Epilógus

Köszönöm, hogy itt voltatok! <3

A kérdés: hogy lehet, hogy egy lány fejest ugrik a zűrzavarba és változatlanul kerül ki onnan? Nem kell sokat gondolkodni, hogy rájöjj... a válasz: sehogy.

Három hónappal ezelőtt, álmomban sem gondoltam volna, az, hogy elutazom a nagyiékhoz, ennyire meg fogja változtatni az életemet. Mert igen, ez történt. A feje tetejére fordult, felkavarodott, összekuszálódott.

Három hónappal ezelőtt, nem tudtam volna elképzelni, hogy lesz olyan alkalom, hogy két fiú között kell őrlődnöm, úgy, hogy mindkettő érez valamit irántam - ki nyíltan bevallva, ki titokban - de én csak az egyikőjük érzéseit viszonzom, így akaratlanul is meg kell bántanom valakit.

Három hónappal ezelőtt, meg sem fordult volna a fejemben, hogy a kisöcsém olyan beteg lesz, hogy az állapota válságossá válik. És - hogy részben emiatt - két új barátra is szert teszek, egy fantasztikus fiú és egy csodálatos lány személyében, aki megtette a legnehezebb lépést: küzdött és túlélt egy olyan betegséget, amit kevesen képesek legyőzni.

Három hónappal ezelőtt, képtelennek tűnt, hogy megismerkedek Austin unokatestvérével, aki - a barátom elmondása szerint - utálja őt és nekem kell majd közbenjárnom azért, hogy kibéküljenek.

Három hónappal ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy Austin és én járni fogunk, csak a szemébe nevettem volna. Akkor annyira képtelennek tűnt még az a feltételezés is, hogy én még szóba állok vele egyszer.

Pillanatnyilag pedig... majdnem hivatalosan is a barátnője vagyok. Fura ezt kimondani, hisz mindig is a legjobb barátomként tekintettem rá. Persze még mindig így gondolom, de most már valami több is... valami olyan érzelem fűz hozzá, ami még a barátságnál is erősebb.

Mikor azt érzed, hogy egy szavával vagy egy mosollyal fel tud vidítani, ha letört vagy. Mikor elég csak megölelni-e és már is jobb lesz a napod. Mikor megbánt és máris olyan, mintha az egész világ ellened fordult volna. Mikor, ha nincs veled - akár csak öt percig is - de te úgy érzed, hogy nélküle üres vagy, mintha elvitte volna azt a dolgot, ami boldoggá tesz téged... és ez így is van. A másik feledet. És ez a szerelem.

Anya szerint megváltoztam. Azt mondja, most sokkal boldogabb vagyok és sokkal többet mosolygok. Ez is Austin miatt van. Mert ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá a személlyé, aki akkor voltál, amikor megismerted. És tény, hogy mikor Austint megismertem, az volt életem legszebb időszaka, nem számít mennyit veszekedtünk, hány vitán mentünk keresztül, mert utána mindig kibékültünk. Sokat sírtam miatta, ez tény. De minden szomorú pillanatot el tudott feledtetni egy öleléssel vagy szimplán egy mosollyal. 

És most itt állok a backstageben és mellettem van az összes barátom. Nézem Anniet, ahogy mosolyog. Nézem, ahogy Brit a könnyeivel küszködve figyeli Austint, Brad pedig boldog mosollyal öleli a barátnőjét. Ránézek Sidneyre, aki vigyorogva emeli magasba a mutatóujját.

 És nézem Austint, ahogy több ezer sikítozó lánynak énekel teljes szívéből. Amellett, hogy látszik rajta mennyire imádja ezt csinálni, én tudom, hogy a rajongói nagyon fontosak neki. Talán a szívem mélyén van is bennem némi féltékenység, ha azt látom, hogy átölel vagy megpuszil egy lányt - még ha csak egy kép erejéig is. Persze, tudom, hogy én vagyok neki az egyetlen, de néha akaratlanul is elbizonytalanodom.

Főleg most, hogy turnéra indul, én meg maradok a suli miatt és ki tudja meddig nem találkozunk.... De nem aggódom. Azt hiszem mindegy mi áll előttünk... Működni fog. Mert túlságosan szeretem ahhoz, hogy elengedjem. 

Véget ért az utolsó szám és kitört a tapsvihar. Mindenki sikítozott és Austin nevét kiabálta. A fiú felemelte a kezét, hogy lecsillapítsa a tömeget és nehezen bár, de sikerült viszonylag elhalkítani a közönségét. 

- Köszönöm, hogy eljöttetek - kezdte és mosolyogva pásztázta végig a tömeget. - Fantasztikusak vagytok és tudnotok kell, hogy nagyon hálás vagyok minden támogatásért. A ti segítségeket nélkül, ez az egész nem valósulhatott volna meg. Sokat köszönhetek nektek és meg akarom osztani veletek ezeket a pillanatokat még jó hosszú ideig. Épp ezért szeretnék bemutatni valakit, aki nagyon fontos nekem. Alls, feljönnél, kérlek? - fordult hátra és a kezét nyújtotta felém. Hallottam a halk morajlást, ahogy a tömeg izgatottan és kissé talán értetlenkedve összesúg.

Hát, itt az idő, nem is olyan egyszerű, mint gondoltam volna. Egy pillanatra behunytam a szemem, mély levegőt vettem, majd kiléptem a színpadra.