16th. Lose the match, lose the hope

Sziasztok Drágáim!❤

Meghoztam a következő részt, remélem vártátok és tetszeni fog! Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommenteket, feliratkozásokat és mindent!! Jó olvasást és ne feledjétek: oldalt megtaláljátok a szavazást és a bloglovin-os linket! Pár nap múlva már csak ott tudjátok követni a blog bejegyzéseit!

ELVESZTEM A MECCSET, ELVESZTEM A REMÉNYT

- Micsoda? - kérdezett vissza és a szemében, ha csak egy másodpercre is, de mintha láttam volna felcsillanni a megszokott játékosságot. Aztán újra elrejtve az érzéseit,  csak érdektelen tekintettel méregetett.

- Játszunk - ismételtem meg bizonytalanul, a kezemben forgatva a labdát.

- Ezt elmagyaráznád bővebben, hogy én is értsem? - vonta fel a fél szemöldökét és reflexből beletúrt a hajába, mire nekem kisebb légszomjam lett.

- Kosarazzunk. Öt dobás. Ha te dobod be hamarabb, békén hagylak - itt megálltam egy másodpercre és nyeltem egyet, mielőtt folytattam volna. -, ha én nyerek, elmondod, hogy valójában mit érzel irántam - fejeztem be sután. Most már nem voltam annyira biztos magamban, mint mikor még fejben döntöttem el a dolgot.

Austin elgondolkodva pillantott rám és egy idő után kezdtem azt érezni, hogy belelát a fejembe, hogy egy nyitott könyv vagyok a számára. Nem a legkellemesebb érzés, érzelmileg csupasznak, védtelennek éreztem magam. - Rendben - bólintott rá végül, némi hezitálás után. - Te kezdesz vagy én?

- Kezdj te - dobtam oda neki a labdát, hátha nyerek egy kis időt és kontrollálni tudom remegő kezeim, majd odasétáltam a palánk elé és elhelyezkedtem Austinnal szemben. - Mehet - biccentettem, mikor úgy éreztem, hogy talán képes leszek megmozdulni, ha felém indul.

Mindig is jó voltam a sportokban, a kosarazás is elég jól ment és régebben Austinnal is rengeteget játszottam, aminek köszönhetően még többet javultam. És bár ő fényévekkel gyakorlottabb és jobb játékos volt, de most úgy éreztem, sikerülhet legyőznöm. Nyerni akartam, hogy megtudhassam az igazságot, kétségbeesetten nyerni akartam, hogy ne veszítsem őt el.

Ennek ellenére az első dobását nem sikerült kivédenem, ahogy a második is tökéletes pontossággal talált a kosár közepébe. Austin elégedett vigyorát látva, még harciasabban vetettem magam a játékba és a következő dobást végre nekem sikerült bevinnem.

Ezután egy kicsit bizakodóbban indultam a palánk felé, de túlságosan elbíztam magam, ezért nem figyeltem eléggé. Austin elvette a labdát és mire felfogtam mi is történt, már jóval előttem járt, sehogy sem tudtam volna megakadályozni az újabb pontszerzést.

A labda visszakerült Austinhoz és újra megindult. Gyakorlott mozdulatokkal közeledett a kosárhoz, de most már én sem tétlenkedtem, rátapadtam és minden erőmmel próbáltam megakadályozni, hogy újabb kosarat dobjon, ami már a negyedik lett volna. Az meg már csak egy dobásra van az öttől, ami neki a játék végét jelentené. Számomra viszont sokkal többet.

Végül jobb ötletem nem lévén, kiütöttem a kezéből a labdát, ami kigurult a pályáról, így viszont csak egy újabb lehetőséget adtam neki a győzelemre. Felkaptam a labdát és kelletlenül odapattintottam neki, majd visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy beáll a büntető dobáshoz.

Párszor a betonhoz ütötte a labdát és minden pattanásnál egyre jobban megfeszült a testem. Oda akartam rohanni és megakadályozni, de kényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak és csak a szemem követte a labda útját, mikor megcélozva a kosarat eldobta. A kosár szélére... és lepattant.

Azt tudni kell, hogy Austin sosem hagyta ki a büntetőt. Egy pillanatig döbbenten néztem, majd magamhoz térve a gondolataimból villámgyorsan a labda után iramodtam. Kicsivel megelőzve kaptam el a narancssárga gömböt, de mivel szorosan mögöttem volt, szinte azonnal dobtam, majd becsuktam a szemem és csak magamban imádkoztam, hogy betaláljak.

