27th. DECISION

Hi babies!

Szóval, tudom, hogy úgy volt, ez lesz az utolsó rész, de mivel még terveztem egy beszélgetést Austin és Allie között, ezért ez megint csak az utolsó előtti résszé avanzsált. Igaz, ebben a fejezetben - ami egyébként átkötő az utolsóhoz - Austin nem szerepel, ennek ellenére remélem, hogy tetszeni fog! 

Jó olvasást! :) x

DÖNTÉS

Bosszantott, hogy Austin ennyire félvállról veszi ezt a dolgot Annieval kapcsolatban, ellenben valamilyen szinten meg tudtam érteni. A lány tényleg alaptalanul undok volt vele, de ez nem változtat azon, hogy ő az idősebb, neki kellene több eszének lenni, viszont sokszor túlzásba viszi a makacsságot. Én azonban egyre biztosabb voltam benne, hogy a lány viselkedésének nyomós oka van és ha Austint nem is érdekli, de én mindent megteszek, hogy kiderítsem és változtassak rajta.

Annie az előszobában várt rám és amikor látta, hogy elkészültem, minden szó nélkül indultunk el. Az út is hasonlóan némán telt el, egyedül akkor váltottunk pár szót, amikor megkérdeztem hová szeretne menni, de mivel semmi konkrét választ nem kaptam, így a kedvenc cukrászdám felé irányítottam.

Az út alatt nem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, időt akartam hagyni neki és magamnak is, hogy összeszedjem a gondolataimat. Elég lesz akkor beszélni, ha már a sütizőben vagyunk, még így is nehéz lesz elérnem, hogy megnyíljon előttem.

A kis cukrászda egyik eldugottabb asztalához telepedtünk le, részben, hogy ne ismerjenek fel - ugyanis néhányszor volt már rá példa, hogy rajongók megállítottak és Austinról kérdezősködtek -, részben, hogy nyugodtan, közönség nélkül tudjak Annievel beszélni. Ahogy elfoglaltuk az asztalunkat az egyik kiszolgáló lány máris ott termett és felvette a rendelésünket. Én csak egy capuccinót rendeltem, Annie pedig csokis muffint.

Miután kihozták amit kértünk és végre egyedül maradtunk, úgy éreztem itt az ideje, hogy megpróbáljak beszédbe elegyedni vele. Először csak semleges dolgokról érdeklődtem nála, például az iskoláról kérdeztem vagy, hogy milyen zenéket szeret. Észrevettem, hogy nem igazán figyel rám, tekintete többször is az ablak felé vándorolt vagy lehajtotta a fejét és a tányérját bámulta.

- Annie, kérdezhetnék valamit? - Kezdett feszélyezni, hogy ennyire nem figyel rám, így ideje volt felhoznom azt a témát, ami talán a legjobban érdekelt.

- Eddig is csak azt csináltad, de oké, bökd csak ki - jegyezte meg cinikusan.

- Miért viselkedsz így Austinnal? Tudtommal semmi olyat nem tett, amiért ezt érdemelné - A mondat végét szándékosan kérdő hangsúllyá alakítottam, tudni akartam, hogy mi erről Annie véleménye. 

Ezzel a kérdésemmel látszólag sikerült meglepnem, ugyanakkor magamra vonnom a figyelmét, de úgy vettem észre, rosszul érinti, hogy a beszélgetés - ami eddig szinte egyoldalúan zajlott - ilyen fordulatot vett.

- Mit érdekel az téged? 

- Mert Austin a barátom és még ha egyáltalán nem úgy tűnik is, de tudom, hogy zavarja őt ez a dolog és nem érti, miért csinálod - válaszoltam türelmesen, figyelmen kívül hagyva a bántó hangnemet.

- Jó rendben, ha annyira tudni akarod, régen nagyon jóban voltunk, de mióta híres lett teljesen elszállt magától és akármikor találkozunk csak felvág és megjegyzéseket tesz - hadarta, de még a vak is láthatta, hogy nem mond igazat. Kerülte a tekintetem és idegesen rágta a szája szélét.

Ez nehezebb lesz, mint gondoltam.

- Rendben - sóhajtottam. - Akkor most elmondanád az igazi okot is? Annie, ismerem Austint gyerekkorom óta, tudom, hogy semmi ilyesmit nem tenne. Egyáltalán nem szállt el, mert híres lett. Ahhoz nekem, de legfőképp Michelenek is lenne pár szava, ebben biztos vagyok - nevettem el magam, ahogy elképzeltem, Michele hogyan térítené észhez Austint, ha netalán fejébe szállna a siker.

