2014. február 2., vasárnap

Köszönetnyilvánítás!


Sziasztok Drágák!

Nem is tudom, hol kezdjem. Amikor elindítottam ezt a blogot, nem gondoltam volna, hogy ennyire szeretni fogjátok majd. Semmi célom nem volt vele, csak írtam, mert szeretem ezt csinálni és teljesen a szívemhez nőtt ez a blog, úgy, ahogy Austin és Allie is. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy vége.

Szeretném megköszönni nektek, hogy végig itt voltatok, támogattatok a dicsérő és építő szavaitokkal és segítettetek, hogy eljussunk idáig! Remélem, hogy szerettétek a blogot és a jövőben, ha idetévedtek, majd kellemes emlékeket fog okozni. Nekem mindenképp!

Néhány adat:

  • 28 rész+a Prológus és az Epilógus
  • 11 hónap
  • közel 300 hozzászólás
  • 84 olvasó (jelenleg)
  • 45 171 megtekintés (jelenleg) 
  • a Trailer videón 2086 megtekintés (jelenleg)

Még egyszer köszönök mindent! Ezennel búcsúzom! Love you all ♥

Itt megtaláltok:

Epilógus

Köszönöm, hogy itt voltatok! <3


A kérdés: hogy lehet, hogy egy lány fejest ugrik a zűrzavarba és változatlanul kerül ki onnan? Nem kell sokat gondolkodni, hogy rájöjj... a válasz: sehogy.

Három hónappal ezelőtt, álmomban sem gondoltam volna, az, hogy elutazom a nagyiékhoz, ennyire meg fogja változtatni az életemet. Mert igen, ez történt. A feje tetejére fordult, felkavarodott, összekuszálódott.

Három hónappal ezelőtt, nem tudtam volna elképzelni, hogy lesz olyan alkalom, hogy két fiú között kell őrlődnöm, úgy, hogy mindkettő érez valamit irántam - ki nyíltan bevallva, ki titokban - de én csak az egyikőjük érzéseit viszonzom, így akaratlanul is meg kell bántanom valakit.

Három hónappal ezelőtt, meg sem fordult volna a fejemben, hogy a kisöcsém olyan beteg lesz, hogy az állapota válságossá válik. És - hogy részben emiatt - két új barátra is szert teszek, egy fantasztikus fiú és egy csodálatos lány személyében, aki megtette a legnehezebb lépést: küzdött és túlélt egy olyan betegséget, amit kevesen képesek legyőzni.


Három hónappal ezelőtt, képtelennek tűnt, hogy megismerkedek Austin unokatestvérével, aki - a barátom elmondása szerint - utálja őt és nekem kell majd közbenjárnom azért, hogy kibéküljenek.

Három hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy Austin és én járni fogunk, csak a szemébe nevettem volna. Akkor annyira képtelennek tűnt még az a feltételezés is, hogy én még szóba állok vele egyszer.

Pillanatnyilag pedig... majdnem hivatalosan is a barátnője vagyok. Fura ezt kimondani, hisz mindig is a legjobb barátomként tekintettem rá. Persze még mindig így gondolom, de most már valami több is... valami olyan érzelem fűz hozzá, ami még a barátságnál is erősebb.

Mikor azt érzed, hogy egy szavával vagy egy mosollyal fel tud vidítani, ha letört vagy. Mikor elég csak megölelni-e és már is jobb lesz a napod. Mikor megbánt és máris olyan, mintha az egész világ ellened fordult volna. Mikor, ha nincs veled - akár csak öt percig is - de te úgy érzed, hogy nélküle üres vagy, mintha elvitte volna azt a dolgot, ami boldoggá tesz téged... és ez így is van. A másik feledet. És ez a szerelem.

Anya szerint megváltoztam. Azt mondja, most sokkal boldogabb vagyok és sokkal többet mosolygok. Ez is Austin miatt van. Mert ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá a személlyé, aki akkor voltál, amikor megismerted. És tény, hogy mikor Austint megismertem, az volt életem legszebb időszaka, nem számít mennyit veszekedtünk, hány vitán mentünk keresztül, mert utána mindig kibékültünk. Sokat sírtam miatta, ez tény. De minden szomorú pillanatot el tudott feledtetni egy öleléssel vagy szimplán egy mosollyal. 


