25th. Összezavarodva

Sziasztok!

Bár elég régóta nem volt rész a blogon, azért örülök, hogy páran még itt vannak és kaptam hozzászólásban is pár néhány szót. Köszönöm, nagyon jól esett! 

Most itt lenne a következő rész, szám szerint a 25. és azt is szeretném közölni, hogy ezen kívül már csak két rész és az epilógus van hátra, amik most is folyamatban vannak! Ehhez pedig jó olvasást! :) x

ÖSSZEZAVARODVA

- Mikor jössz vissza? Hiányzol - biggyesztette le a száját Austin és közelebb hajolt a kamerához. 

Felkuncogtam az arckifejezését látva. - Nem tudom, talán a jövőhéten - vontam meg a vállam. Felemeltem a laptopot az íróasztalomról, átettem az ágyra és elé hasaltam. - De te is hiányzol - tettem hozzá sóhajtva.

Majdnem két hét telt el azóta, hogy Austinnak vissza kellett repülnie Miamiba. Azóta, amikor csak volt rá ideje interneten keresztül tartottuk a kapcsolatot, ha pedig nem ért rá SMS-ekkel bombázott vagy felhívott.

- Mindjárt vége a nyárnak és alig voltunk együtt - jegyezte meg Austin, amivel én is teljesen tisztában voltam.

Igazság szerint lett volna lehetőségem, hogy visszamenjek... de megijedtem. Mióta az újságok írtak rólunk, az emberek elővettek engem is. Az újságírók valahonnan megszerezték a számunkat és folyamatosan hívogatnak, hogy nyilatkozzak az Austin és köztem lévő kapcsolatról és a közösségi oldalakon is rengeteg üzenetem érkezett a fiúval kapcsolatban - volt néhány nem éppen barátságos hangvételű is -, de nem akartam neki erről beszélni. Az egész olyan bizonytalan volt, ez csak rontott volna a helyzeten.

- Mi lenne ha... - kezdett bele Austin, de ajtajának nyitódása megakadályozta, hogy folytassa. 

Egy szögegyenesre vasalt, barna hajú lány tűnt fel Austin mögött és a legnagyobb nyugalommal kezdett kotorászni a barátom szekrényében. Austin hátrafordult, így nem láthattam az arcát.

- Mi a francot csinálsz, Annie? Megmondtam, hogy ne gyere be a szobámba - morogta ingerülten és felült, ezért félig eltakarta előlem a lányt. 

- Csak egy pólót keresek, nem kell rögtön leszedni a fejem - szólt vissza a csaj, majd kezében az említett ruhadarabbal kisétált a szobából és bevágta maga mögött az ajtót.

- Bocs, Alls. Megmondtam neki, hogy ne za... - fordult vissza Austin, miközben beletúrt a hajába, de nem tudta befejezni a mondatot.

- Viszlát Mahone - vágtam a szavába és lecsaptam a laptop tetejét.

Nem is tudom melyik esett rosszabbul. Hogy Austin szobájában egy lány járkált, mintha természetes lenne, vagy hogy a barátom még csak meg sem próbálta megmagyarázni a helyzetet. Mindenesetre elegem volt a titkolózásból. 

Austin egész este hívogatott és SMS-eket írt, de minden hívást elutasítottam, az üzeneteit pedig anélkül töröltem ki, hogy akár egy betűt is elolvastam volna. Nem voltam kíváncsi az újabb hazugságokra. 

Este az ágyamban feküdtem és a plafont szuggerálva gondolkoztam. Kezdtem úgy érezni, hogy nem kellett volna elmondanom neki, hogyan is érzek iránta. Sőt, még jobb lett volna, ha nem is találkozunk. Újra rám tört az érzés, hogy nem tartozom bele az új életébe, ez a gondolat pedig egész éjszaka nem hagyott aludni.

Kedvetlenül rágcsáltam a félig már péppé ázott gabonapelyhemet. Mióta felkeltem nem szóltam senkihez, George meg is jegyezte, hogy nagyon elviselhetetlen vagyok ma reggel, de mivel csak egy mordulással reagáltam, így inkább békén hagyott.

- Kicsim, kinyitnád? - kiabált le anya az emeletről, amikor a csengő dallamos hangja visszhangozva végigfutott az egész házon.

Lekászálódtam a konyhapulthoz húzott bárszékről és a bejárathoz indultam. Kinyitottam az ajtót, de ahogy megpillantottam az előttem álló személyt, ugyanazzal a lendülettel vissza akartam csukni, de a résbe dugta a lábát, ezzel megakadályozva, hogy az orrára csapjam.

Dühösen hátat fordítottam neki és visszatrappoltam a konyhába, közvetlenül mögöttem hallottam a lépteit, ahogy követett a helyiségbe. - Mit akarsz itt? - támadtam le.

- Tegnap csak úgy kikapcsoltál. Nem vetted fel a telefont és nem válaszoltál az üzenetekre sem - sorolta.

