Légy részese a történetnek!

Sziasztok! :)

Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogyan vonhatnálak bele titeket is a történet alakulásába és végül kitaláltam egy szerintem nagyon is jó ötletet! :D

Te is benne lehetsz a történetben - igaz csak képletesen. Alkosd meg a saját karaktered, hogy néhány rész erejéig feltűnhessen a blogban!

Nem kell mást tenned, mint e-mialben: fruzsi950912@gmail.com - elküldeni az alábbiakat:

- szereplő neme

 - neve

- külső leírás (hajszín, szemszín, stb.) - ha gondolod képet is mellékelhetsz!

- belső leírás ( jellemezd a tulajdonságai alapján, pl. kedves, kétszínű, stb.)

- kivel kerüljön kapcsolatba (Allie, Austin, stb.)

- egy szituáció, amiben elképzeled, akár jó, akár rossz ( pl.: Allie találkozik egy kávézóban a sráccal, aki nagyon nyomul rá)

- te milyen szerepet szánnál neki (ez csak kiegészítő kérdés, nem muszáj, de azért örülnék neki)

A legjobb szereplő belekerül a sztoriba pár részen keresztül! Remélem tetszik és sok e-mailt kapok, mert tényleg szeretném, ha kicsit Ti is alakíthatnátok a blog alakulásában!

16th. Lose the match, lose the hope

Sziasztok Drágáim!❤

Meghoztam a következő részt, remélem vártátok és tetszeni fog! Nagyon-nagyon-nagyon szépen köszönöm a kommenteket, feliratkozásokat és mindent!! Jó olvasást és ne feledjétek: oldalt megtaláljátok a szavazást és a bloglovin-os linket! Pár nap múlva már csak ott tudjátok követni a blog bejegyzéseit!

ELVESZTEM A MECCSET, ELVESZTEM A REMÉNYT

- Micsoda? - kérdezett vissza és a szemében, ha csak egy másodpercre is, de mintha láttam volna felcsillanni a megszokott játékosságot. Aztán újra elrejtve az érzéseit,  csak érdektelen tekintettel méregetett.

- Játszunk - ismételtem meg bizonytalanul, a kezemben forgatva a labdát.

- Ezt elmagyaráznád bővebben, hogy én is értsem? - vonta fel a fél szemöldökét és reflexből beletúrt a hajába, mire nekem kisebb légszomjam lett.

- Kosarazzunk. Öt dobás. Ha te dobod be hamarabb, békén hagylak - itt megálltam egy másodpercre és nyeltem egyet, mielőtt folytattam volna. -, ha én nyerek, elmondod, hogy valójában mit érzel irántam - fejeztem be sután. Most már nem voltam annyira biztos magamban, mint mikor még fejben döntöttem el a dolgot.

Austin elgondolkodva pillantott rám és egy idő után kezdtem azt érezni, hogy belelát a fejembe, hogy egy nyitott könyv vagyok a számára. Nem a legkellemesebb érzés, érzelmileg csupasznak, védtelennek éreztem magam. - Rendben - bólintott rá végül, némi hezitálás után. - Te kezdesz vagy én?

- Kezdj te - dobtam oda neki a labdát, hátha nyerek egy kis időt és kontrollálni tudom remegő kezeim, majd odasétáltam a palánk elé és elhelyezkedtem Austinnal szemben. - Mehet - biccentettem, mikor úgy éreztem, hogy talán képes leszek megmozdulni, ha felém indul.

Mindig is jó voltam a sportokban, a kosarazás is elég jól ment és régebben Austinnal is rengeteget játszottam, aminek köszönhetően még többet javultam. És bár ő fényévekkel gyakorlottabb és jobb játékos volt, de most úgy éreztem, sikerülhet legyőznöm. Nyerni akartam, hogy megtudhassam az igazságot, kétségbeesetten nyerni akartam, hogy ne veszítsem őt el.

Ennek ellenére az első dobását nem sikerült kivédenem, ahogy a második is tökéletes pontossággal talált a kosár közepébe. Austin elégedett vigyorát látva, még harciasabban vetettem magam a játékba és a következő dobást végre nekem sikerült bevinnem.

Ezután egy kicsit bizakodóbban indultam a palánk felé, de túlságosan elbíztam magam, ezért nem figyeltem eléggé. Austin elvette a labdát és mire felfogtam mi is történt, már jóval előttem járt, sehogy sem tudtam volna megakadályozni az újabb pontszerzést.

A labda visszakerült Austinhoz és újra megindult. Gyakorlott mozdulatokkal közeledett a kosárhoz, de most már én sem tétlenkedtem, rátapadtam és minden erőmmel próbáltam megakadályozni, hogy újabb kosarat dobjon, ami már a negyedik lett volna. Az meg már csak egy dobásra van az öttől, ami neki a játék végét jelentené. Számomra viszont sokkal többet.

Végül jobb ötletem nem lévén, kiütöttem a kezéből a labdát, ami kigurult a pályáról, így viszont csak egy újabb lehetőséget adtam neki a győzelemre. Felkaptam a labdát és kelletlenül odapattintottam neki, majd visszafojtott lélegzettel figyeltem, ahogy beáll a büntető dobáshoz.

Párszor a betonhoz ütötte a labdát és minden pattanásnál egyre jobban megfeszült a testem. Oda akartam rohanni és megakadályozni, de kényszerítettem magam, hogy a helyemen maradjak és csak a szemem követte a labda útját, mikor megcélozva a kosarat eldobta. A kosár szélére... és lepattant.

Azt tudni kell, hogy Austin sosem hagyta ki a büntetőt. Egy pillanatig döbbenten néztem, majd magamhoz térve a gondolataimból villámgyorsan a labda után iramodtam. Kicsivel megelőzve kaptam el a narancssárga gömböt, de mivel szorosan mögöttem volt, szinte azonnal dobtam, majd becsuktam a szemem és csak magamban imádkoztam, hogy betaláljak.

Közben eszembe villant egy évekkel ezelőtti emlék, ami akaratlanul is mosolyt csalt az arcomra.

Suli után, a délutánok nagy részét általában vagy nálunk vagy Austinéknál töltöttük. Együtt írtuk a leckét, aztán tévét néztünk, videó játékoztunk vagy csak simán feküdtünk az ágyon és beszélgettünk. 

- Unatkozom - közölte velem Austin sokadjára, mire fel sem nézve válaszoltam neki.

- Talán megírhatnád a leckéd, elvégre ezért jöttünk ki - biccentettem a mellette pihenő könyvei felé, amit -  mióta kitalálta, hogy inkább a kertben tanuljunk - ki sem nyitott. Válaszomat hallva, csak vágott egy grimaszt és fejét rázva, lábával lökni kezdte a hintaágyat. Így viszont képtelenség volt olvashatóan írni, ezért ledobtam az irodalom füzetem és sóhajtva Austinra néztem. - Akkor kosarazzunk - vetettem fel az ötletet.