És most itt állok a backstageben és mellettem van az összes barátom. Nézem Anniet, ahogy mosolyog. Nézem, ahogy Brit a könnyeivel küszködve figyeli Austint, Brad pedig boldog mosollyal öleli a barátnőjét. Ránézek Sidneyre, aki vigyorogva emeli magasba a mutatóujját.

 És nézem Austint, ahogy több ezer sikítozó lánynak énekel teljes szívéből. Amellett, hogy látszik rajta mennyire imádja ezt csinálni, én tudom, hogy a rajongói nagyon fontosak neki. Talán a szívem mélyén van is bennem némi féltékenység, ha azt látom, hogy átölel vagy megpuszil egy lányt - még ha csak egy kép erejéig is. Persze, tudom, hogy én vagyok neki az egyetlen, de néha akaratlanul is elbizonytalanodom.

Főleg most, hogy turnéra indul, én meg maradok a suli miatt és ki tudja meddig nem találkozunk.... De nem aggódom. Azt hiszem mindegy mi áll előttünk... Működni fog. Mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy elengedjem. 

Véget ért az utolsó szám és kitört a tapsvihar. Mindenki sikítozott és Austin nevét kiabálta. A fiú felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a tömeget és nehezen bár, de sikerült viszonylag elhalkítani a közönségét. 

- Köszönöm, hogy eljöttetek - kezdte és mosolyogva pásztázta végig a tömeget. - Fantasztikusak vagytok és tudnotok kell, hogy nagyon hálás vagyok minden támogatásért. A ti segítségeket nélkül, ez az egész nem valósulhatott volna meg. Sokat köszönhetek nektek és meg akarom osztani veletek ezeket a pillanatokat még jó hosszú ideig. Épp ezért szeretnék bemutatni valakit, aki nagyon fontos nekem. Alls, feljönnél, kérlek? - fordult hátra és a kezét nyújtotta felém. Hallottam a halk morajlást, ahogy a tömeg izgatottan és kissé talán értetlenkedve összesúg.

Hát, itt az idő, nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna. Egy pillanatra behunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd kiléptem a színpadra.

28th. TOGETHER

Hola, bbys!
Hát.... igazából nem is ragoznám, eljött az utolsó rész ideje. Plusz még az epilógus és addigra összeszedem a mondandóm. Ehhez pedig jó olvasást! :)

EGYÜTT

Talán húsz perc is eltelhetett, amikor hallottam, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn, majd nyílt az ajtó és Austin jelent meg. Még mindig meghökkent arcot vágott, ahogy lehuppant mellém az ágyra és az ölébe húzta kinyújtott lábaimat.

- Oké - túrt a hajába. - Az előbbi jelenet tényleg megtörtént vagy csak álmodom?

Ahogy a szavak elhagyták a száját, előredőltem és jól oldalba böktem. Felszisszent, az arca fájdalmas grimaszba rándult. - Tökéletesen éber vagy - biztosítottam komoly arccal, de a végére csak elnevettem magam, mire ő is elvigyorodott és végigsimított a lábamon. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem tervez visszavágni az előbbiért, ezúttal eltekintett a büntetéstől.

- Mondd csak Alls, hogy sikerült ezt elérned? - nézett rám értetlenkedve és egyik kezét a tarkójára simította.

- Legyen elég annyi, hogy elég jó a rábeszélőképességem - mosolyogtam rá a barátomra. - Én megmondtam, hogy nem is olyan rémes - löktem meg finoman a vállát.

Austin bólintott és hálás voltam, amiért nem kérdezősködött tovább. Nem árulhattam el részleteket, megígértem Annienek, hogy ami a cukrászdában történt és elhangzott, az köztünk marad. A legkevésbé sem akartam elrontani az épphogy csak kezdődő barátságunkat azzal, hogy megszegem a szavam.

- Azt mondtad beszélni akarsz velem - hozta fel a következő témát Austin, amivel sikerült a lényegre tapintania. - Miről van szó?

- Mi lenne, ha előtte sétálnánk egyet? - kontráztam rá a kérdésére egy másikkal és meg sem várva a választ, átmászva rajta, lekászálódtam az ágyáról.