Közben eszembe villant egy évekkel ezelőtti emlék, ami akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.

Suli után, a délutánok nagy részét általában vagy nálunk vagy Austinéknál töltöttük. Együtt írtuk a leckét, aztán tévét néztünk, videó játékoztunk vagy csak simán feküdtünk az ágyon és beszélgettünk. 

- Unatkozom - közölte velem Austin sokadjára, mire fel sem nézve válaszoltam neki.

- Talán megírhatnád a leckéd, elvégre ezért jöttünk ki - biccentettem a mellette pihenő könyvei felé, amit -  mióta kitalálta, hogy inkább a kertben tanuljunk - ki sem nyitott. Válaszomat hallva, csak vágott egy grimaszt és fejét rázva, lábával lökni kezdte a hintaágyat. Így viszont képtelenség volt olvashatóan írni, ezért ledobtam az irodalom füzetem és sóhajtva Austinra néztem. - Akkor kosarazzunk - vetettem fel az ötletet.

- Mi van? - vigyorodott el. - Te meg én? - mutatott rám, majd magára hitetlenkedve, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy pontosan így értettem. - Nem is tudsz kosarazni!

- Honnan tudod? Még nem is láttál soha játszani! - háborodtam fel, hogy így lebecsüli a képességeim. 

- Tudod mit? Akkor játsszunk! Ha te nyersz, folytatjuk a tanulást, de ha én nyerek megírod az én leckémet is - alkudozott vigyorogva. Válasz helyett csak kérdőn felvontam a szemöldököm, mire Austin tarkóra tett kézzel hátradőlt, arcát a nap felé fordítva lehunyta a szemeit. - Tök jó lesz csak feküdni, míg te a házimat körmölöd - vigyorgott rám résnyire nyitott szemmel.

- Csak szeretnéd! - vágtam vissza és felkaptam mellőle a labdát.

Akkor egy dologra mindenképp rájöttünk... tényleg béna voltam kosarazásból. Így végül nekem kellett megírnom a leckéjét, míg ő jót szórakozott rajtam, de nem bántam, mert azon a délutánon rengeteget nevettünk és Austin türelmesen magyarázta a szabályokat.

De az valóban csak játék volt. A tét igazán semmiség volt, nem úgy, mint most.

- Hé Als, élsz még? - úszott be a látóterembe egy kéz, mire összerezzentem és Austin arcára fókuszáltam.

- Persze, csak... csak elgondolkodtam - motyogtam elpirulva.

- Ez a baj veled - válaszolt még mindig engem vizslatva. - Túl sokat gondolkozol - legyintett lemondóan és felém nyújtotta a labdát.

- Legalább nekem van mivel gondolkodni - vágtam vissza kicsit élesebben, mint szerettem volna és kikaptam a kezéből a kosárlabdát.

Egyre idegesebb lettem. Bosszantott Austin túlzott nemtörődömsége és kötekedése. Régebben is heccelt, de azt nem vettem ennyire a szívemre. Most mintha szándékosan akart volna provokálni, hogy elhibázzam a dobásaim.

- Egyébként bedobtad, három-kettő az állás - tájékoztatott, figyelmen kívül hagyva az előző mondatom, bár biztos voltam benne, hogy hallotta.

Újra beálltam vele szembe és hosszan kifújtam a levegőt. Ha ezt bedobom, egyenlítek. De akkor Austinhoz kerül a labda és az esély, hogy negyedjére is a kosárba találjon. Viszont, ha összeszedem magam és sikerül tőle elvennem, akkor már gyerekjáték lesz nyernem.

Aztán eszembe jutott Austin mondata: "Ez a baj veled. Túl sokat gondolkozol." Úgy éreztem igaza van, ezért, ahelyett, hogy tovább agyaltam volna csak céloztam és dobtam. És bement!

Akaratlanul is elvigyorodtam és ahogy megfordultam a pillantásom találkozott Austinéval, aki mintha elismerően viszonozta volna a tekintetem. Ekkor tudatosult bennem, hogy még egy jó dobás és én nyerem a meccset.

A következő dobásom viszont már nem volt olyan szerencsés, mint az előző. Túlságosan remegett a kezem és feszültségemben elvétettem az irányt, Austin elkapta a lepattanót és megszerezte a negyedik pontot.

Nekem pedig szembe kellett néznem a ténnyel... nagyon úgy nézett ki, hogy vesztésre álltam.