- Mi van? - vigyorodott el. - Te meg én? - mutatott rám, majd magára hitetlenkedve, mintha nem lett volna tisztában vele, hogy pontosan így értettem. - Nem is tudsz kosarazni!

- Honnan tudod? Még nem is láttál soha játszani! - háborodtam fel, hogy így lebecsüli a képességeim. 

- Tudod mit? Akkor játsszunk! Ha te nyersz, folytatjuk a tanulást, de ha én nyerek megírod az én leckémet is - alkudozott vigyorogva. Válasz helyett csak kérdőn felvontam a szemöldököm, mire Austin tarkóra tett kézzel hátradőlt, arcát a nap felé fordítva lehunyta a szemeit. - Tök jó lesz csak feküdni, míg te a házimat körmölöd - vigyorgott rám résnyire nyitott szemmel.

- Csak szeretnéd! - vágtam vissza és felkaptam mellőle a labdát.

Akkor egy dologra mindenképp rájöttünk... tényleg béna voltam kosarazásból. Így végül nekem kellett megírnom a leckéjét, míg ő jót szórakozott rajtam, de nem bántam, mert azon a délutánon rengeteget nevettünk és Austin türelmesen magyarázta a szabályokat.

De az valóban csak játék volt. A tét igazán semmiség volt, nem úgy, mint most.

- Hé Als, élsz még? - úszott be a látóterembe egy kéz, mire összerezzentem és Austin arcára fókuszáltam.

- Persze, csak... csak elgondolkodtam - motyogtam elpirulva.

- Ez a baj veled - válaszolt még mindig engem vizslatva. - Túl sokat gondolkozol - legyintett lemondóan és felém nyújtotta a labdát.

- Legalább nekem van mivel gondolkodni - vágtam vissza kicsit élesebben, mint szerettem volna és kikaptam a kezéből a kosárlabdát.

Egyre idegesebb lettem. Bosszantott Austin túlzott nemtörődömsége és kötekedése. Régebben is heccelt, de azt nem vettem ennyire a szívemre. Most mintha szándékosan akart volna provokálni, hogy elhibázzam a dobásaim.

- Egyébként bedobtad, három-kettő az állás - tájékoztatott, figyelmen kívül hagyva az előző mondatom, bár biztos voltam benne, hogy hallotta.

Újra beálltam vele szembe és hosszan kifújtam a levegőt. Ha ezt bedobom, egyenlítek. De akkor Austinhoz kerül a labda és az esély, hogy negyedjére is a kosárba találjon. Viszont, ha összeszedem magam és sikerül tőle elvennem, akkor már gyerekjáték lesz nyernem.

Aztán eszembe jutott Austin mondata: "Ez a baj veled. Túl sokat gondolkozol." Úgy éreztem igaza van, ezért, ahelyett, hogy tovább agyaltam volna csak céloztam és dobtam. És bement!

Akaratlanul is elvigyorodtam és ahogy megfordultam a pillantásom találkozott Austinéval, aki mintha elismerően viszonozta volna a tekintetem. Ekkor tudatosult bennem, hogy még egy jó dobás és én nyerem a meccset.

A következő dobásom viszont már nem volt olyan szerencsés, mint az előző. Túlságosan remegett a kezem és feszültségemben elvétettem az irányt, Austin elkapta a lepattanót és megszerezte a negyedik pontot.

Nekem pedig szembe kellett néznem a ténnyel... nagyon úgy nézett ki, hogy vesztésre álltam.

Fontos!

Sziasztok! 

Biztosan mindenki olvasott már róla, hogy a Google Reader hamarosan megszűnik. (Aki több infót szeretne, katt IDE!) 

A lényeg az, hogy a Google Reader meg fog szűnni, nem fogod látni a blogoknak a frissítéseit, amikre fel vagy iratkozva, és a saját blogodon pedig el fogod veszíteni a rendszeres olvasókat. 

Na, ezért megcsináltam a saját bloglovin-os profilom, ami oldalt meg is lehet nézni, valamint, ha rákattintotok, akkor tudjátok követni a blogom! Ez tényleg nagyon fontos lenne, ha valóban eltűnik a Rendszeres Olvasók modul, tehát, aki olvassa a blogom az kövesse be a BlogLovin-on! :)

Ui.: Dolgozom a következő részen, addig is szavazzatok, amit szintén oldalt találtok meg!

 További szép napot! :) xX

15th. Play with me

Sziasztok Drágák! :)
Meg is hoztam volna a következő részt, szám szerint a 15.-et! Húha, már itt tartunk! :D  (Bár ti valószínűleg azt mondjátok, hogy már itt tartunk és még mindig nem jöttek össze Alliék :D). Szóval... hát, nem. Még nem. Amúgy hihetetlen, hogy az előző részhez 18... vagy 19 már nem is tudom, hány kommentet kaptam! El sem hittem először! :3  Köszönöm szépen az aranyos szavakat, remélem ennél a résznél is megleptek az ötleteitekkel, véleményetekkel!  És akkor nincs más hátra, mint előre: Jó olvasást! :) x

JÁTSSZ VELEM

Újra és újra, egyre dühösebb mozdulatokkal töröltem le könnyeimet az arcomról, miközben minden kezembe akadó tárgyat és ruhadarabot beledobáltam a bőröndömbe. Elegem volt abból, hogy Austin miatt sírok, az elmúlt két hétben már ki tudja hányadszorra. 

Napokon keresztül csak áltatott, ahelyett, hogy megmondta volna, hogy a háta közepére se kíván. Ehelyett inkább Alexszel tárgyalta meg, hogyan kellene lekoptatnia. Én meg olyan naiv voltam, hogy elhittem, tényleg hiányoztam neki. 

Megfogtam az első kezembe kerülő tárgyat és dühösen a bőröndbe vágtam. Jelenleg mindent és mindenkit utáltam, de a legjobban magamat, amiért ilyen hülye voltam és hagytam, hogy Austin az ujjai köré csavarjon. Hát, tényleg nincs barátság fiú és lány között?

A lépcsőn dobogó léptek zaja szakított ki a gondolataimból. Gyorsan a szekrényhez léptem és úgy tettem, mintha keresnék valamit. Világosan megmondtam Sidneynek, hogy nem akarok most senkivel beszélni, de a barátnőm néha túlságosan is levakarhatatlannak bizonyul.

- Sid, megmondtam, hogy most nem szeretnék... - fordultam meg sóhajtva, mikor nyílt az ajtó, de ahogy megpillantottam a küszöbön álló személyt, félbehagytam a mondandóm. - Jordan? Mit keresel itt? - kérdeztem döbbenten a fiút.