- Öö... felőlem mehetünk - vont vállat és láttam rajta, hogy a legkevésbé sem érti a viselkedésemet, őszintén szólva még én sem voltam száz százalékig biztos benne, hogy helyesen cselekszem-e. De ez a megoldás annak tűnt.

Amellett, hogy - szánt szándékkal - húztam az időt, mutatni is akartam neki valamit, amit még jó pár évvel ezelőtt fedeztem fel és mindig San Antoniora és a megismerkedésünkre emlékeztetett. Nem sürgettem Austint, hagytam, hogy komótosan felhúzza a cipőjét és magához vegye a telefonját, valamint egy napszemüveget - gyanítom utóbbit a rajongók végett. Bekukkantottan a nappaliba, ahol Annie tévézett és mosolyogva feltartottam a mutatóujjam, mire ő is hasonlóképp viszonozta a gesztust. Rá kellett jönnöm, hogy Austin teljesen félreismerte a lányt... egészen idáig. Örömmel töltött el, hogy hála nekem, sikerült kibékülniük - legalábbis jó úton vannak efelé.

Sétálva indultunk el, a megszokott módon összekulcsoltuk az ujjainkat és céltudatosan diktáltam gyorsabb tempót, magam után húzva Austint. A hely, ahová tartottunk nem volt annyira messze, alig negyed órás séta után meg is érkeztünk az úticélunkhoz.

- Hát ez? - vonta fel a szemöldökét Austin, teljesen össze volt zavarodva.

- Gyere - húztam magam után. - Fogadjunk, hogy nem is tudtál róla - pillantottam hátra, a fiú pedig tagadólag megrázta a fejét.

A kis park, ahová elhoztam Austint tökéletesen néptelen volt, épp ezért gondoltam jó választásnak. Ráadásul kicsit beljebb, a fák között helyet kapott egy kis játszótér is. A legtöbb játékát már megette az idő vasfoga, de volt néhány, ami még viszonylag használható volt. Például egy vasláncra erősített hinta. 

- Na, nem jössz? - kérdeztem Austintól, miközben már a nagy gumiabroncsra igyekeztem felmászni. 

Unszolásomra Austin végre hajlandó volt megmozdulni. Két lépéssel mellettem termett, a derekamnál fogva megemelt és felültetett a hintára, majd ő is felmászott és leült velem szemben. - Ez a hely teljesen...

- San Antoniora emlékeztet - fejeztem be helyette a mondatot, mire csak biccentett. - Nekem is ez jutott először eszembe, amikor megtaláltam - bólogattam én is.

Pontosabban a házunk udvarán lévő, szinte ugyanilyen hinta, ahol örök barátságot fogadtunk. Ahogy körülnézett, Austin arcáról tisztán leolvasható volt, hogy neki is ugyanez jár a fejében. Most éreztem azt, hogy el kell és el tudom neki mondani, mire jutottam kettőnkkel kapcsolatban.

- Gondolkoztam - kezdtem bele. Más esetben biztosan benyögött volna valami rém rossz poént a mondandómmal kapcsolatosan, de most leszűrhette a hangomból, hogy komoly dologról van szó, mert csöndben maradt. - Nem mondtam, de amíg San Antonioban voltam, több riporter is felkeresett és interjút akart készíteni velem.

- Alls...

- Ne! - szakítottam félbe, végig akartam mondani az elejétől a végéig, ahogy a fejemben már milliószor elterveztem. - A rajongóid is megtaláltak és voltak, akik nem igazán örültek a kapcsolatunknak - és ezzel még finoman is fogalmaztam. - Én tudom, hogy ez mind vele jár, de...

- Nem kell kimondanod - fojtotta belém a szót. - Megértem, hogy neked ez túl sok és elfogadom, ha így döntesz, csak kérlek, ne mondd ki - csapott a combjára, majd ökölbe szorított kezét a szájához emelve bámult rám.

Most rajtam volt az értetlenkedés sora. - Miről beszélsz?

- Szakítani akarsz velem, nem? - tárta szét a karját szenvedő arccal.

- Mi? Én nem...

- Hogy mondod?

