15th. Play with me

Sziasztok Drágák! :)
Meg is hoztam volna a következő részt, szám szerint a 15.-et! Húha, már itt tartunk! :D  (Bár ti valószínűleg azt mondjátok, hogy már itt tartunk és még mindig nem jöttek össze Alliék :D). Szóval... hát, nem. Még nem. Amúgy hihetetlen, hogy az előző részhez 18... vagy 19 már nem is tudom, hány kommentet kaptam! El sem hittem először! :3  Köszönöm szépen az aranyos szavakat, remélem ennél a résznél is megleptek az ötleteitekkel, véleményetekkel!  És akkor nincs más hátra, mint előre: Jó olvasást! :) x

JÁTSSZ VELEM

Újra és újra, egyre dühösebb mozdulatokkal töröltem le könnyeimet az arcomról, miközben minden kezembe akadó tárgyat és ruhadarabot beledobáltam a bőröndömbe. Elegem volt abból, hogy Austin miatt sírok, az elmúlt két hétben már ki tudja hányadszorra. 

Napokon keresztül csak áltatott, ahelyett, hogy megmondta volna, hogy a háta közepére se kíván. Ehelyett inkább Alexszel tárgyalta meg, hogyan kellene lekoptatnia. Én meg olyan naiv voltam, hogy elhittem, tényleg hiányoztam neki. 

Megfogtam az első kezembe kerülő tárgyat és dühösen a bőröndbe vágtam. Jelenleg mindent és mindenkit utáltam, de a legjobban magamat, amiért ilyen hülye voltam és hagytam, hogy Austin az ujjai köré csavarjon. Hát, tényleg nincs barátság fiú és lány között?

A lépcsőn dobogó léptek zaja szakított ki a gondolataimból. Gyorsan a szekrényhez léptem és úgy tettem, mintha keresnék valamit. Világosan megmondtam Sidneynek, hogy nem akarok most senkivel beszélni, de a barátnőm néha túlságosan is levakarhatatlannak bizonyul.

- Sid, megmondtam, hogy most nem szeretnék... - fordultam meg sóhajtva, mikor nyílt az ajtó, de ahogy megpillantottam a küszöbön álló személyt, félbehagytam a mondandóm. - Jordan? Mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten a fiút.

- Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul, csak gondoltam, talán örülnél a társaságnak - magyarázkodott, majd tekintete az ágyamon terpeszkedő bőröndre és a felhalmozott ruhákra esett. - Elmész? - nézett rám szemöldök felvonva.

Képtelen voltam megszólalni, így csak egy aprót bólintottam. Nagyi megértette a döntésemet, így azt terveztem, hogy visszamegyek Sidneyvel San Antonióba és a nyár többi részét már ott töltöm. Keserűen gondoltam arra, hogy milyen döntések elé állítom a barátnőmet. Akaratlanul is, de jóformán rákényszerítem, hogy válasszon a barátja és a legjobb barátnője között.

- De miért? - kérdezte hitetlenkedve Jordan. - Valami baj van?

- Nem, illetve igen, de... ah, nem tudom, már semmit nem tudok! - Lerogytam az ágyra és a kezembe temettem az arcomat. Két másodperc sem telt el, besüppedt mellettem az ágy, Jordan vigasztalóan átkarolta a vállam és a mellkasához szorított. Arcomat a pólójába temettem és felsóhajtottam. Jó érzés volt, hogy nem próbált meggyőzni vagy lebeszélni a döntésemről, üdítő változatosság volt a többiek reakciójához képest.

Nem tudom meddig maradtunk így, de mikor viszonylag lecsillapodtak az érzelmeim, elhúzódtam tőle és hálásan rámosolyodtam.

- Rendben vagy? - érdeklődött Jordan kedvesen, mire sikerült kipréselnem magamból egy halk igent. Belegondoltam abba, hogy hányszor segített már és felvidított, pedig alig ismerem, míg Austinnak, aki gyerekkorom óta az életem része, csak a könnyeket köszönhetem. - Akkor maradsz? - tette fel reménykedve a kérdést.

- Én... 

 Már kezdtem volna a magyarázatba, hogy ez miért nem lehetséges, mikor a földszinten erősen csapódott a bejárati ajtó, majd meghallottam barátnőm hangját, ahogy valakivel elég erőteljes hangnemben vitatkozik. - Nem tudod felfogni, hogy nem akar látni? Elege van belőled, amit nem is csodálok! 

- Csak beszélni akarok vele! - A hang hallatán megdobbant a szívem. Mit keres itt? Nem okozott még elég fájdalmat? - Kérlek, Sid!