- Ne haragudj, hogy ilyen váratlanul, csak gondoltam, talán örülnél a társaságnak - magyarázkodott, majd tekintete az ágyamon terpeszkedő bőröndre és a felhalmozott ruhákra esett. - Elmész? - nézett rám szemöldök felvonva.

Képtelen voltam megszólalni, így csak egy aprót bólintottam. Nagyi megértette a döntésemet, így azt terveztem, hogy visszamegyek Sidneyvel San Antonióba és a nyár többi részét már ott töltöm. Keserűen gondoltam arra, hogy milyen döntések elé állítom a barátnőmet. Akaratlanul is, de jóformán rákényszerítem, hogy válasszon a barátja és a legjobb barátnője között.

- De miért? - kérdezte hitetlenkedve Jordan. - Valami baj van?

- Nem, illetve igen, de... ah, nem tudom, már semmit nem tudok! - Lerogytam az ágyra és a kezembe temettem az arcomat. Két másodperc sem telt el, besüppedt mellettem az ágy, Jordan vigasztalóan átkarolta a vállam és a mellkasához szorított. Arcomat a pólójába temettem és felsóhajtottam. Jó érzés volt, hogy nem próbált meggyőzni vagy lebeszélni a döntésemről, üdítő változatosság volt a többiek reakciójához képest.

Nem tudom meddig maradtunk így, de mikor viszonylag lecsillapodtak az érzelmeim, elhúzódtam tőle és hálásan rámosolyodtam.

- Rendben vagy? - érdeklődött Jordan kedvesen, mire sikerült kipréselnem magamból egy halk igent. Belegondoltam abba, hogy hányszor segített már és felvidított, pedig alig ismerem, míg Austinnak, aki gyerekkorom óta az életem része, csak a könnyeket köszönhetem. - Akkor maradsz? - tette fel reménykedve a kérdést.

- Én... 

 Már kezdtem volna a magyarázatba, hogy ez miért nem lehetséges, mikor a földszinten erősen csapódott a bejárati ajtó, majd meghallottam barátnőm hangját, ahogy valakivel elég erőteljes hangnemben vitatkozik. - Nem tudod felfogni, hogy nem akar látni? Elege van belőled, amit nem is csodálok! 

- Csak beszélni akarok vele! - A hang hallatán megdobbant a szívem. Mit keres itt? Nem okozott még elég fájdalmat? - Kérlek, Sid!

- A szobájában van - sóhajtott végül Sidney. Hálás motyogást és barátnőm sikkantását hallottam, majd a trappolás folytatódott a lépcsőn fel. A szobám felé. - De nem garantálom, hogy szóba is fog veled állni! - kiabált még utána a barátnőm, de úgy tűnt, hogy Austint ez már kicsit sem érdekli, mivel egy pillanat múlva lihegve esett be a szobámba.

 Nem tudnám megmondani, hogy melyikünk lepődött meg jobban. Lesokkolva ültem az ágyon Austinra bámulva, akinek a szeme értetlenkedve ugrált köztem, a félig megpakolt bőröndöm és Jordan között, akinek a keze még mindig a derekamon pihent. A tekintetéből tisztán ki tudtam olvasni, mit szűrt le ebből a helyzetből. 

Néhány hosszú pillanaton keresztül csak néztünk egymás szemébe. - Bocs, nem akartam zavarni - morogta,  majd megfordult és becsapta maga mögött az ajtómat.

- Mi baja Mahonenak? - értetlenkedett Jordan a távozó fiú után bevágódó ajtóra bámulva.

A gondolataim őrült módon száguldoztak, összezavarodtam és a fejem majd szétszakadt. Próbáltam megérteni miért jött ide, pont most. Abban biztos voltam, hogy félreértette a helyzetet. Nem baj. Szenvedjen csak ő is, ahogyan én szenvedtem. Megérdemli... kár, hogy ez ugyanannyira fájt nekem is, mint neki. 

- Ne haragudj, majd... majd elmagyarázom - vágtam hozzá sietve a szavakat az ágyamon ülő fiúhoz és felpattantam mellőle.

Már az ajtónál jártam, mikor utánam szólt. - Tök mindegy mit mondok, akkor is utána mész, igaz? - kérdezte halkan. Megtorpantam, kezemmel erősen szorítottam a kilincset egy kis gondolkodási időt adva magamnak. De mindegy volt, hisz már döntöttem. Összeszorítottam a számat és lassan, nagyon lassan megráztam a fejem. - Sajnálom Jordan - suttogtam, majd feltéptem az ajtót és hátra sem nézve, nagy robajjal lerohantam a lépcsőn.

- Allie? - ugrott fel Sidney a kanapéról és elhűlve nézte, ahogy őrült módjára rángatom fel magamra a cipőmet. - Mi van? Austin is... - mutatott az ajtó felé, a fiú távozására célozva.

- Tudom! - szakadt ki belőlem, ezzel egy időben pedig sikerült felhúznom a cipőt, így faképnél hagyva barátnőmet futottam ki az utcára. 

Reménykedve néztem körbe, de hiába, Austint már nem láttam, de sejtettem merre lehet, ezért rohanni kezdtem. A megérzésem most sem csalt, lihegve fékeztem le, mikor belöktem a régi kosárpálya kapuját és megpillantottam a nekem háttal álló srácot. 

Nem vett észre, így csendben lépkedtem közelebb és figyeltem. Pár másodpercig a kezében forgatta a labdát, majd eldobta, de csak a palánkot találta el. Megrándult az arcom az elfojtott keserűségtől. Tudtam, hogy Austin csak akkor téveszt, ha valami nincs rendben vele. Ha letört, rosszkedvű... szomorú. Megfogta a lepattanó labdát és újra próbálkozott, de megint elvétette. Dühödten nekivágta a labdát a kerítésnek, majd kezét a tarkójára szorítva felnézett az égre és reszelősen kifújta a levegőt.

- Austin - szólítottam meg tétován és még közelebb sétáltam.

A hangom hallva megfordult és leengedte a kezét. Az alatt a másodperc alatt, amíg a szemembe nézett tucatnyi érzelem suhant át az arcán. Kétely, düh, bizonytalanság keveréke. De aztán egy kifejezéstelen maszkot erőltetett magára, aztán elfordította a fejét, ezzel megszakítva a szemkontaktust. - Mit keresel itt? - dünnyögte rosszkedvűen, miközben a labda után indult.

Elgondolkozva bámultam utána. Akárhogy igyekeztem, nem tudtam elnyomni azt a fura érzést a gyomromban, mikor a közelemben van. Veszekedhetünk, sírhatok miatta, de ha a közelemben van, ez mind a háttérbe szorul az örömöm miatt, hogy vele lehetek. Hiszen a fenébe is, szeretem!

