26th. Kétségek között hagyva

Hi babes!
Dobpergést, itt a 26. - és egyben az utolsó előtti - rész! Remélem tetszik és felcsigáztalak titeket a befejezést illetően! Az utolsó részre a hétvégén számíthattok, valamit az epilógusra és köszönetmondásra is! Addig is jó olvasást ehhez a fejezethez! :) x

 

KÉTSÉGEK KÖZÖTT HAGYVA

Az egész repülőút alatt alig beszéltem valamit, inkább zenét hallgattam vagy csak bámultam ki a repülő ablakán. Austin rá is kérdezett, hogy minden rendben van-e, de biztosítottam, hogy jól vagyok és arra hivatkoztam, hogy csak elfáradtam. Igazából végig kettőnkön gondolkoztam és végül döntésre jutottam. Alig vártam, hogy hazaérjünk és közöljem vele is, de ehhez négyszemközt kellett beszélnünk.

Természetesen Michele kijött elénk a reptérre. Őszinte mosollyal és öleléssel üdvözöltem és közöltem vele, hogy mennyire hiányzott. Mindig is olyan volt nekem, mintha a második anyukám lenne.

Megkértem Michelet, hogy mielőtt hozzájuk mennénk, a nagyiékhoz ugorjunk be, hogy biztosíthassam őket, rendben megérkeztem és amíg nem találkoztunk, nem lettem alultáplált vagy kórosan sovány, ugyanis nagyi hajlamos volt azt hinni, hogyha nem nála vagyok, akkor nem eszek rendesen.

- Allie, drágám! - Nagyi kitörő örömmel fogadott, nagyapa pedig egy mackós öleléssel üdvözölt, amikor megérkeztünk hozzájuk.

Nagymamám rögtön jól megvizsgált magának és az arckifejezéséből ítélve, mindent rendben talált rajtam. Austinnal viszont közölte, hogy a magasságához képest túl sovány és addig nem tágított, amíg meg nem ígértette a fiúval, hogy holnap nálunk ebédel. Alig bírtam visszatartani a nevetésem, ahogy elnéztem Austin meghökkent arcát, nagyi harcias kijelentését követően, miszerint majd az ő főztje felhizlalja a barátomat.

- Nagyi, nem lenne gond, ha átmennék Austinékhoz? - vágtam közbe, mielőtt túlságosan belemerültünk volna a témába. Ha a főzésről volt szó és kellőképpen belelendült, akkor akár órákig képes volt beszélni.

- Dehogyis! Menj csak - simogatta meg az arcomat, mire elmosolyodtam és egy puszit nyomtam az arcára, majd gyorsan elköszöntem nagyapától is.

- El is felejtettem, hogy milyen harcias tud lenni a nagymamád - jegyezte meg Austin, miután becsuktam magam mögött a bejárati ajtót.

- Jobb lesz, ha megszokod - nevettem fel és elindultam a járdán. Austin a telefonjával bíbelődött - gyanítom a rajongóinak tweetelt -, ezért megálltam és türelmesen várakoztam. Alig fél perc múlva zsebre vágta a készüléket és két lépéssel beért, így folytathattuk az utunkat az otthonuk felé.

Mivel csak néhány utcányira laktak, ezért megmondtuk Michelenek, hogy nyugodtan hazamehet, mi majd sétálunk. Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, aztán Austin minden figyelmeztetés nélkül megfogta a kezem és összekulcsolta az ujjainkat. Rögtön az újságírók jutottak az eszembe és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elhúzom a kezem, de aztán beugrott a magamnak tett ígéretem és az azután hozott döntésem, ezért csak rámosolyogtam Austinra és megszorítottam a kezét. 

Amikor megérkeztünk hozzájuk, szinte még be sem értünk a házba, azonnal a szobája felé húzott és miután becsukta maga mögött az ajtót, nekitolt és száját az enyémre nyomta. Hagytam neki, hogy elmélyítse a csókot, miközben egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, másikat pedig felvezettem a hajába. Még sosem volt ennyire intenzív a csókunk, de tetszett. Austin még jobban hozzám simult, mellkasa szorosan az enyémnek nyomódott, majd miután levegő hiányában elváltunk, mindketten széles mosollyal néztünk egymásra.

- Ezért kellett feljönnünk? - bújtam ki a szorításából és lehuppantam az ágyára, mielőtt a remegő lábaim felmondták volna a szolgálatot.

- Nem egészen, de folytathatjuk, ha akarod - dőlt neki az ajtónak vigyorogva és játékosan felhúzta a szemöldökét, majd egy jelentőségteljes pillantásomat követően biccentett és folytatta. - Csak beszélni akartam neked Annie-ről, mielőtt találkoznál vele.

