22nd. Don't judge him

Sziasztok Drágáim!♥

Hoztam a következő részt. Benne van Austin, Allie és Austin fejezet, de most mégsem róluk szól teljes mértékben. :)
Na mindegy, remélem tetszeni fog, és előre szólok, hogy fogalmam sincs a következő fejezet időpontjáról, de megpróbálom minél hamarabb hozni!

Köszönöm szépen a támogatást, a feliratkozókat, a rengeteg oldalmegtekintést, az aranyos kommentjeiteket és a díjakat, amiket eddig kaptam! (Ki fogom őket rakni hamarosan!) Ti vagytok a legjobbak!♥

NE ÍTÉLJE EL

Szinte elvesztem Austin ölelésében, nem számított senki és semmi, csak az, hogy végre magamhoz ölelhetem, érezhetem szíve dobogását, mikor fülemet a mellkasához szorítom, magamba szívhatom az illatát és ujjaimmal beletúrhatok puha hajába. Hogy tudom, ő is ugyanúgy örül, hogy láthat, mert karjait szorosan a derekam köré fonta és halkan szuszogott a nyakamba.

Nem tudom mennyi ideje állhattunk az előcsarnokban, de a telefonom csörgése riasztott ki a kis álomvilágomból. Kikotortam a táskámból a kis készüléket és elég volt egy pillantást vetnem a kijelzőre, a hívó fél neve láttán bukfencezni kezdett a gyomrom idegességemben és egy másodperc alatt elszállt az eddig érzett örömöm. Egyetlen egy oka lehet, amiért ilyen későn hív...

Kibontakoztam Austin karjaiból, pár lépést hátráltam és fülemhez emeltem a mobilt. - Haló? - szóltam bele vékony hangon. Éreztem magamon Austin zavart pillantását, amit a viselkedésem váltott ki belőle, de képtelen voltam ránézni. Feszülten hallgattam a vonal másik végén hadaró fiút, közben remegő ujjaimmal a ruhám szélét babráltam. - Istenem! - suttogtam lesápadva és a szám elé a kaptam kezem, aminek következtében a telefonom a földön landolt.

Austin épp időben kapott utánam, mert ha nem tart meg, én is összeesem. Lassan leeresztett a padlóra, majd mikor már stabilan ültem, ő is letérdelt mellém. Fél kézzel a derekamat ölelve magához húzott, közben a telefonomért nyúlt.

- Haló, itt vagy még? - szólt bele a készülékbe, mikor egy gyors pillantást vetve rám megállapította, nem vagyok olyan állapotban, hogy megszólaljak. - Igen, de kicsit kiborult. Én Austin vagyok, a barátja.

Kábultan, a padló egy pontjára meredve hallgattam Austint, ahogy pár percig még a készülékbe beszél, kérdéseket tesz fel, majd elköszön. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez történik. Hisz alig két napja voltam bent, beszélgettünk, nevettünk. Még teljesen jól volt, akkor most mégis mi történt? Miért nem vették észre, hogy valami baj van? Miért nem tettek ellene semmit?

- Kicsim, jól vagy? - Austin arca kúszott be a látóterembe, szavai pedig kirántottak a merevségből.

Eddig sosem fordult elő, hogy az Allien és Allsen kívül akárhogy is becézett volna. Most az éreztem, hogy ezzel a kis gesztussal akarja a tudtomra adni, hogy az övé vagyok, hozzá tartozom. Ez tetszett... De mégsem tudtam neki teljes szívből örülni, Brad szavai egyre csak kavarogtak a fejemben, teljes zűrzavart okozva.

- Be kell mennünk a kórházba - néztem fel Austinra könyörgő tekintettel, mire egy határozott és megértő bólintás volt a válasza.

- Maradj itt, szólok Alexéknek - nyomott egy puszit a homlokomra és megpróbált felállni, de elkaptam a karját és visszatartottam.

- Ne! - ellenkeztem és erősen megráztam a fejem, aminek következtében pár tincsem elszabadult és az arcomba hullott. - Nem akarom elrontani az estéjüket - magyarázkodtam, Austin kérdő pillantására válaszolva.