- Miből gondolod, hogy...

- Hát, te mondtad...

Mindketten értetlenül néztünk a másikra és zavartan nyökögtünk, míg végül nem bírtam tovább és hangosan nevetni kezdtem. Percekig nem bírtam abbahagyni, csak akkor csillapodtam le, amikor majdnem hátrazuhantam a hintából, Austin rántott vissza és mentett meg egy fájdalmas eséstől.

- Austin, miről beszélsz? Nem, ez még csak meg sem fordult a fejemben, hogy szakítsak veled - tiltakoztam a néhány perccel ezelőtt feltett kérdése ellen.

- Nem? - kerekedtek ki a szemei. - De akkor mi volt ez az előbb? - vont újra kérdőre.

- Ha nem vágnál folyton közbe, már rég elmondhattam volna - sandítottam rá szenvtelenül, de a karját még mindig nem engedtem el. - Szóval, ezzel az egésszel azt akartam mondani, hogy... hogy talán fel kéne vállalni a kapcsolatunkat a média előtt - fejeztem be félszegen.

Végre kimondtam! Már régóta gondolkoztam ezen. Nem akartam titkolózni, abból soha semmi jó nem szokott kisülni. Egyszerre örültem, amiért végre volt bátorságom közölni ezt Austinnal, ugyanakkor rettegtem, hogy a rajongói és mindenki más mit fog szólni ehhez. De legfőképp Austin... Mi van, ha félreértettem és ő nem akar úgy bemutatni, mint a barátnőjét?

Miután ezek a gondolatok a pillanat tört része alatt végigszántottak az agyamon, Austinra néztem a reakciójára várva. Egy örökkévalóságnak tűnő percen keresztül csak nézett rám, majd egy hirtelen mozdulattal előrerántott. Átestem az ölébe és a mellkasának csapódtam. Már nyitottam a szám, hogy kifejezzem a felháborodásom, ő pedig gondolkodás nélkül megcsókolt. Karjai megfeszültek körülöttem, én pedig kiszabadítottam a felsőtestéhez préselődött kezem, hogy átöleljem a nyakát és a hajába túrhassak.

- Soha, de soha többet ne csinálj ilyet! - nyögte ki, amikor kifulladva elváltunk egymástól.

- Ne csókoljalak meg? - néztem fel rá kipirult arccal, vigyorogva, de értettem a célzását. - Még csak most kaptalak meg, gondolod, hogy ilyen könnyen elengednélek? - tettem fel a felesleges kérdést és fejemet a mellkasához szorítva bújtam hozzá. Egyértelmű, hogy a válaszom nem.

- Remélem ezt fogod mondani akkor is, ha nem lesz egy nyugodt perced a médiától - motyogta a hajamba és még szorosabban vont magához.

- Azt hiszem el tudom majd viselni. Van, akiért megéri - hajoltam hátra a karjaiban, hogy felnézhessek rá.

- Teszek róla, hogy én olyan személy legyek - simított végig az arcomon, mire jólesően felsóhajtottam. Arcomat a tenyeréhez szorítottam és lehunytam a szemem.

- Már olyan vagy. Mindig olyan voltál nekem - mosolyodtam el. Éreztem, ahogy másik kezét is az arcomra helyezi és száját a homlokomra nyomja, majd az orromra, végül ajkai újra megtalálják az enyémeket.

A legjobb barátom tulajdonképpen sosem volt az. Mindig több volt annál, csak féltem ezt beismerni magamnak és főleg neki. Féltem, hogy ő majd nem viszonozza az érzéseimet. Így viszont csak éveket vesztegettem el, minden nappal csökkentve annak az esélyét, hogy ez, ami itt és most van megtörténhet. Amíg én hezitáltam, ő egyre ismertebb lett. És bárkit megkaphatott volna, de ő engem választott. Jól tudtam, hogy ebben a percben több ezer lány lenne a helyemben, de én semmiért nem cseréltem volna el ezt a pillanatot senkivel.

Most végre teljesen és tökéletesen boldog voltam.