- Igen, én is észrevettem - vágtam rá flegmán és a számba tömtem egy adag gabonapelyhet.

- Most meg mi bajod? Nem értelek, Allie - simított végig a haján Austin és tanácstalanul leült velem szemben. A kezem után nyúlt, de elrántottam.

- Nem értesz? Te nem értesz engem? - emeltem fel a hangom hitetlenkedve és felugrottam az asztaltól. - Elegem van a hazugságaidból! Elegem van abból, hogy állandóan más lányokkal látlak és még csak meg sem próbálod elmagyarázni, hogy mégis mit keresett tegnap az a csaj a szobádban!

- Szóval csak ennyi? - kérdezett vissza értetlenül.

- Igen, csak ennyi - tártam szét a kezem grimaszolva, de belül sikítottam az elfojtott haragtól.

Legszívesebben felképeltem volna, ezért inkább fogtam a kiürült gabonapelyhes tálat és belevágtam a mosogatóba, hogy lefoglaljam a kezem. Austin felállt és a reggeliző pultot megkerülve megállt előttem, szemei az arcomat vizslatták, ezért inkább elfordítottam a fejem.

- Allie - tenyerét a felkaromra simította és kicsit meghajlította a térdét, hogy az arca egy magasságba kerüljön az enyémmel. - A lány, akit tegnap láttál az unokahúgom, Annie - mosolyodott el, mikor szememet összeszűkítve néztem rá. 

- Az unokahúgod? - ismételtem meg, mire bólintott. - Ez biztos? - kérdeztem rá elbizonytalanodva. 

Austin ismét egy bólintással felelt. - Néhány napot nálunk lesz, mert a szülei elutaztak.

- Ó - Ennél többet nem tudtam mondani. Komplett idiótának éreztem magam, amiért ennyire túlreagáltam a dolgot.

- Tudod, kicsit elegem van belőle, hogy mindig ide kell repülnöm és nem tudom, hogy mivel bizonyítsam be, hogy téged szeretlek - fejtette ki a véleményét, majd hátralépett és zsebre dugta a kezét.

- Sajnálom, rettenetes barátnő vagyok - motyogtam. - Meg tudsz nekem bocsátani? 

- Csak akkor, ha te is megbocsátasz, amiért mindig ilyen helyzetbe hozlak - vigyorodott el. - Tudom milyen érzés, én is ezt éreztem, amikor Phillis-szel haverkodtál. 

Közelebb léptem hozzá, karomat a nyaka köré fontam és egy puszit nyomtam a szájára. - Bocs, hogy megint elrángattalak Miamiból egy ilyen hülyeség miatt - suttogtam a fülébe.

- Semmi nem hülyeség, ami veled kapcsolatos - fogta két keze közé az arcomat és száját lassan az enyémhez érintette. Lehunytam a szemem és élveztem, ahogy puha ajkai az enyémeket kényeztetik, miközben kezével a hátamat és az oldalamat simogatta.

Fél óra múlva már a kanapén ültem, befészkelve magam Austin ölébe és mellkasára fektetve a fejem néztem a tévét. Anya eléggé meglepődött, mikor lejött az emeletről és itt találta Austint, ezért nagy vonalakban elmagyaráztam neki a dolgot. Természetesen nem nekem adott igazat... én sem ezt tettem volna, ha a helyében vagyok. 

Egyszerűen úgy viselkedtem, mint egy hülye, féltékeny liba, ahelyett, hogy megbíztam volna a barátomban. Pedig Austin már annyiszor bebizonyította, hogy szeret és mellettem áll. 

- Nem is mondtad, hogy van unokatestvéred az apukád részéről - néztem fel a fiúra. Néhány unokatestvérét ismertem, bár még egyikőjükkel sem beszéltem túl sokat.

- Nem igazán tartottuk a kapcsolatot. Tudod, hogy is mondjam... utál engem - bökte ki grimaszolva.

Meglepetésemben felültem és úgy meredtem Austinra. Teljességgel lehetetlennek tűnt a gondolat, hogy valaki - főleg az egyik családtagja - nem kedveli Austint. - De miért? - értetlenkedtem.

- Fogalmam sincs - vont vállat Austin, majd utánam nyúlt és visszarántott magához. - De te magad is megkérdezheted tőle, mert holnap visszajössz velem Miamiba és nem fogadok el nemleges választ - vigyorodott el.

A gondolat, hogy holnap esetleg már újra ki leszek téve a paparazziknak és rajongóknak egy hatalmas gombócot eredményezett a torkomban. Az érzelmeim kiülhettek az arcomra is, mert Austin furcsán méregetett, ezért amennyire őszintén csak tudtam, elmosolyodtam és beleegyezően bólintottam. Ez látszólag megnyugtatta Austint, mert hátradőlt és szorosan magához húzva újra a tévére összpontosította a figyelmét.

Én pedig ott feküdtem a karjában és utáltam magam, amiért azt kívántam, bárcsak valahol máshol lehetnék.