A velem szemben ülő lány nem szólt semmit, csak lehajtotta a fejét és ujjaival a szalvétáját babrálta. Nem voltam biztos a reakciójában, de kezemet az övére csúsztattam és ösztönzően megszorítottam. Felemelte a fejét és rám nézett, de legalább a kezét nem húzta el, amit jó jelnek vettem.

- Ha elmondom, megígéred, hogy nem adod tovább Austinnak? - kérdezte bizonytalanul, mire válaszként bólintottam és bátorítónak szánt mosollyal néztem rá. - Szóval... ezt még senki sem tudja - nézett rám jelentőségteljesen - de a szüleim régóta a válást fontolgatják. Egy ideje már nem képesek normálisan beszélgetni, csak veszekednek és legtöbbször én vagyok a döntőbíró. Most is azért utaztak, mert apa erősködött, így próbálják menteni a házasságukat... de azt hiszem azt már nem lehet - halkult el a hangja, de gyorsan összeszedte magát, nem akart gyengének mutatkozni. Viszont tökéletesen megértettem, hogy mit érez.

- Annie, sajnálom, tudom, hogy ez nehéz. Én is átmentem ezen, bár még kicsi voltam és nem sokat értettem a dolgokból. Ha szüleid úgy döntenek, hogy különválnak, nem fogok hazudni, nagyon nehéz lesz. De bárhogy is történik, abban biztos lehetsz, hogy nekik mindig te leszel a legfontosabb, még hogyha ők nem is lesznek együtt - próbáltam lelket önteni az elkeseredett lányba.

- És én mindig láttam, hogy Austinnak csak Michele van, még is mennyire szeretik egymást és milyen közel állnak. Nem tehettem róla, irigyeltem Austint, amiért így nő fel, én legtöbbször csak a döntőbíró szerepét töltöttem be. Jóformán arra kértek, hogy válasszak közülük, de hogy tehettem volna? Ők a szüleim, egyformán fontosak nekem! - fakadt ki.

Látszott Annien, hogy nem áll messze a sírástól, ezért átültem az ő oldalára és átölelve őt, simogattam a haját. Arcát a vállamba nyomta és halkan sírdogált. Türelmesen vártam, hogy megnyugodjon és simogattam a hátát. Mikor viszonylag rendbe hozta magát és úgy ahogy eltüntette a sírás nyomait, felvetettem, hogy menjünk haza. Gyorsan megtörölgette a szemét a pulcsija ujjával, majd egy bólintással jelezte, hogy mehetünk.

A hazafelé úton már kicsit beszédesebb volt, éreztem rajta a változást. Austinról kérdezgetett és, hogy milyen érzés egy híresség barátnőjének lenni és nem fura-e, mire diplomatikusan azt feleltem, hogy csak annyira, mint az unokatestvérének. Ezzel sikerült kicsit megnevettetnem, ami engem is mosolygásra késztetett. Úgy éreztem, még ha nem is lettünk legjobb barátnők, de sikerült elindítanom valamit és egyszer talán olyan jóban leszek vele, mint Sidneyvel. 

Amint beléptünk az ajtón, rögtön hallottuk, hogy Austin még mindig a nappaliban van, valószínűleg videó játékozik. Annie határozottan megindult a helyiség felé és egy pillanatig azt hittem, hogy megint veszekedés lesz a dolog vége, de ahogy követtem őt és megálltam az ajtóban, hallottam, hogy éppen bocsánatot kér Austintól. Szélesen elmosolyodtam, ahogy belestem és megláttam Austin döbbent arcát, mikor Annie megölelte.

Jeleztem neki, hogy a szobájában fogom várni, majd magukra hagytam őket, hogy megbeszélhessék a dolgot. Büszke voltam magamra, hogy - remélhetőleg - sikerült közelebb hoznom őket egymáshoz.

 Viszont még csak most jött számomra a legnehezebb rész: közölni Austinnal a döntésem. Kétségeim voltak, hogy felkészültem-e erre az egészre, ekkora változásra, mikor még alig kezdődött el köztünk ez az egész... de már nem volt visszaút. Minden csak rajtam múlik.