2014. február 1., szombat

27th. DECISION

Hi babies!
Szóval, tudom, hogy úgy volt, ez lesz az utolsó rész, de mivel még terveztem egy beszélgetést Austin és Allie között, ezért ez megint csak az utolsó előtti résszé avanzsált. Igaz, ebben a fejezetben - ami egyébként átkötő az utolsóhoz - Austin nem szerepel, ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog! 
Jó olvasást! :) x

DÖNTÉS

Bosszantott, hogy Austin ennyire félvállról veszi ezt a dolgot Annieval kapcsolatban, ellenben valamilyen szinten meg tudtam érteni. A lány tényleg alaptalanul undok volt vele, de ez nem változtat azon, hogy ő az idősebb, neki kellene több eszének lenni, viszont sokszor túlzásba viszi a makacsságot. Én azonban egyre biztosabb voltam benne, hogy a lány viselkedésének nyomós oka van és ha Austint nem is érdekli, de én mindent megteszek, hogy kiderítsem és változtassak rajta.

Annie az előszobában várt rám és amikor látta, hogy elkészültem, minden szó nélkül indultunk el. Az út is hasonlóan némán telt el, egyedül akkor váltottunk pár szót, amikor megkérdeztem hová szeretne menni, de mivel semmi konkrét választ nem kaptam, így a kedvenc cukrászdám felé irányítottam.

Az út alatt nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, időt akartam hagyni neki és magamnak is, hogy összeszedjem a gondolataimat. Elég lesz akkor beszélni, ha már a sütizőben vagyunk, még így is nehéz lesz elérnem, hogy megnyíljon előttem.

A kis cukrászda egyik eldugottabb asztalához telepedtünk le, részben, hogy ne ismerjenek fel - ugyanis néhányszor volt már rá példa, hogy rajongók megállítottak és Austinról kérdezősködtek -, részben, hogy nyugodtan, közönség nélkül tudjak Annievel beszélni. Ahogy elfoglaltuk az asztalunkat az egyik kiszolgáló lány máris ott termett és felvette a rendelésünket. Én csak egy capuccinót rendeltem, Annie pedig csokis muffint.

Miután kihozták amit kértünk és végre egyedül maradtunk, úgy éreztem itt az ideje, hogy megpróbáljak beszédbe elegyedni vele. Először csak semleges dolgokról érdeklődtem nála, például az iskoláról kérdeztem vagy, hogy milyen zenéket szeret. Észrevettem, hogy nem igazán figyel rám, tekintete többször is az ablak felé vándorolt vagy lehajtotta a fejét és a tányérját bámulta.

- Annie, kérdezhetnék valamit? - Kezdett feszélyezni, hogy ennyire nem figyel rám, így ideje volt felhoznom azt a témát, ami talán a legjobban érdekelt.

- Eddig is csak azt csináltad, de oké, bökd csak ki - jegyezte meg cinikusan.

- Miért viselkedsz így Austinnal? Tudtommal semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné - A mondat végét szándékosan kérdő hangsúllyá alakítottam, tudni akartam, hogy mi erről Annie véleménye. 

Ezzel a kérdésemmel látszólag sikerült meglepnem, ugyanakkor magamra vonnom a figyelmét, de úgy vettem észre, rosszul érinti, hogy a beszélgetés - ami eddig szinte egyoldalúan zajlott - ilyen fordulatot vett.

- Mit érdekel az téged? 

- Mert Austin a barátom és még ha egyáltalán nem úgy tűnik is, de tudom, hogy zavarja őt ez a dolog és nem érti, miért csinálod - válaszoltam türelmesen, figyelmen kívül hagyva a bántó hangnemet.

- Jó rendben, ha annyira tudni akarod, régen nagyon jóban voltunk, de mióta híres lett teljesen elszállt magától és akármikor találkozunk csak felvág és megjegyzéseket tesz - hadarta, de még a vak is láthatta, hogy nem mond igazat. Kerülte a tekintetem és idegesen rágta a szája szélét.

Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Rendben - sóhajtottam. - Akkor most elmondanád az igazi okot is? Annie, ismerem Austint gyerekkorom óta, tudom, hogy semmi ilyesmit nem tenne. Egyáltalán nem szállt el, mert híres lett. Ahhoz nekem, de legfőképp Michelenek is lenne pár szava, ebben biztos vagyok - nevettem el magam, ahogy elképzeltem, Michele hogyan térítené észhez Austint, ha netalán fejébe szállna a siker.

