentrált. Milyen szép pár!

Mikor leparkoltunk a suli előtt, újra rám tört egy kétségbeesés-roham, de Alex ügyesen megoldotta a helyzetet: egyik karját Sidneynek, a másikat nekem nyújtotta oda. Miközben két oldalról belekaroltunk, hálásan pillantgattam barátaim felé.

- Jajj, ne nézz már így! - forgatta meg a szemét Sid, mikor észrevette az arckifejezésem.

- Köszönöm, srácok. Nélkületek nem is tudom, mit csinálnék - hálálkodtam.

- Azt én se, de hogy velünk mit fogsz csinálni, azt tudom. Jól fogod érezni magad, mint mindenki más ma este - vigyorgott rám Alex és elindult befelé, magával húzva Sidneyt és engem is.

Ahogy vártam, a tornaterem olyan szinten megtelt, hogy egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. A tömeg nagy része táncolt, de jó páran álldogáltak az asztalok mellett is, így először mi is arra indultunk. Alex kiszabadította karját a miénkből és elment, hogy üdvözölje néhány haverját, addig mi Sidneyvel meglátogattuk a puncsos tálat.

- Hé kicsi lány, nem gond, ha elrabolom ezt a gyönyörű lányt egy táncra?  nézett rám kiskutya szemekkel Alex mikor visszajött, miközben hátulról átkarolta Sid derekát.

- Menjetek csak - bólogattam, majd Sidney aggódó arcát látva széles mosolyra húztam a számat. - Húzzál már! Addig megleszek itt - legyintettem a kezemmel barátnőm felé, mire kuncogva kitért előlem, majd kézen fogta Alexet és eltűntek a táncolók között.

Kezemben a puncsos pohárral álldogáltam az asztalnál és igyekeztem minél láthatatlanabbnak maradni, de még így is volt néhány srác, aki fel akart kérni, őket a lehető legkedvesebb mosolyomat elővéve utasítottam vissza.

Húsz perc elteltével Sidney és Alex még mindig nem jött vissza a táncolásból, én pedig kezdtem kifogyni a kifogásokból, ezért úgy döntöttem, hogy elég volt a buliból. Letettem az időközben kiürült poharamat, majd elindultam megkeresni a barátaimat. Mikor kiszúrtam Sidneyt a táncparkett közepén és ő is észrevett, elmutogattam neki, hogy hazamegyek. Erre ő vadul rázni kezdte a fejét, de én csak bocsánatkérően vállat vontam és megindultam a kijárat felé. Már az aulában jártam, mikor a nevemet hallottam. Két irányból is.

Kerek szemekkel fordultam a barátnőm felé, aki csak hatalmas mosollyal felmutatta a hüvelykujját és visszahátrált a tornaterembe, így én megdöbbenve fordultam vissza a velem szemben álló fiú felé.

- Mit keresel itt? - tettem fel az első eszembe jutó kérdést.

- Szerintem elég egyértelmű, nem? - kérdezett vissza és mosolyogva lenézett a farmer-zakó összeállítására, majd vissza rám. - De még így is majdnem lekéstelek - tette hozzá, miközben közelebb lépett.

- Ezt nem értem... - leheltem összezavarodva. Ezer meg ezer gondolat cikázott a fejemben, de arra sem voltam képes, hogy kinyissam a szám.

- Jut eszembe - kapott a zsebéhez, majd kivett belőle egy fehér rózsákból álló csokrot, a kezem után nyúlt és óvatosan felhúzta a csuklómra. - Majdnem elfelejtettem - vigyorgott rám félre biccentett fejjel.

- Austin, mit keresel itt? - ismételtem meg a kérdést, miközben kihúztam a kezem a fogásából és összekulcsoltam a mellem alatt. - Nem Selenával kellene inkább lenned? - csúszott ki a meggondolatlan kérdés a számon.

- Allie - vakarta meg a fejét szenvedő arckifejezést vágva. - Egyet mondj meg nekem... te tényleg elhiszed, amit az újságok írnak? - Arcáról eltűnt a mosoly, komoly arccal várt a válaszomra.

Elgondolkodtam. Való igaz, a magazinok szeretik elferdíteni a valóságot és sokszor alaptalanul állítanak olyan dolgokat, amik nem is igazak. Viszont a képek... ajj, miért ilyen bonyolult?!

- Figyelj Alls, tényleg összefutottunk, együtt töltöttük a napot, beszélgettünk, de ennyi - magyarázta, mintha csak olvasott volna a gondolataimban. - Azok a szennylapok kifelejtették azt az apró információt, hogy rajtunk kívül ott voltak a barátnői és az én haverjaim is, csak azokat a képeket valahogy elfelejtették leközölni - húzta a száját megvetően. - Allie McCorman, esküszöm, hogy csak téged szeretlek! Mit csináljak még, hogy észrevedd? - rántott közelebb magához és száját az enyémre nyomta.

Ahogy megéreztem puha ajkait az enyémeken, megszédültem és bele kellett kapaszkodnom a vállába. Karomat a nyaka köré fontam és - bár magassarkúban voltam - fel kellett pipiskednem, hogy elérhessem a száját és viszonozhassam a csókját. Még jobban szorított magához és belemosolygott a csókba, mikor megérezte, hogy elfogadom a közeledését.

- Olyan buta vagy, Alls - suttogta, mikor levegőhiány miatt elváltunk és homlokát az enyémnek döntve vizslatta az arcomat.

Én szándékosan kerültem a pillantását és végigvezettem szemem a kócos haján, telt ajkain, a tökéletes kis háromszögformán, ami akkor keletkezik az arcán, mikor mosolyog. A szemét hagytam utoljára, mert tudtam: ha belenézek, többé nem leszek képes világosan gondolkodni. Mert ha belenézek abba a zöldeskék szempárba... nem tehetek róla, elragad, magával ránt és elnyel, mint valami fekete lyuk vagy futóhomok. És minél erősebben próbálok ellenkezni, annál jobban a vonzáskörébe kerülök.

- Szeretlek - motyogtam és kezemet a tarkójára rakva közelebb húztam magamhoz, hogy újra megcsókolhassam.