13th. Decisions and consequences

Szép estét, drágák! :)
Itt vagyok a következő résszel, csak, hogy ne feszegessem tovább a tűrési határotokat! Kicsit rövidebb lett a megszokottól, de ez egy átvezető rész - elárulom, hogy a következő részek lesznek az izgisebbek! :)
Nagyon jólesett, hogy ennyien írtatok nekem és csupa jót mondtatok a blogról, köszönöm szépen! Szeretném kicsit itt is kifejteni, hogy mennyit jelent mindez. A blog körülbelül három hónapja él, de ez alatt a rövid idő alatt több, mint 11500 oldalmegtekintéssel, jelenleg 32 olvasóval és rengeteg aranyos és ösztönző kommenttel gazdagodtam! El sem tudom mondani mennyire jól esik ez nekem! Imádlak Titeket! Csók♥

DÖNTÉSEK ÉS KÖVETKEZMÉNYEK

- Kelly nem tud erről - tárta szét a karját, felteszem, a mostani kis kiruccanásra célozva.

- Tessék? - kérdeztem vissza döbbenten, várva, hogy megismételje a mondatot, hátha csak valamit rosszul értettem. Bár a "Kelly nem tud erről", elég egyértelműen a mai napra utal, de mégsem állt össze a kép. Már miért ne akarná magával hozni a barátnőjét? Talán szégyell engem?

Már épp rá akartam kérdezni, mikor valaki a hátunk mögül Austin nevét kiáltotta. Néhány lány futva közeledett felénk és mikor odaértek mellénk, körbevették Austint és egymás szavába vágva kezdtek beszélni. Austin felvette a szokásos szívremegtető mosolyát és türelmesen válaszolgatott minden feltett kérdésükre, én meg szerencsétlenül, hátraszorítva billegtem egyik lábamról a másikra, mígnem az egyik lány figyelme rám esett.

- Te Austin barátnője vagy? - kérdezte.

- Nem - válaszoltam távolságtartóan, de a lány kedves mosolya és barátságos kisugárzása kicsit oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget, bár a téma még mindig nem volt ínyemre. - Csak egy régi barátja vagyok - tettem hozzá magyarázatképp.

A lány bólintott, majd látszólag megnyugodva - és talán elégedetten -, felém nyújtotta a kezében szorongatott fényképezőgépet. - Megtennéd, hogy csinálsz rólunk egy képet? - mutatott a másik két lány és Austin felé.

- Persze - Átvettem tőle a gépet, majd megvártam, míg mindannyian beállnak. A biztonság kedvéért több képet is csináltam, aztán visszaadtam a fényképezőt. Még váltottak pár szót, Austin kiosztott néhány aláírást, aztán a lányok viháncolva elköszöntek és újra ketten maradtunk.

Rövid ideig csak a hullámok zaja volt az egyetlen hang, miközben egymás arcát próbáltuk felmérni. Sokszor néztem már Austin arcát, ahogy a haja rakoncátlan tincsekben a homlokára hullott, napbarnított bőrét, telt ajkait és főleg a zöldeskék szempárt, amibe ha belenéztem, mindig melegség öntött el. És mindig is kíváncsi voltam, vajon ő milyennek lát engem, de sosem mertem megkérdezni. 

 - Tehát a szülős dolog csak kamu volt? - jutott hirtelen eszembe, mit is válaszoltak, mikor Sid rákérdezett. És ezzel visszatértünk az eredeti témához, amit a lányok félbeszakítottak, így addig sem arra a fájdalmas tényre gondoltam, hogy én sosem lehetek az a lány, akire szerelemmel fog tekinteni.

- Nem, tényleg a szüleivel van - rázta fejét, amitől néhány hajszál az arcába hullott. Vissza kellett fognom magam, mivel erős késztetést éreztem, hogy közelebb lépjek és kisimítsam az arcába lógó tincseket. - Azért nem szóltam neki, mert nem akartam, hogy itt legyen - ismerte be.

 Na, tessék. Igazam volt. Tényleg azért van az egész, hogy én és a tökéletes barátnője ne találkozzunk. Mert ő biztos szép, okos, gazdag... - Ne vágj már ilyen arcot, tudom, hogy ilyenkor mindig valami butaságon töröd a fejed - tette hozzá és odalépdelt mellém, miközben lehuppantam a homokba és karjaimmal átöleltem a felhúzott lábaimat. - Mire gondoltál?

- Nem fontos, tényleg, én csak... - hadováltam össze-vissza, de mikor pillantásom összeakadt Austinéval, képtelen voltam visszafogni a félelmem. - Én csak arra gondoltam, hogy... hogy talán nem akarod, hogy ő és én találkozzunk - támasztottam állam a térdemre és a vízre bámultam.