 Felkapta a labdát, újra megcélozta a kosarat, de a labda ismét lepattant és egyenesen felém gurult. Megállítottam a lábammal és lehajoltam érte, így Austinnak muszáj volt megfordulni és rám nézni.

- Visszakaphatom? - nyújtotta a kezét érzelemmentes arccal. De én nem az arcát figyeltem, hanem a szemét. És egy halvány jel volt, hogy a zöld szempár egészen mást mutatott, mint az arca vagy a szavai.

- Játszunk - válaszoltam rekedten.

14th. Behind the scenes

Sziasztok Édeskék! ♡

Itt lenne a következő rész, remélem tetszeni fog - bár van egy olyan sejtésem, hogy nem igazán. :P Szerintem olyan... olyan nem tudom milyen lett, döntsétek el Ti!

És lenne egy külön kérésem. Írjátok le hozzászólásban, hogy eddig mi volt a kedvenc részetek - ha volt olyan. Akár idézhettek is! Várok jóóóóó sok kommentet! :) Ehhez pedig jó olvasást! :) xX

A SZÍNFALAK MÖGÖTT

Ahogy becsukódott mögöttem a szobám ajtaja, végigvetődtem az ágyamon és arcomat a párnámba nyomva sikítani kezdtem. Az egész annyira abszurd és szürreális volt, de meg sem lepődtem, hogy velem történik ilyesmi. 

- Végeztél? - kérdezte Sidney és éreztem, hogy a matrac besüpped, amikor elhelyezkedett a lábam mellett. Válaszként csak elégedetlenül felmordultam, amit barátnőm igennek vett. - Rendben. Csak hogy tudj róla, holnap koncertre megyünk.

A koncert szó hallatán megdermedtem, felkaptam a fejem. Jól tudtam, hogy ki az az egy ember, akinek Sidney el akar rángatni a fellépésére. Beletúrtam a hajamba és dühösen meredtem Sidre.

- Mondd csak, te szándékosan kínzol engem? - A hangom talán a kelleténél kicsit élesebbre sikeredett, de most tényleg mérges voltam Sidneyre. Mióta megérkezett, csak azt próbálja elérni, hogy minél több időt töltsek Austinnal és tisztában vagyok vele, mi a szándéka. Ez viszont nem fog megvalósulni, mivel már döntöttem. Austin nem az én világomba tartozik - bizonyos értelemben véve.

- Csak segítek, hogy ne szalassz el valamit, ami ott van az orrod előtt, de te félsz megragadni, mert attól tartasz nem vagy elég erős, hogy megtartsd. De mi van, ha nem is akar elmenni tőled, mert éppúgy ragaszkodik hozzád, mint te hozzá?

Ledöbbenve meredtem Sidneyre, akinek - több éves barátságunk alatt -, talán még sosem hallottam ilyen mély és bölcs dolgot a szájából. Aztán az illúzió szét is omlott, mikor barátnőm rám kacsintott, majd vihogva bevonult a fürdőbe.

A hátamra fordultam és felbámultam a hófehér plafonra. El kell ismernem, hogy Sidneynek igaza van. Mióta itt vagyok számtalanszor adódott olyan alkalom, hogy elmondhattam volna Austinnak mit érzek, de mindig megfutamodtam. Az utolsó mondata viszont elgondolkodtatott. Mire célzott ezzel? Talán nem én vagyok az egyetlen, aki eltitkolja az érzelmeit?

 *****

Magamban morogva caplattam Sidney után, aki a csuklómnál fogva vonszolt magam után a tömegen keresztül. Mindenhol sikítozó lányok, akik kezükben Austin arcképével díszített posztert, autogramkártyát és ki tudja még mit szorongattak.

- Én ezt nem bírom, hazamegyek - közöltem barátnőmmel és megpróbáltam kiszabadítani magam a szorításából, de Sidney ráfogott a kezemre és gyilkos pillantással méregetett.

- Nem mész te sehova, maximum oda be! - mutatott a háta mögé és olyan eszelős arckifejezést öltött, hogy nem mertem ellenkezni vele. Mellesleg minden tiltakozásom és elhatározásom ellenére látni akartam Austint, mivel még sosem voltam egy koncertjén sem.

Átadtuk a jegyünket a bejáratnál várakozó biztonsági őrnek, majd miután jóváhagyólag biccentett, folytattuk a befelé vezető utat. Az aréna, ahol a koncertet tartották hatalmas volt, ami egyben azt jelentette, hogy rengetegen lesznek. Több száz visító lány, akik mind azért jöttek, hogy csak egy pillantást vethessenek Austinra. És én? Én csak azért vagyok itt, mert Sidney a fejébe vette, hogy mindenképpen összeboronál vele.

Bűntudatom volt, hogy elvettem valakitől a lehetőséget, hogy itt lehessen. Hisz én bármikor láthatom Austint, nem kell ehhez egy koncertjegy.

- Kezdődik! - kiabálta a fülembe Sid izgatottan, mikor a fények kialudtak, egyedül egy reflektor világított, a színpad közepére irányulva.

Szememet a színpadra szegeztem, várva, hogy Austin megjelenjen. Elég közel voltunk, ezért jó rálátásom volt az emelvényre, ahol néhány másodperc múlva fel is tűnt Austin. A tipikus mosolyával az arcán rohant előre, mögötte pedig a táncosai érkeztek.

A Say Somethin'-nal kezdett és elmosolyodtam, mikor már csak arra figyeltem fel, hogy együtt ugrálok és énekelem a dalt Austinnal. Amennyire nem akartam eljönni, most éppen olyan izgatottan vártam a következő szám érkezését.

A Say Somethin után az 11:11 és a Say Your Just a Friend, majd a When You Look Me In The Eyes következett, ahol felhívott pár lányt a színpadra és nekik énekelte a dalt. Ahogy láttam, miként mosolyog rájuk és milyen kedvesen öleli át őket, nem tehettem róla, egy kis féltékenység költözött belém. 

Nevetséges vagy, Allie, győzködtem magam, még csak nem is te vagy a barátnője. Én is tudtam, hogy nevetséges, amit művelek, de a szorító érzés így sem akart csillapodni, csak akkor lélegeztem fel, mikor véget ért a szám.

Ezután belekezdett az egyik kedvenc számomba, a Shawtyba. Ezt a számot még régebben írta, mielőtt befutott volna és kívülről fújtam én is a szövegét. Austin ugrált, táncolt és betöltötte a színpadot, közben a rajongói arcát pásztázta. Ahogy végigjáratta a pillantását a tömegen és ahhoz a helyhez érve, ahol álltunk, elmosolyodott, volt egy pillanat, mikor azt hittem észrevett, de aztán tovább siklott a tekintete. Hát persze. Hogy is gondoltam, hogy a több száz lány között majd pont engem vesz észre?