A velem szemben ülő lány nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és ujjaival a szalvétáját babrálta. Nem voltam biztos a reakciójában, de kezemet az övére csúsztattam és ösztönzően megszorítottam. Felemelte a fejét és rám nézett, de legalább a kezét nem húzta el, amit jó jelnek vettem.

- Ha elmondom, megígéred, hogy nem adod tovább Austinnak? - kérdezte bizonytalanul, mire válaszként bólintottam és bátorítónak szánt mosollyal néztem rá. - Szóval... ezt még senki sem tudja - nézett rám jelentőségteljesen - de a szüleim régóta a válást fontolgatják. Egy ideje már nem képesek normálisan beszélgetni, csak veszekednek és legtöbbször én vagyok a döntőbíró. Most is azért utaztak, mert apa erősködött, így próbálják menteni a házasságukat... de azt hiszem azt már nem lehet - halkult el a hangja, de gyorsan összeszedte magát, nem akart gyengének mutatkozni. Viszont tökéletesen megértettem, hogy mit érez.

- Annie, sajnálom, tudom, hogy ez nehéz. Én is átmentem ezen, bár még kicsi voltam és nem sokat értettem a dolgokból. Ha szüleid úgy döntenek, hogy különválnak, nem fogok hazudni, nagyon nehéz lesz. De bárhogy is történik, abban biztos lehetsz, hogy nekik mindig te leszel a legfontosabb, még hogyha ők nem is lesznek együtt - próbáltam lelket önteni az elkeseredett lányba.

- És én mindig láttam, hogy Austinnak csak Michele van, még is mennyire szeretik egymást és milyen közel állnak. Nem tehettem róla, irigyeltem Austint, amiért így nő fel, én legtöbbször csak a döntőbíró szerepét töltöttem be. Jóformán arra kértek, hogy válasszak közülük, de hogy tehettem volna? Ők a szüleim, egyformán fontosak nekem! - fakadt ki.

Látszott Annien, hogy nem áll messze a sírástól, ezért átültem az ő oldalára és átölelve őt, simogattam a haját. Arcát a vállamba nyomta és halkan sírdogált. Türelmesen vártam, hogy megnyugodjon és simogattam a hátát. Mikor viszonylag rendbe hozta magát és úgy ahogy eltüntette a sírás nyomait, felvetettem, hogy menjünk haza. Gyorsan megtörölgette a szemét a pulcsija ujjával, majd egy bólintással jelezte, hogy mehetünk.

A hazafelé úton már kicsit beszédesebb volt, éreztem rajta a változást. Austinról kérdezgetett és, hogy milyen érzés egy híresség barátnőjének lenni és nem fura-e, mire diplomatikusan azt feleltem, hogy csak annyira, mint az unokatestvérének. Ezzel sikerült kicsit megnevettetnem, ami engem is mosolygásra késztetett. Úgy éreztem, még ha nem is lettünk legjobb barátnők, de sikerült elindítanom valamit és egyszer talán olyan jóban leszek vele, mint Sidneyvel. 

Amint beléptünk az ajtón, rögtön hallottuk, hogy Austin még mindig a nappaliban van, valószínűleg videó játékozik. Annie határozottan megindult a helyiség felé és egy pillanatig azt hittem, hogy megint veszekedés lesz a dolog vége, de ahogy követtem őt és megálltam az ajtóban, hallottam, hogy éppen bocsánatot kér Austintól. Szélesen elmosolyodtam, ahogy belestem és megláttam Austin döbbent arcát, mikor Annie megölelte.

Jeleztem neki, hogy a szobájában fogom várni, majd magukra hagytam őket, hogy megbeszélhessék a dolgot. Büszke voltam magamra, hogy - remélhetőleg - sikerült közelebb hoznom őket egymáshoz.

 Viszont még csak most jött számomra a legnehezebb rész: közölni Austinnal a döntésem. Kétségeim voltak, hogy felkészültem-e erre az egészre, ekkora változásra, mikor még alig kezdődött el köztünk ez az egész... de már nem volt visszaút. Minden csak rajtam múlik.