Áh, az utálatos unokahúg. El is felejtettem, hogy most egy ideig Austinék vendégszeretetét élvezi - vagy éppen nem. Bár még mindig nem tudtam elhinni, hogy ennyire ellenséges lenne... vagy ha mégis, valami oka biztosan van a viselkedésének.

- Alls, figyelsz te rám? - Austin arca kúszott be a látóterembe, ahogy leguggolt elém.

- Persze, eddig is azt csináltam - biztosítottam komolyan, viszont arra a kérdésére, hogy mit mondott az előbb, már nem tudtam választ adni. - Rendben, bocsi. Figyelek - jelentettem ki és mereven bámultam Austinra, aki ezt látva elröhögte magát és közelebb hajolt egy pusziért.

- Szóval, csak annyit akartam mondani, hogy Annie elég undok tud lenni mindenkivel. Ne foglalkozz vele, hogyha valami olyat mond, csak hagyd figyelmen kívül - kérte Austin és aggodalmasan ráncolta a homlokát. Először nem tudtam mi baja van, de aztán akadt egy sejtésem. Attól félt, hogy Annie majd valami olyasmit mond, amivel eléri, hogy megharagudjak Austinra.

Felhúztam magam mellé az ágyra, majd felálltam és befészkeltem magam az ölébe. - Hé, nyugi. Ezer undok unokatestvéred sem tudna elszakítani mellőled - nyugtattam meg. - Egyébként meg nem hiszem, hogy tényleg ennyire rémes a lány. Gyerünk, meg akarom ismerni! - pattantam fel az öléből és az ajtó felé indultam.

- Majd meglátod. Én szóltam előre - mormogta Austin, de azért ő is feltápászkodott és követett engem.

Figyelmen kívül hagyva barátom borúlátó motyogását, leszökdeltem a lépcsőn és beléptem a nappali ajtaján, ahol azonnal megpillantottam Annie-t, aki a kanapén ült és unottan lapozgatott egy magazint. Jöttömre felpillantott az újságból és kifejezéstelen arccal nézte, ahogy leülök mellé. Az eddigi magabiztosságom kicsit megcsappant az arckifejezését látva, ahogy végigmért, de még mindig mosolyogva kezet nyújtottam neki. - Szia, Allie vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek, már sokat hallottam rólad!

- Tényleg? Hát, én meg még egyáltalán nem hallottam rólad - válaszolt közönyösen. Kezdtem azt hinni, hogy Austinnak igaza van, de nem akartam rögtön elítélni a viselkedéséért. Adni akartam neki egy esélyt. Leeresztettem a kezem és erősen járattam az agyam, hogy mit csináljak.

- Akkor elmehetnénk sétálni és meginni valamit, hogy jobban megismerhessük egymást - vetettem fel az ötletet.

Austin ekkor sétált be a szobába, levágta magát a kanapé másik végébe és bekapcsolta a tévét. Annie fintorogva vetett rá egy pillantást, majd visszafordult hozzám. - Oké, benne vagyok. Addig se kell itthon lennem és őt bámulnom - biccentett barátom felé.

- Nekem sincs kifogásom az ellen, hogy nem vagy itt, csak azt sajnálom, hogy Allie is veled megy - vágott vissza Austin oda sem nézve, mire Annie vetett rá egy gyűlölködő pillantást és kiviharzott az ajtón.

- Ez most mire volt jó? - vontam kérdőre Austint, aki csak hitetlenkedve pillantott rám.

- Mondd csak, Alls, te is itt voltál az elmúlt két percben? Mert ha esetleg nem hallottad volna, akkor szívesen megismétlem, mit mondott!

- Igen itt voltam és láttam, hogy hogyan viselkedett veled - válaszoltam, mire Austin bólintott és elégedetten visszadőlt. - Aztán - emeltem fel a hangom - azt is láttam, hogy te hogyan viselkedtél vele. Valami nincs rendben vele, inkább megpróbálhatnál kedves lenni vele!

- Hidd el megpróbáltam, de menthetetlen és ráadásul gyerekes is - csóválta a fejét vigyorogva, de nem értékeltem a poént.

- Én vitatkoznék azzal, hogy ki a menthetetlen és gyerekes - sóhajtottam lemondóan. - Ha visszajöttem szeretnék veled beszélni valamiről - tettem hozzá, majd magára hagytam az elképedt barátomat. Minden perccel biztosabb voltam a döntésemben. Ő meg hagy gondolkozzon csak!