Befejezésként az új albumról énekelte a Loving You Is Easy-t és a What About Love-ot, majd hosszas búcsúzkodás után lefutott a színpadról és a lámpák újra felgyulladtak. Automatikusan indultam volna a kijárat felé, de Sidney újra elkapta a karom és éppen az ellenkező irányba kezdett húzni.

- Most meg hova megyünk? - kérdeztem unottan, mivel már semmi kedvem nem volt ellenkezni vele. Szinte hallottam barátnőm vidám hangját: " Igazán megszokhatnád, hogy ha én eltervezek valamit, véghez is fogom vinni!" Azt meghiszem...

Már csak akkor döbbentem rá, hova igyekszünk, mikor a statiszták mellett elhaladva befordultunk egy folyosóra, amin végtelennek tűnő sorban ajtók sorakoztak. Sidney céltudatosan haladt előre, maga után vonszolva és olyan erővel szorította a kezem, hogy kezdett elgémberedni.

- Te nem vagy normális! - ráztam a fejem, mikor megállt az egyik ajtó előtt, amin jól olvasható betűkkel Austin neve állt és még egy szó: ÖLTÖZŐ.

- Ssh! - tartotta mutatóujját a szám elé, majd fejével az ajtó felé biccentett, ami félig nyitva volt. Nem szólaltam meg, csak hevesen ráztam a fejem. Én ugyan nem fogok hallgatózni! De ugyebár nekem ebbe nincs beleszólásom, ha Sidneyről van szó, így közelebb osontunk az ajtóhoz és bekukucskáltunk a résen.

- Jó voltál, haver! - veregette meg Alex, Austin vállát, majd ledobta magát barátja mellé a kanapéra. Austin elvigyorodott, majd lepacsizott vele.

Egy ideig csak a szuszogása hallatszott, ahogy próbálja visszanyerni a normális légzését. - Itt van. Láttam - szólalt meg váratlanul, mire bennem az ütő is megállt. Csak nem lebuktunk?

- Haver, gáz, hogy a csaj ennyire tapad - közölte Alex tárgyilagosan és egy üveg vizet dobott Austinnak.

Ösztönösen elmosolyodtam, ahogy végigmértem a kimerült fiút, amint izzadt tincseit kisimítja a homlokából, miközben felbontja az ásványvizes palackot és meghúzza.

- Tegnap beszéltem vele és megmondtam, hogy nem akarok tőle többet, de mégis itt van. Mit csináljak, hogy leszálljon rólam? - dünnyögre Austin, miközben áthúzta a fején a pólóját és ledobta az egyik székre. Pillantásom akaratlanul is kidolgozott felsőtestére vándorolt, de gyorsan elkaptam róla a tekintetem és inkább újra a mondandójára összpontosítottam.

- Koptasd le, különben elszalasztod a nagy lehetőséged - tanácsolta Alex, mire Austin csak lemondóan felmordult.

Csak akkor esett le, hogy miről is beszélnek és kellemetlen érzés töltött el. Tehát Alex és Austin között  én vagyok a téma? Görcsbe rándult a gyomrom, mikor felidéztem, miket mondtak. "Gáz, hogy a csaj ennyire tapad", "Mit csináljak, hogy leszálljon rólam?", "Koptasd le".

Villámcsapásként ért a felismerés. Hogyan is gondolhattam azt, hogy Austin és köztem lehetne valami? Hisz ő híres és milliók szeretik, én meg ki vagyok? A bolond szomszéd lány, akivel szánalomból barátkozott. Mennyire hülye voltam, hogy azt hittem, fontos vagyok neki! Én csak egy fejezet voltam az életében, most pedig csak kolonc a nyakán.

Felpillantottam Sidneyre és meg sem próbáltam leplezni az érzelmeimet. - Menjünk innen - suttogtam könnyes szemmel, mire barátnőm csak némán bólintott és vigasztalóan átkarolta a vállamat. Remegő lábbal, a zokogást visszafojtva igyekeztem minél messzebb kerülni Austintól, bár volt egy sejtésem, hogy lehetnék akár a világ másik végén is, a fájdalom akkor is ugyanígy mardosna.

Mielőtt átléptük volna az üvegajtót még visszanéztem és mintha egy kést döftek volna a szívembe. A folyosó végén éppen akkor fordult be egy szőke lány, éppen Austin öltözője felé tartva. Bár előző alkalommal csak hátulról láttam, de a szívemet elöntő kínzó érzés miatt biztosra vettem, hogy sikerült összetalálkoznom Kellyvel.

13th. Decisions and consequences

Szép estét, drágák! :)
Itt vagyok a következő résszel, csak, hogy ne feszegessem tovább a tűrési határotokat! Kicsit rövidebb lett a megszokottól, de ez egy átvezető rész - elárulom, hogy a következő részek lesznek az izgisebbek! :)
Nagyon jólesett, hogy ennyien írtatok nekem és csupa jót mondtatok a blogról, köszönöm szépen! Szeretném kicsit itt is kifejteni, hogy mennyit jelent mindez. A blog körülbelül három hónapja él, de ez alatt a rövid idő alatt több, mint 11500 oldalmegtekintéssel, jelenleg 32 olvasóval és rengeteg aranyos és ösztönző kommenttel gazdagodtam! El sem tudom mondani mennyire jól esik ez nekem! Imádlak Titeket! Csók♥

DÖNTÉSEK ÉS KÖVETKEZMÉNYEK

- Kelly nem tud erről - tárta szét a karját, felteszem, a mostani kis kiruccanásra célozva.

- Tessék? - kérdeztem vissza döbbenten, várva, hogy megismételje a mondatot, hátha csak valamit rosszul értettem. Bár a "Kelly nem tud erről", elég egyértelműen a mai napra utal, de mégsem állt össze a kép. Már miért ne akarná magával hozni a barátnőjét? Talán szégyell engem?

Már épp rá akartam kérdezni, mikor valaki a hátunk mögül Austin nevét kiáltotta. Néhány lány futva közeledett felénk és mikor odaértek mellénk, körbevették Austint és egymás szavába vágva kezdtek beszélni. Austin felvette a szokásos szívremegtető mosolyát és türelmesen válaszolgatott minden feltett kérdésükre, én meg szerencsétlenül, hátraszorítva billegtem egyik lábamról a másikra, mígnem az egyik lány figyelme rám esett.

- Te Austin barátnője vagy? - kérdezte.

- Nem - válaszoltam távolságtartóan, de a lány kedves mosolya és barátságos kisugárzása kicsit oldotta a bennem felgyülemlett feszültséget, bár a téma még mindig nem volt ínyemre. - Csak egy régi barátja vagyok - tettem hozzá magyarázatképp.