- A szobájában van - sóhajtott végül Sidney. Hálás motyogást és barátnőm sikkantását hallottam, majd a trappolás folytatódott a lépcsőn fel. A szobám felé. - De nem garantálom, hogy szóba is fog veled állni! - kiabált még utána a barátnőm, de úgy tűnt, hogy Austint ez már kicsit sem érdekli, mivel egy pillanat múlva lihegve esett be a szobámba.

 Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk lepődött meg jobban. Lesokkolva ültem az ágyon Austinra bámulva, akinek a szeme értetlenkedve ugrált köztem, a félig megpakolt bőröndöm és Jordan között, akinek a keze még mindig a derekamon pihent. A tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, mit szűrt le ebből a helyzetből. 

Néhány hosszú pillanaton keresztül csak néztünk egymás szemébe. - Bocs, nem akartam zavarni - morogta,  majd megfordult és becsapta maga mögött az ajtómat.

- Mi baja Mahonenak? - értetlenkedett Jordan a távozó fiú után bevágódó ajtóra bámulva.

A gondolataim őrült módon száguldoztak, összezavarodtam és a fejem majd szétszakadt. Próbáltam megérteni miért jött ide, pont most. Abban biztos voltam, hogy félreértette a helyzetet. Nem baj. Szenvedjen csak ő is, ahogyan én szenvedtem. Megérdemli... kár, hogy ez ugyanannyira fájt nekem is, mint neki. 

- Ne haragudj, majd... majd elmagyarázom - vágtam hozzá sietve a szavakat az ágyamon ülő fiúhoz és felpattantam mellőle.

Már az ajtónál jártam, mikor utánam szólt. - Tök mindegy mit mondok, akkor is utána mész, igaz? - kérdezte halkan. Megtorpantam, kezemmel erősen szorítottam a kilincset egy kis gondolkodási időt adva magamnak. De mindegy volt, hisz már döntöttem. Összeszorítottam a számat és lassan, nagyon lassan megráztam a fejem. - Sajnálom Jordan - suttogtam, majd feltéptem az ajtót és hátra sem nézve, nagy robajjal lerohantam a lépcsőn.

- Allie? - ugrott fel Sidney a kanapéról és elhűlve nézte, ahogy őrült módjára rángatom fel magamra a cipőmet. - Mi van? Austin is... - mutatott az ajtó felé, a fiú távozására célozva.

- Tudom! - szakadt ki belőlem, ezzel egy időben pedig sikerült felhúznom a cipőt, így faképnél hagyva barátnőmet futottam ki az utcára. 

Reménykedve néztem körbe, de hiába, Austint már nem láttam, de sejtettem merre lehet, ezért rohanni kezdtem. A megérzésem most sem csalt, lihegve fékeztem le, mikor belöktem a régi kosárpálya kapuját és megpillantottam a nekem háttal álló srácot. 

Nem vett észre, így csendben lépkedtem közelebb és figyeltem. Pár másodpercig a kezében forgatta a labdát, majd eldobta, de csak a palánkot találta el. Megrándult az arcom az elfojtott keserűségtől. Tudtam, hogy Austin csak akkor téveszt, ha valami nincs rendben vele. Ha letört, rosszkedvű... szomorú. Megfogta a lepattanó labdát és újra próbálkozott, de megint elvétette. Dühödten nekivágta a labdát a kerítésnek, majd kezét a tarkójára szorítva felnézett az égre és reszelősen kifújta a levegőt.

- Austin - szólítottam meg tétován és még közelebb sétáltam.

A hangom hallva megfordult és leengedte a kezét. Az alatt a másodperc alatt, amíg a szemembe nézett tucatnyi érzelem suhant át az arcán. Kétely, düh, bizonytalanság keveréke. De aztán egy kifejezéstelen maszkot erőltetett magára, aztán elfordította a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust. - Mit keresel itt? - dünnyögte rosszkedvűen, miközben a labda után indult.

Elgondolkozva bámultam utána. Akárhogy igyekeztem, nem tudtam elnyomni azt a fura érzést a gyomromban, mikor a közelemben van. Veszekedhetünk, sírhatok miatta, de ha a közelemben van, ez mind a háttérbe szorul az örömöm miatt, hogy vele lehetek. Hiszen a fenébe is, szeretem!

 Felkapta a labdát, újra megcélozta a kosarat, de a labda ismét lepattant és egyenesen felém gurult. Megállítottam a lábammal és lehajoltam érte, így Austinnak muszáj volt megfordulni és rám nézni.

- Visszakaphatom? - nyújtotta a kezét érzelemmentes arccal. De én nem az arcát figyeltem, hanem a szemét. És egy halvány jel volt, hogy a zöld szempár egészen mást mutatott, mint az arca vagy a szavai.

- Játszunk - válaszoltam rekedten.