17th. Double or nothing?

Drágáim!❤

Most kicsit több dologgal is jövök.

1. Lezárult a szavazás, 89 (!!) ember nyomott rá valamelyik lehetőségre. Wow.... hát ez számomra hihetetlen volt, sosem gondoltam volna, hogy ennyien kísérik figyelemmel a blogot! 48 szavazattal és 53%.kal az a válasz győzött, hogy Austin és Allie végre összejöjjenek. A másik 43%, azt választotta, hogy még bonyolítsam az eseményeket és csupán ketten nyomtak a 'Nem' válaszra.  Ez egy kis közvélemény kutatás volt, ami természetesen befolyásolja a továbbiakat, de nem teljes mértékben! :D Köszönök mindent és csekkoljátok az újabb két szavazást!

2. Lezártam a 'Légy részese a történetnek!' játékot is, tehát már ne küldjetek több szereplőt! A beérkezett 10 lehetőségből fogok kiválasztani egyet, viszont nem árulom el, hogy kiét, majd meglátja, ha belekerül az adott részbe! :)

3. És végül, de nem utolsó sorban: Meghoztam a következő részt. Azt hiszem a többség erre vár már régóta, ha nem is pont ilyen formában! Remélem azért nem okoz majd csalódást az újabb fordulat! :)

Na, de nem húzom tovább az időt, jó olvasást és mi egyebet! :) Köszönök mindent! Love ya all ❤

DUPLA VAGY SEMMI?

Nem az én terveim szerint alakult a játék, nagyon nem. Az állás négy-négy és Austinnál a labda. Ha most, az elején nem sikerül megszereznem tőle, akkor bedobja és vége, ebben biztos voltam. Ha olyan helyzetbe kerül, sosem hibázik.

Egymással szemben álltunk és néhány másodpercig csak némán bámultuk egymást. A fülem mögé simítottam egy kiszabadult hajtincsem és mélyeket lélegeztem. Nem hallatszott más zaj, csak az autók távoli zúgása és a zihálásunk. Teljesen kimerültem, de dolgozott bennem az adrenalin és a félelem, hogy elveszítem az egyetlen lehetőségemet is.

Úgy tűnt ezzel Austin is így van, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy feltűnően sokszor túrt a hajába, ezt pedig csak akkor csinálta, ha zavarban volt vagy ideges.

Ekkor hasított belém a kínzó felismerés. Austin minden áron nyerni akar. Ami annyit tesz, hogy nem szándékozik beszélni az érzéseiről, nem akar tőlem semmit. Ahogy eltökélt arcára pillantottam, már tudtam a választ a fel sem tett kérdésemre, ezért gyorsan döntöttem.

Mikor elindult a labdával, én szándékosan a másik irányba mozdultam, így könnyedén kicselezett,  reflexből célzott és eldobta a labdát. A gömbölyű tárgy íves mozdulattal repült, visszapattant a palánkról a kosár szélére és őrjítő lassúsággal gördült végig rajta, hogy végül belezuhanjon, ezzel  bedobta az ötödik kosarat.

Éreztem, hogy elakad a lélegzetem, a szívverésem pedig abnormális módon felgyorsult. Austin elkapta a lepattanó labdát és felém fordult. Nem szólt semmit, így kénytelen voltam én lezárni a meccset.

- Gratulálok, nyertél - suttogtam rekedten, mire alig láthatóan bólintott.

A szavak bizonytalanul buktak elő, valami szorította a torkom, a könnyek égették a szemem és nem tudtam visszatartani, egyre több sós csepp gördült le az arcomon. Megsemmisülten fordítottam neki hátat és a kapu felé indultam, mielőtt véglegesen kitörne belőlem a zokogás, de aztán mégis megtorpantam. Elvégre már úgy is mindegy... - Miért nem mondtad meg, hogy nem akarsz velem barátkozni? - perdültem meg és haragos arccal néztem a fiút. A fiút, akit annyira szerettem, még most is. Még így is.

- Tessék? - kérdezett vissza és zavar futott át az arcán.

