28th. TOGETHER

Hola, bbys!

Hát.... igazából nem is ragoznám, eljött az utolsó rész ideje. Plusz még az epilógus és addigra összeszedem a mondandóm. Ehhez pedig jó olvasást! :)

EGYÜTT

Talán húsz perc is eltelhetett, amikor hallottam, hogy valaki felfelé tart a lépcsőn, majd nyílt az ajtó és Austin jelent meg. Még mindig meghökkent arcot vágott, ahogy lehuppant mellém az ágyra és az ölébe húzta kinyújtott lábaimat.

- Oké - túrt a hajába. - Az előbbi jelenet tényleg megtörtént vagy csak álmodom?

Ahogy a szavak elhagyták a száját, előredőltem és jól oldalba böktem. Felszisszent, az arca fájdalmas grimaszba rándult. - Tökéletesen éber vagy - biztosítottam komoly arccal, de a végére csak elnevettem magam, mire ő is elvigyorodott és végigsimított a lábamon. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy nem tervez visszavágni az előbbiért, ezúttal eltekintett a büntetéstől.

- Mondd csak Alls, hogy sikerült ezt elérned? - nézett rám értetlenkedve és egyik kezét a tarkójára simította.

- Legyen elég annyi, hogy elég jó a rábeszélőképességem - mosolyogtam rá a barátomra. - Én megmondtam, hogy nem is olyan rémes - löktem meg finoman a vállát.

Austin bólintott és hálás voltam, amiért nem kérdezősködött tovább. Nem árulhattam el részleteket, megígértem Annienek, hogy ami a cukrászdában történt és elhangzott, az köztünk marad. A legkevésbé sem akartam elrontani az épphogy csak kezdődő barátságunkat azzal, hogy megszegem a szavam.

- Azt mondtad beszélni akarsz velem - hozta fel a következő témát Austin, amivel sikerült a lényegre tapintania. - Miről van szó?

- Mi lenne, ha előtte sétálnánk egyet? - kontráztam rá a kérdésére egy másikkal és meg sem várva a választ, átmászva rajta, lekászálódtam az ágyáról.

- Öö... felőlem mehetünk - vont vállat és láttam rajta, hogy a legkevésbé sem érti a viselkedésemet, őszintén szólva még én sem voltam száz százalékig biztos benne, hogy helyesen cselekszem-e. De ez a megoldás annak tűnt.

Amellett, hogy - szánt szándékkal - húztam az időt, mutatni is akartam neki valamit, amit még jó pár évvel ezelőtt fedeztem fel és mindig San Antoniora és a megismerkedésünkre emlékeztetett. Nem sürgettem Austint, hagytam, hogy komótosan felhúzza a cipőjét és magához vegye a telefonját, valamint egy napszemüveget - gyanítom utóbbit a rajongók végett. Bekukkantottan a nappaliba, ahol Annie tévézett és mosolyogva feltartottam a mutatóujjam, mire ő is hasonlóképp viszonozta a gesztust. Rá kellett jönnöm, hogy Austin teljesen félreismerte a lányt... egészen idáig. Örömmel töltött el, hogy hála nekem, sikerült kibékülniük - legalábbis jó úton vannak efelé.

Sétálva indultunk el, a megszokott módon összekulcsoltuk az ujjainkat és céltudatosan diktáltam gyorsabb tempót, magam után húzva Austint. A hely, ahová tartottunk nem volt annyira messze, alig negyed órás séta után meg is érkeztünk az úticélunkhoz.

- Hát ez? - vonta fel a szemöldökét Austin, teljesen össze volt zavarodva.

- Gyere - húztam magam után. - Fogadjunk, hogy nem is tudtál róla - pillantottam hátra, a fiú pedig tagadólag megrázta a fejét.

A kis park, ahová elhoztam Austint tökéletesen néptelen volt, épp ezért gondoltam jó választásnak. Ráadásul kicsit beljebb, a fák között helyet kapott egy kis játszótér is. A legtöbb játékát már megette az idő vasfoga, de volt néhány, ami még viszonylag használható volt. Például egy vasláncra erősített hinta. 

- Na, nem jössz? - kérdeztem Austintól, miközben már a nagy gumiabroncsra igyekeztem felmászni. 

Unszolásomra Austin végre hajlandó volt megmozdulni. Két lépéssel mellettem termett, a derekamnál fogva megemelt és felültetett a hintára, majd ő is felmászott és leült velem szemben. - Ez a hely teljesen...

- San Antoniora emlékeztet - fejeztem be helyette a mondatot, mire csak biccentett. - Nekem is ez jutott először eszembe, amikor megtaláltam - bólogattam én is.

Pontosabban a házunk udvarán lévő, szinte ugyanilyen hinta, ahol örök barátságot fogadtunk. Ahogy körülnézett, Austin arcáról tisztán leolvasható volt, hogy neki is ugyanez jár a fejében. Most éreztem azt, hogy el kell és el tudom neki mondani, mire jutottam kettőnkkel kapcsolatban.