A lány bólintott, majd látszólag megnyugodva - és talán elégedetten -, felém nyújtotta a kezében szorongatott fényképezőgépet. - Megtennéd, hogy csinálsz rólunk egy képet? - mutatott a másik két lány és Austin felé.

- Persze - Átvettem tőle a gépet, majd megvártam, míg mindannyian beállnak. A biztonság kedvéért több képet is csináltam, aztán visszaadtam a fényképezőt. Még váltottak pár szót, Austin kiosztott néhány aláírást, aztán a lányok viháncolva elköszöntek és újra ketten maradtunk.

Rövid ideig csak a hullámok zaja volt az egyetlen hang, miközben egymás arcát próbáltuk felmérni. Sokszor néztem már Austin arcát, ahogy a haja rakoncátlan tincsekben a homlokára hullott, napbarnított bőrét, telt ajkait és főleg a zöldeskék szempárt, amibe ha belenéztem, mindig melegség öntött el. És mindig is kíváncsi voltam, vajon ő milyennek lát engem, de sosem mertem megkérdezni. 

 - Tehát a szülős dolog csak kamu volt? - jutott hirtelen eszembe, mit is válaszoltak, mikor Sid rákérdezett. És ezzel visszatértünk az eredeti témához, amit a lányok félbeszakítottak, így addig sem arra a fájdalmas tényre gondoltam, hogy én sosem lehetek az a lány, akire szerelemmel fog tekinteni.

- Nem, tényleg a szüleivel van - rázta fejét, amitől néhány hajszál az arcába hullott. Vissza kellett fognom magam, mivel erős késztetést éreztem, hogy közelebb lépjek és kisimítsam az arcába lógó tincseket. - Azért nem szóltam neki, mert nem akartam, hogy itt legyen - ismerte be.

 Na, tessék. Igazam volt. Tényleg azért van az egész, hogy én és a tökéletes barátnője ne találkozzunk. Mert ő biztos szép, okos, gazdag... - Ne vágj már ilyen arcot, tudom, hogy ilyenkor mindig valami butaságon töröd a fejed - tette hozzá és odalépdelt mellém, miközben lehuppantam a homokba és karjaimmal átöleltem a felhúzott lábaimat. - Mire gondoltál?

- Nem fontos, tényleg, én csak... - hadováltam össze-vissza, de mikor pillantásom összeakadt Austinéval, képtelen voltam visszafogni a félelmem. - Én csak arra gondoltam, hogy... hogy talán nem akarod, hogy ő és én találkozzunk - támasztottam állam a térdemre és a vízre bámultam.

- Jól gondoltad, tényleg nem akarom - mormolta és halkan elnevette magát. Elfordítottam a fejem, hitetlenkedve néztem rá és a gyomromat összeszorította a megbántottság és az elárultság érzése. Ezt ő is láthatta, ezért mielőtt bármit mondhattam volna, folytatta. - De közel sem azért, amire gondolsz! 

- Ezt elég nehéz elhinni, a körülményeket tekintve - motyogtam, mire újra felnevetett, de mikor nem nevettem vele, elkomolyodott és sóhajtva megdörzsölte a tarkóját.

- Azért nem hoztam magammal, mert nem akarom, hogy találkozzon veled - ismételte, amit már eddig is tudtam. - Se Alexszel, se Sidneyvel. Úgy érzem, hogy ha veletek vagyok, akkor őt nem hozhatom el. Nem azért, mert szégyellnélek benneteket - rázta a fejét, mikor már nyitottam a számat. - Csak nem hiszem, hogy ebbe a világba ő is beletartozna. Ha itt lenne, talán az megváltoztatna valamit és én nem akarom, hogy bármi is változzon - mondta ki komolyan, végig a szemembe nézve.

Értettem, mire céloz. A kapcsolatunkra. A barátságunkra. Nem akarja, hogy többet jelentsen, mint ami valójában. És azt sem, hogy én jelentsek valamit számára, engem is csak barátként akar. A szívem fájdalmasan szúrt és a könnyek égették a szemem, de tartottam magam. Elvégre választ vártam, magyarázatot és végre megkaptam. Még ha őrülten fájt is.

- Vissza kéne mennünk - törtem meg a ránk telepedett csendet, mire Austin bólintott, feltápászkodott a homokból és a kezét nyújtva engem is felhúzott. Mikor már stabilan álltam, kihúztam kezem az ujjai szorításából és úgy tettem, mintha csak a homokot akarnám leseperni magamról, de még ha nem is mutatta, kétségtelen, hogy észrevette a mozdulat szándékosságát.

- Már kezdtük azt hinni, hogy leléptetek nélkülünk - fogadott Alex vigyorogva, mikor visszaértünk hozzájuk, de Sid gyászos arckifejezésemet látva, megbökte a fiút és figyelmeztető pillantást vetett rá.

 Ekkor Austin telefonja csörögni kezdett. Előhalászta a zsebéből és elég volt egy pillantást vetnem az arcára, mikor megnézte a kijelzőt, tudtam ki keresi. Teljesen biztos voltam benne, hogy a hívó Kelly.

- Bocs, ezt fel kell vennem - szólt oda sietve, majd arrébb sétált és a füléhez emelte a készüléket.

Sóhajtva lehuppantam barátnőm mellé, aki kérdezés nélkül a kezembe nyomott egy doboz kólát. Míg felbontottam a hideg italt, éreztem magamon Sidney bocsánatkérő tekintetét.

Miután kortyoltam párat, mély levegőt vettem és széles mosolyt erőltetve magamra, végigpillantottam a többieken. Alex hasonló vigyorral válaszolt, de Sid csak kétkedő és gyanakvó arccal ajándékozott meg. A barátnőm mindig is azon kevés emberhez tartozott, aki mindig tudta, ha valami nincs rendben és egy álmosollyal nem tudtam elaltatni a gyanúját, akármilyen mesterien játszottam a felhőtlenül boldog lányt.

Ahogy Alexszel és Sidneyvel beszélgettem, tekintetem a kelleténél többször kalandozott a kocsin támaszkodó, telefonáló fiú felé. Próbáltam kitalálni, hogy mikor történt, hogy barátságnál többet kezdtem érezni iránta, de minden kísérlet sikertelen volt. Nem emlékeztem, ez a dolog nem az eszem irányítása alatt zajlott.

- Nem gond, ha most megyünk? Valamit el kell intéznem - nézett végig rajtunk Austin, mikor befejezte a telefonálást és csatlakozott hozzánk.

Amíg összeszedelőzködtünk és bepakoltunk a kocsiba, Austin végig feltűnően kerülte a tekintetem, de mikor beszálltam a kocsiba, egyetlen másodpercig találkozott a pillantásunk. A fiú kifejezéstelen arccal pásztázott, egyszerűen képtelen voltam bármit is leolvasni róla.