Pár másodpercig csak nézett rám, majd az arcomhoz nyúlt és a fülem mögé simította a hajtincsemet. - Te vagy a legtökéletesebb lány, akivel valaha találkoztam. Komolyan, nem is érdemellek meg - nevetett fel hitetlenkedve, közelebb hajolt és egy gyors puszit nyomott a számra, majd felegyenesedett és engem is felhúzott, de a kezem nem engedte el. Összekulcsolta az ujjainkat és szájához emelve a kézfejemet egy puszit nyomott rá.



Az ápolónő a nővérpult mögött igencsak meglepődöttnek tűnt, mikor talpig báli ruhában és öltönyben betoppantunk a kórházba. Mivel én nem tudtam volna érthetően tudtára adni, miért is vagyunk itt, inkább ráhagytam Austinra a magyarázatot, de szerencsére néhány értetlenkedő pillantást követően a nő segítőkészen elmagyarázta, hogy hová kell mennünk.

Austin megnyomta a lift hívógombját, a másodpercek kínzóan lassan peregtek, de a szerkezet csak nem akart leérni, ezért megfogtam a fiú kezét és magam után kezdtem húzni.

- Hé, de hát a... - mutogatott a háta mögé, mire arcomra egy kis mosoly költözött, de gyorsan eltűntettem és határozottan törtettem tovább a lépcső felé. - Nem mondod komolyan, hogy fel akarsz mászni a hatodikra? - hüledezett.

- De, pontosan ezt terveztem - válaszoltam anélkül, hogy megálltam vagy hátrafordultam volna.

Közben elértük a lépcsőt, ezért gyorsan kibújtam a magassarkúmból és kezembe fogva őket, szedni kezdtem a lábam a fokokon. Minden egyes emelettel egyre idegesebb lettem és mikor a hatodik emelet folyosójára értünk, visszavettem a cipőmet, bevártam Austint és a keze után nyúltam.

Alig tettünk meg pár lépést, szinte rögtön megláttam Bradet. Az egyik kényelmetlen, fehér szék szélén kuporgott, könyökével a térdén támaszkodott, arcát a tenyerébe temetve. Némán jeleztem Austinnak, aki bólintott és elengedte a kezem, én pedig elindultam a fiú felé. A cipőm hangosan kopogott a kőpadlón, de látszólag Brad annyira magába roskadt, hogy észre sem vette a közeledésem. Csak akkor nézett fel, mikor már előtte álltam és óvatosan megérintettem a vállát. Érintésemre felkapta a fejét, így láthattam, hogy szemei vörösek a sírástól. - Allie!

Mikor feleszmélve rájött, hogy én állok előtte, előre vetette magát, térdre esett és átkarolva a derekamat, arcát a hasamba nyomva zokogni kezdett.

- Brad, nyugodj meg, kérlek... - simogattam a hátát nyugtatásképp és próbáltam úgy fordulni, hogy lássam Austint. Tekintetemmel sugallva, hogy segítsen, kétségbeesetten néztem felé, aki két lépéssel már mellém is lépett, lefejtette rólam Brad karját és visszaültette a székre.

- N-ne haragudj - dünnyögte a fiú szégyenkezéssel a hangjában, mintha csak most jött volna rá, hogy mit is csinált az előbb és pulóvere ujjával megtörölte az arcát. - Szánalmas vagyok. Ha Brit ezt látná, biztos jól leteremtene - rázta a fejét elkeseredetten. - Nem akartam így kiborulni, csak... egyszerűen nem tudtam kinek szólhatnék - mentegetőzött és végre felemelte a fejét. Pár pillanatig fel-le járatta a tekintetét rajtam, aztán a homlokára csapott. - A fenébe! Teljesen elfelejtettem, hogy ma van az a bál, amiről annyit beszéltetek... - itt elakadt, nyelt egyet és csak aztán folytatta. - Ha tudtam volna, nem rángatlak ide. Mekkora barom vagyok!

- Nem, nem, nem! - tiltakoztam hevesen és lehuppantam a mellette lévő székre, míg Austin a másik oldalára telepedett le. - Ne mondj ilyet! Brittany ezerszer fontosabb, mint egy hülye bál! - erősködtem és közben folyamatosan simogattam a karját, hogy megnyugtassam. Teljesen kiborult, éreztem, hogy kezem alatt megfeszülnek az izmai és csak mereven bámulta a szemközti, fehér falat.