- Gondolkoztam - kezdtem bele. Más esetben biztosan benyögött volna valami rém rossz poént a mondandómmal kapcsolatosan, de most leszűrhette a hangomból, hogy komoly dologról van szó, mert csöndben maradt. - Nem mondtam, de amíg San Antonioban voltam, több riporter is felkeresett és interjút akart készíteni velem.

- Alls...

- Ne! - szakítottam félbe, végig akartam mondani az elejétől a végéig, ahogy a fejemben már milliószor elterveztem. - A rajongóid is megtaláltak és voltak, akik nem igazán örültek a kapcsolatunknak - és ezzel még finoman is fogalmaztam. - Én tudom, hogy ez mind vele jár, de...

- Nem kell kimondanod - fojtotta belém a szót. - Megértem, hogy neked ez túl sok és elfogadom, ha így döntesz, csak kérlek, ne mondd ki - csapott a combjára, majd ökölbe szorított kezét a szájához emelve bámult rám.

Most rajtam volt az értetlenkedés sora. - Miről beszélsz?

- Szakítani akarsz velem, nem? - tárta szét a karját szenvedő arccal.

- Mi? Én nem...

- Hogy mondod?

- Miből gondolod, hogy...

- Hát, te mondtad...

Mindketten értetlenül néztünk a másikra és zavartan nyökögtünk, míg végül nem bírtam tovább és hangosan nevetni kezdtem. Percekig nem bírtam abbahagyni, csak akkor csillapodtam le, amikor majdnem hátrazuhantam a hintából, Austin rántott vissza és mentett meg egy fájdalmas eséstől.

- Austin, miről beszélsz? Nem, ez még csak meg sem fordult a fejemben, hogy szakítsak veled - tiltakoztam a néhány perccel ezelőtt feltett kérdése ellen.

- Nem? - kerekedtek ki a szemei. - De akkor mi volt ez az előbb? - vont újra kérdőre.

- Ha nem vágnál folyton közbe, már rég elmondhattam volna - sandítottam rá szenvtelenül, de a karját még mindig nem engedtem el. - Szóval, ezzel az egésszel azt akartam mondani, hogy... hogy talán fel kéne vállalni a kapcsolatunkat a média előtt - fejeztem be félszegen.

Végre kimondtam! Már régóta gondolkoztam ezen. Nem akartam titkolózni, abból soha semmi jó nem szokott kisülni. Egyszerre örültem, amiért végre volt bátorságom közölni ezt Austinnal, ugyanakkor rettegtem, hogy a rajongói és mindenki más mit fog szólni ehhez. De legfőképp Austin... Mi van, ha félreértettem és ő nem akar úgy bemutatni, mint a barátnőjét?

Miután ezek a gondolatok a pillanat tört része alatt végigszántottak az agyamon, Austinra néztem a reakciójára várva. Egy örökkévalóságnak tűnő percen keresztül csak nézett rám, majd egy hirtelen mozdulattal előrerántott. Átestem az ölébe és a mellkasának csapódtam. Már nyitottam a szám, hogy kifejezzem a felháborodásom, ő pedig gondolkodás nélkül megcsókolt. Karjai megfeszültek körülöttem, én pedig kiszabadítottam a felsőtestéhez préselődött kezem, hogy átöleljem a nyakát és a hajába túrhassak.

- Soha, de soha többet ne csinálj ilyet! - nyögte ki, amikor kifulladva elváltunk egymástól.

- Ne csókoljalak meg? - néztem fel rá kipirult arccal, vigyorogva, de értettem a célzását. - Még csak most kaptalak meg, gondolod, hogy ilyen könnyen elengednélek? - tettem fel a felesleges kérdést és fejemet a mellkasához szorítva bújtam hozzá. Egyértelmű, hogy a válaszom nem.

- Remélem ezt fogod mondani akkor is, ha nem lesz egy nyugodt perced a médiától - motyogta a hajamba és még szorosabban vont magához.

- Azt hiszem el tudom majd viselni. Van, akiért megéri - hajoltam hátra a karjaiban, hogy felnézhessek rá.

- Teszek róla, hogy én olyan személy legyek - simított végig az arcomon, mire jólesően felsóhajtottam. Arcomat a tenyeréhez szorítottam és lehunytam a szemem.

- Már olyan vagy. Mindig olyan voltál nekem - mosolyodtam el. Éreztem, ahogy másik kezét is az arcomra helyezi és száját a homlokomra nyomja, majd az orromra, végül ajkai újra megtalálják az enyémeket.

A legjobb barátom tulajdonképpen sosem volt az. Mindig több volt annál, csak féltem ezt beismerni magamnak és főleg neki. Féltem, hogy ő majd nem viszonozza az érzéseimet. Így viszont csak éveket vesztegettem el, minden nappal csökkentve annak az esélyét, hogy ez, ami itt és most van megtörténhet. Amíg én hezitáltam, ő egyre ismertebb lett. És bárkit megkaphatott volna, de ő engem választott. Jól tudtam, hogy ebben a percben több ezer lány lenne a helyemben, de én semmiért nem cseréltem volna el ezt a pillanatot senkivel.

Most végre teljesen és tökéletesen boldog voltam.