  De azt tudtam, hogy én mit gondolok és ebben az elhatározásomban Austin viselkedése is megerősített. Eldöntöttem, hogy azt fogom tenni, ami a fiú számára a legjobb. Nem nehezíthetem meg a dolgát, van elég gondja nélkülem is. A lehető legkézenfekvőbb, ha megpróbálok kiszeretni belőle... A francba, bárcsak ilyen egyszerű lenne!

#WhatAboutLove

Sziasztok Drágáim!

Nos, ez még nem a rész, most csak pár fontosabb dologgal jönnék. Először is: Biztosan mindenki látta már, de azért azt hiszem muszáj megosztanom ezt a perfect, sexy, hot, amazing videót, aka What About Love-ot. Én személy szerint meghaltam tőle és azóta is folyamatosan megy a youtube-omon.

    

Ti mit gondoltok? Hozzászólásba várom a véleményeket! :D

Továbbá, gondolom feltűnt - esetleg, talán, van rá esély -, hogy megváltozott a szereplő lányunk neve. Ezentúl Jenny helyett, Allie néven lesz megtalálható. (Nem akarok hosszú magyarázatot adni, legyen elég, hogy Szerelmünk Lapjait néztem :3)

És végül, KÖSZÖNÖM, HIHETETLENÜL HÁLÁS VAGYOK, a 30 olvasóért, több, mint 11000 oldalmegtekintésért és a rengeteg aranyos kommentért! TI VAGYTOK A LEGJOBBAK! <3

Millió csók!

12th. Why am I so stupid?

Drágaságaim! <3

Nagyon-nagyon-nagyon és még annál is jobban sajnálom, hogy csak most jöttem a résszel, de egyszerűen nem volt időm. És igen, a sulira fogom fogni. Mert év vége van, dolgozat-dolgozat hátán és még jövőhéten is TZ-t írok... De már csak egy hét és utána ígérem, hogy sűrűbben fognak érkezni a részek!

Ez meg... hát, olyan átvezető szerűség, amennyit ültem rajta, ahhoz képest nem vagyok megelégedve. Azért remélem, nektek tetszeni fog! :)       Jó olvasást! (:

MIÉRT VAGYOK ILYEN IDIÓTA?

- Nem vagyok normális, hogy belemegyek ebbe! Sokkal jössz nekem, nagyon sokkal! - ismételtem sokadik alkalommal és ujjammal Sidneyre böktem, aki az ágyamon üldögélt és egy magazint lapozgatott, látszólag teljesen jókedvűen, ellentétben velem, aki már a kiakadás szélén álltam.

- Tudom - sóhajtott egy beletörődő mosollyal, de mikor visszafordultam a laptop felé, még éppen elkaptam, ahogy arcát a haja mögé rejtve elvigyorodik.

Az utóbbi fél órában úgy rohangáltam a lakásban, mint egy mérgezett egér és teljesen bepánikoltam. Sid megpróbált lenyugtatni, de már csak a gondolatra is, hogy találkozom Austinnal - akivel mellesleg az ominózus csók óta egy szót sem váltottunk -, már rémesen ideges lettem. Nem is beszélve arról, hogy Kelly is ott lesz.

- Alls, nem hiszem, hogy találni fogsz valamit - győzködött Nina és becsületére váljon, hősiesen próbálta visszatartani a nevetését... egészen fél perc erejéig sikerült is neki.

Lecsaptam a laptop tetejét és arcomat a tenyerembe temetve megpördültem a székemmel. Lehet, hogy a kelekótya barátnőmnek igaza van és nincs olyan oldal az interneten, hogy 'Hogyan viselkedjünk, ha a legjobb barátunk megcsókolt, pedig barátnője van? Ja, és mellesleg ő Austin Mahone'.

- Sidney, szerintem ez nem jó ötlet - nevettem el magam kínomban. - Austin és én nem éppen barátiasnak mondható hangulatban váltunk el.

- Kérlek Allie, megígérted! - görbítette le a száját Sidney, tudva, hogy ezzel eddig mindig sikerült megnyernie magának. - Tudom, hogy mi történt Austinnal, de ugye nem akarod emiatt megszakítani a kapcsolatot vele? Amióta az eszedet tudod barátok vagytok! - Akárhányszor felhoztam a témát, mindig csak ezt ismételgette, mintha tisztában lett volna vele, hogy ezzel sikerül a gyenge pontomra tapintania és ez a fenyegetésnek is beillő kis mondat megváltoztathatja a véleményemet.

Nem szóltam semmit, csak meredtem magam elé. Persze, hogy nem akarom elveszíteni. Akármennyire is összekuszálódtak most a szálak, ő akkor is a legjobb barátom és tudom, hogy a történtek ellenére mindig számíthatok rá. 

- Rendben! - fordultam Sidney felé és kihúzva magam próbáltam magabiztosságot vinni a hangomba. - Meggyőztél, véglegesen. Elmegyek veled.

Még végig sem mondtam, Nina máris visítva vetette a nyakamba magát és vékony karjait olyan erővel fonta a körém, hogy kiszorította belőlem az összes levegőt. Ott és akkor eldöntöttem, hogy megpróbálom elnyomni az érzéseim Austin iránt és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna köztünk. Megkíséreltem meggyőzni magam, hogy így lesz a legjobb. Legalábbis Austinnak és Kellynek biztosan.

*****

Alig egy óra merev háttal, ágy szélén való üldögélés után, autódudálás hallatszott a ház elől, mire riadtan felpattantam és a tükör elé léptem, hogy még egyszer szemrevételezzem magam. Nem láttam jó jelnek a sápadt arcot és a rángó szemeket, sőt, ebben az egész napban semmi jót nem láttam, de nem tudtam mit tenni, megígértem Sidneynek, hogy vele megyek és már nem akartam visszakozni.

Még barátnőm türelmetlen unszolására is a leglassabban vánszorogtam le a lépcsőn és - hogy húzzam az időt -, megkerestem nagyit és felajánlottam neki, hogy ha bármi segítség kellene fájó szívvel ugyan, de szívesen maradok, viszont úgy tűnt, nagyi nagyon jól megvan a kötése és a brazil szappanopera 2453. részének társaságában.

Ezután újabb öt percet igényelt a cipőm felvétele, mivel ekkor már annyira remegett a kezem, hogy sehogy sem sikerült a cipőfűző megkötése. Ne izgulj, hiszen ő csak Austin, győzködtem magam, de ez csak olaj volt a megfáradt tűzre.

Sid egyre jobban felpörgött és rosszallóan csettintgetett a nyelvével, míg végül nem volt mivel húznom az időt, ezért szorosan barátnőm mögött léptem ki az ajtón.