- Egyedül vagy itt? - kérdezte Austin, gyanítom, csak hogy mondjon valamit és megtörje Brad búskomor viselkedését, miközben a fiú lehajtott feje fölött összenéztünk.

Brad csak bólintott egyet. - A szülei? - kérdeztem halkan, tartva attól, hogy olyan választ kapok, ami kicsit sem fog tetszeni.

- Valami üzleti úton voltak, de értesítették őket és már úton vannak - motyogta.

Ekkor, mintha csak ez lett volna a végszó a folyosó végén három személy tűnt fel. A fehér köpenyeges orvos széles karmozdulatokkal magyarázott valamit a feldúlt házaspárnak, akik minden bizonnyal Brit szülei voltak. Ezt a feltételezésem csak még jobban megerősítette Brad arckifejezése, mikor meglátta a szőke hajú, éles tekintetű nőt és a magas, karakteres arcú férfit. Már semmi kétségem nem volt, kik is sétálnak éppen felénk.

- Mindent megteszünk, a lehető legjobb orvosaink végzik a műtétet - magyarázta a szemüveges orvos, amire mindössze Brit apja reagált egy merev biccentéssel.

- Te mit keresel még mindig itt? - torpant meg a nő, mikor észrevette a székeken kuporgó kis csapatunkat. Acélkék szemei hidegen meredtek Bradre, magamban elismeréssel adóztam a fiúnak, amiért képes állni a pillantását. - Megmondtam, hogy tartsd távol magad a lányomtól! - sziszegte, ujjával Brad mellkasa felé bökve.

- Kérem, én csak... - próbálkozott, de a nő leintette és visszafordult az orvos felé. Brad szeme ismét megtelt könnyel és fejét a vállai közé ejtve újra magába roskadt.

Jól tudtam, hogy semmi jogom nem lett volna beleszólni ebbe a vitába, ezt viszont már nem tudtam tétlenül nézni. Brad szenvedett a barátnője állapota miatt, ráadásul el kellett tűrnie, hogy Brit anyja őt okolja mindenért.

Összeszedve minden bátorságom, felpattantam, odaléptem a nőhöz és ujjaim hegyével épphogy csak megérintettem a vállát, mire megfordult és olyan tekintettel mért végig, hogy megállt bennem az ütő. De tudtam, most már nem hagyhatom annyiban...

- Mrs. Devon, Brad ugyanúgy aggódik Brittanyért, mint maguk. Nincs joga így beszélni vele - néztem elszántan a nő szemébe, miközben a hátam mögött hallottam, hogy Austin mond valamit a fiúnak, talán, hogy elterelje a figyelmét.

- Mégis, hogy gondolod? Egyáltalán ki vagy te? - kérdezett vissza összehúzott szemekkel és lesajnálóan végignézett gyűrött ruhámon és összekuszált hajamon. - Mindegy is. Ha nincs ez a fiú...

- Akkor mi lenne? Megmondjam mi lenne, Mrs. Devon? - vágtam a szavába erélyesen felemelve a hangom, amivel elértem, hogy a két férfi is abbahagyja a beszélgetést és rám figyeljenek. - Ha nincs ez a fiú, a lányuk talán már nem élne. Mert, amíg maguk a fontos üzleti ügyeiket intézik, addig Brad itt van Brittel, lesi minden mozdulatát, vigyáz rá, megnevetteti, ha kell, felvidítja, ha szomorú és tartja benne a lelket, bíztatja, hogy ne adja fel. Maguk hol vannak ilyenkor? - Annyira felháborodtam a nő alaptalan vádaskodásán, hogy nem is gondolkodtam, mit mondok, a szavak csak kibuktak a számon. Brittany anyja csak tátogott, de megszólalni egyikük sem tudott. Láttam a szemükben a felismerést, hogy rájöttek, igazam van, de ezt még maguknak is nehéz bevallaniuk. - Inkább köszönetet kellene mondaniuk - szúrtam még oda befejezésként, majd hátat fordítottam és visszasétáltam a két fiúhoz.

Brad halkan elmotyogott köszönömjére csak egy fejrázással válaszoltam és biztatóan megszorítottam a vállát, majd Austinra néztem, aki azzal a dologgal ajándékozott meg, amire most a legnagyobb szükségem volt: egy elismerő, büszke mosollyal.