- Jól gondoltad, tényleg nem akarom - mormolta és halkan elnevette magát. Elfordítottam a fejem, hitetlenkedve néztem rá és a gyomromat összeszorította a megbántottság és az elárultság érzése. Ezt ő is láthatta, ezért mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta. - De közel sem azért, amire gondolsz! 

- Ezt elég nehéz elhinni, a körülményeket tekintve - motyogtam, mire újra felnevetett, de mikor nem nevettem vele, elkomolyodott és sóhajtva megdörzsölte a tarkóját.

- Azért nem hoztam magammal, mert nem akarom, hogy találkozzon veled - ismételte, amit már eddig is tudtam. - Se Alexszel, se Sidneyvel. Úgy érzem, hogy ha veletek vagyok, akkor őt nem hozhatom el. Nem azért, mert szégyellnélek benneteket - rázta a fejét, mikor már nyitottam a számat. - Csak nem hiszem, hogy ebbe a világba ő is beletartozna. Ha itt lenne, talán az megváltoztatna valamit és én nem akarom, hogy bármi is változzon - mondta ki komolyan, végig a szemembe nézve.

Értettem, mire céloz. A kapcsolatunkra. A barátságunkra. Nem akarja, hogy többet jelentsen, mint ami valójában. És azt sem, hogy én jelentsek valamit számára, engem is csak barátként akar. A szívem fájdalmasan szúrt és a könnyek égették a szemem, de tartottam magam. Elvégre választ vártam, magyarázatot és végre megkaptam. Még ha őrülten fájt is.

- Vissza kéne mennünk - törtem meg a ránk telepedett csendet, mire Austin bólintott, feltápászkodott a homokból és a kezét nyújtva engem is felhúzott. Mikor már stabilan álltam, kihúztam kezem az ujjai szorításából és úgy tettem, mintha csak a homokot akarnám leseperni magamról, de még ha nem is mutatta, kétségtelen, hogy észrevette a mozdulat szándékosságát.

- Már kezdtük azt hinni, hogy leléptetek nélkülünk - fogadott Alex vigyorogva, mikor visszaértünk hozzájuk, de Sid gyászos arckifejezésemet látva, megbökte a fiút és figyelmeztető pillantást vetett rá.

 Ekkor Austin telefonja csörögni kezdett. Előhalászta a zsebéből és elég volt egy pillantást vetnem az arcára, mikor megnézte a kijelzőt, tudtam ki keresi. Teljesen biztos voltam benne, hogy a hívó Kelly.

- Bocs, ezt fel kell vennem - szólt oda sietve, majd arrébb sétált és a füléhez emelte a készüléket.

Sóhajtva lehuppantam barátnőm mellé, aki kérdezés nélkül a kezembe nyomott egy doboz kólát. Míg felbontottam a hideg italt, éreztem magamon Sidney bocsánatkérő tekintetét.

Miután kortyoltam párat, mély levegőt vettem és széles mosolyt erőltetve magamra, végigpillantottam a többieken. Alex hasonló vigyorral válaszolt, de Sid csak kétkedő és gyanakvó arccal ajándékozott meg. A barátnőm mindig is azon kevés emberhez tartozott, aki mindig tudta, ha valami nincs rendben és egy álmosollyal nem tudtam elaltatni a gyanúját, akármilyen mesterien játszottam a felhőtlenül boldog lányt.

Ahogy Alexszel és Sidneyvel beszélgettem, tekintetem a kelleténél többször kalandozott a kocsin támaszkodó, telefonáló fiú felé. Próbáltam kitalálni, hogy mikor történt, hogy barátságnál többet kezdtem érezni iránta, de minden kísérlet sikertelen volt. Nem emlékeztem, ez a dolog nem az eszem irányítása alatt zajlott.

- Nem gond, ha most megyünk? Valamit el kell intéznem - nézett végig rajtunk Austin, mikor befejezte a telefonálást és csatlakozott hozzánk.

Amíg összeszedelőzködtünk és bepakoltunk a kocsiba, Austin végig feltűnően kerülte a tekintetem, de mikor beszálltam a kocsiba, egyetlen másodpercig találkozott a pillantásunk. A fiú kifejezéstelen arccal pásztázott, egyszerűen képtelen voltam bármit is leolvasni róla.

  De azt tudtam, hogy én mit gondolok és ebben az elhatározásomban Austin viselkedése is megerősített. Eldöntöttem, hogy azt fogom tenni, ami a fiú számára a legjobb. Nem nehezíthetem meg a dolgát, van elég gondja nélkülem is. A lehető legkézenfekvőbb, ha megpróbálok kiszeretni belőle... A francba, bárcsak ilyen egyszerű lenne!