A piros-fehér kisbusz néhány méterre állt tőlünk, a zene kiszűrődött a letekert ablakokon és a vezető felőli ablakon feltűnt Alex vigyorgó feje. Amíg Sidney boldogan integetni kezdett a fiúnak, én eltűnődtem, hogy Alex vajon mikor tanult meg vezetni?! Aztán pillantásom önkéntelenül arrébb vándorolt és majdnem elnevettem magam a megkönnyebbüléstől. Na, nem mintha nem lett volna még mindig gyomorgörcsöm, de jelentősen enyhült, mikor a hátsó ülésen egyedül Austint pillantottam meg.

- Pszt, Sid! - rángattam meg a ruhája ujját. - Felveszünk még valakit?

- Tudtommal nem - felelte végig Alexet bámulva. - Miért kérd....Ó! - világosodott meg, mikor elszakította a tekintetét a barátjáról és vidáman vigyorogva ő is a hátul ülő srácra fókuszált.

- Na jó, akkor én Alex mellett fogok ülni, te pedig... - kezdtem bele, de Sid végig sem hallgatva sprintelni kezdett a kocsi felé. Mire észbe kaptam és utána rohantam, már vigyorogva terpeszkedett Alex mellett és a fejével hátra bökött egy kacsintás kíséretében.

Eltátogtam felé egy "Ezért még megöllek"-et, majd kinyitottam a kocsiajtót, behuppantam az ülésre és a kelleténél kicsit erősebben vágtam be magam után.

- Hé kis csaj, óvatosan! Ennek a kocsinak lelke van! - fordult hátra méltatlankodva Alex. Sidney csak vigyorgott az orra alatt, Austin pedig felemelte a fejét és fura pillantással végigmért, majd visszasüllyedt a telefonjába.

- Bocs - motyogtam, majd a lehető legtávolabb húzódtam Austintól és figyelmem a kinti tájra fordítottam. Egészen két másodpercig, mikor is eldöntöttem, hogy vagy Sidneyt lököm ki a kocsiból vagy én ugrok ki.

 - Kelly miért nem jött? - érdeklődött kislányos kíváncsisággal, hol Alexre, hol Austinra pislogva.

 Alex egy gyors pillantást vetett Austinra a visszapillantóból. - A szüleivel volt valami programja - dörmögte vállat vonva és a mellettem ülő srác is egyetértően bólintott. Az én figyelmem azonban nem kerülte el Austin fura tekintete, Kelly neve hallatán.

Sidney végigcsacsogta az utat, amit igazából nem is bántam, ugyanis nem sok kedvem volt beszélgetni bármelyikőjükkel is. Kezdtem bánni, hogy mindig ennyire gyenge vagyok Sid rábeszélőképességével szemben. Kínos lesz, ha Austin és én levegőnek nézzük egymást.

 Ez az érzésem csak fokozódott, mikor Alex leállította a kocsit és szó szerint kirobbantak a járműből. Utánuk néztem, ahogy Sidney sikongatva menekül, Alex pedig röhögve rohan utána és egy kezdetleges mosoly húzódott az arcomra. Legalább ők jól érzik magukat...

Kicsit elbambulhattam, mert csak percek múlva éreztem meg arcomon a figyelő tekintetet és fejemet oldalra fordítva farkasszemet néztem Austinnal, aki a kocsi oldalának támaszkodva nézett. Ahogy rápillantottam és egy pillanatra elkaptam a tekintetét, a kékeszöld szempár néhány másodperc erejéig fogva tartotta az enyémet és ez elég volt, hogy minden elhatározásomat a földbe tiporja.

- Nem jössz? - biccentett a fejével Alexék felé, akik már a vízben állva fröcskölték egymást.

- De - nyögtem ki és gondolatban egyre csak azt ismételgettem: "Kelly, Austin barátnője. Kelly az, nem én. Szereti őt, engem pedig csak barátként."

Gyorsan kibújtam a cipőmből, kimásztam a kocsiból és Austint követve elindultam a parton. Jólesően elmosolyodtam, mikor a forró homok a lábujjaim közé fúródott és megcsiklandozta a talpamat és máris kicsit jobban éreztem magam.

- Gyertek már, ne andalogjatok ott! - kiabált oda nekünk Alex, aztán prüszkölve üldözőbe vette Sidneyt, mikor a lány egy nagy adag, sós vízzel jutalmazta a beszólását.

- Hagyd már őket! - hallottam barátnőm hangját, miközben Austinra néztem, hogy vajon ő hogyan reagált Alex szavaira. Kicsit megkönnyebbülve és felgyorsult szívveréssel konstantáltam, hogy csak fejét rázva elvigyorodott és ettől egy másodpercre minden olyannak tűnt, mint régen.

- Akarsz sétálni? - nézett le rám, mintha olvasna a gondolataimban, én pedig alig észrevehetően bólintottam.

Austin váltott pár szót Alexszel, én pedig közben elkaptam Sidney tekintetét, ahogy mindenttudó mosollyal járatta közöttünk a tekintetét és csak fejemet rázva megforgattam a szemem.

- Mehetünk? - szólalt meg mögülem Austin, mire ijedtemben ugrottam egyet és elvörösödve fordultam a fiú felé, aki jót szórakozott rajtam. Vágtam egy grimaszt, majd szándékosan lehagyva a srácot, elindultam - pont az ellenkező irányba, mint ahol Sidneyék voltak.

Pár lépés után lassítottam és megvártam, hogy Austin is felzárkózhasson mellém. Szótlanul sétáltunk egymás mellett, de ez inkább megnyugtató, mint kínos csend volt. Egyébként sem tudtam volna, hogy mit mondjak neki, annyi minden kavargott a fejemben. Aztán mégis megszólaltam és valószínűleg az összes kérdésem közül a leghülyébbet tettem fel neki.

 - Kelly nem lesz mérges, ha megtudja, hogy velem vagy?  - bukott ki belőlem a meggondolatlan kérdés és inkább a homokot rugdosó lábamra fókuszáltam, hogy ne kelljen Austinra néznem. - Mármint biztos ő is szívesen jött volna - folytattam nyökögve, majd mikor nem kaptam választ felnéztem, de nem láttam sehol a fiút.

Meglepetten fordultam meg és pillantásom Austinra esett, aki néhány méterrel mögöttem lemaradva állt és zöld szemeivel (vagy kék, sosem tudom, olyan mintha mindig változna) engem kémlelt. Elvörösödve tűrtem a fülem mögé a hajam és iszonyú kínosan éreztem magam. Aztán olyat mondott, amivel sikerült elfeledtetnie velem minden kellemetlen percet, amit saját magamnak okoztam az idióta kérdéseimmel.