- Hallottalak, Austin. Mikor Alexszel beszéltél, a koncert után, az öltözőben. Csak mondanod kellett volna! - kiabáltam rá és sírni kezdtem. Túl sokáig fojtottam vissza az érzelmeim, képtelen voltam tovább magamban tartani. Úgy éreztem elárult, önző módon kihasználta a gyenge pontomat... hogy mindig megbíztam benne.

- Allie - A hangja komoly volt és ahogy kimondta a nevem, megborzongtam. - Az istenit, miért nem tudsz egyszer velem is beszélni? - csattant fel hirtelen, mire összerezzentem. - Olyan nehéz lenne? Jordan miért különb, hogy neki elmondod? Neki miért engeded, hogy a közeledbe kerüljön?

 Zöld szemei összekapcsolódtak az én pillantásommal, az övéből sütött a megbántottság, de az enyémből semmi mást nem olvashatott ki, csak zavart. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, bármit. Tiltakozni akartam, letagadni az állítását, de semmi értelmeset nem tudtam volna kinyögni, így végül összeszorítottam az ajkaim.

 - Nem rólad volt szó, Als - sóhajtott fel végül és felhorkant, látszólag dühítette a gondolat, hogy erre következtettem. - Emlékszel, hogy mikor a parton voltunk csörgött a telefonom? - Kérdésére csak egy óvatos bólintással feleltem. - Kelly volt az - folytatta. - Még aznap, miután hazavittünk titeket, találkoztam vele.

Újra csak egy biccentés volt a válaszom. Nem értettem, miért mondja el nekem ezeket. Nem bántott még eléggé? Elbámultam a feje felett és monoton hangon hadarni kezdtem. - Ez természetes, elvégre a barátnőd, aki...

- Fogd be, Allie! - vágott a szavamba, erőteljesen felemelve a hangját, mire megszeppenve elhallgattam. - Szakítottam vele. De úgy látszik, ő ezt nem tudta elfogadni, mivel eljött a koncertre és úgy tett, mintha nem történt volna semmi sem. Még az öltözőmbe is bejutott, így kénytelen voltam másodjára is megmondani neki, hogy vége. Róla beszéltünk, Allie, nem rólad - rázta a fejét hitetlenül.

- Mi? - Nem is tudom mi döbbentett meg jobban: hogy azt mondta fogjam be a számat, vagy ami utána következett, mindenesetre egyikre sem igazán számítottam. - Én... én sajnálom.. de miért? - habogtam össze-vissza.

Egy kis részem abban reménykedett, hogy talán miattam, de aztán gyorsan le is hűtöttem magam. Elvégre akkor nem kellett volna ez a játék. Enélkül is megmondta volna, mit érez, nem igaz?

- Dupla vagy semmi?  - kérdezte Austin hirtelen, mire meghökkenve pillantottam rá. - Még egy kör? A tét ugyanaz - mutatta fel a labdát.

- Öhm... jó - motyogtam, teljesen összezavart a gyors váltással, ahogy kitért a válasz elől. Közben a fejemben egyre csak egy kérdés ismétlődött: MIÉRT? Viszont tudtam, hogy választ úgysem kapnék rá, ha feltenném neki.

Így csak újra elfoglaltam a helyem és játszani kezdtünk. Szinte azonnal megszereztem a labdát és egymás után három kosarat dobtam. Kérdőn pillantottam Austinra, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

Ezután megszerezte a labdát és addig meg sem állt, míg a negyedik dobása is a kosárban landolt. Már meg sem rendített a dolog, hogy másodjára is veszítek. Már beletörődtem az elkerülhetetlenbe.

De a következő öt perc teljesen a feje tetejére fordult. A labda újra hozzám került és egymás után kétszer vittem be a dobást. Ami azt jelentette, hogy nyertem. És Austin meg sem próbálta ezt megakadályozni. Megfogtam a visszapattanó labdát és hitetlenkedve fordultam a fiú felé, aki mosolyogva figyelt.

- Hagytál nyerni - mondtam ki a tényt, amit mindketten pontosan jól tudtunk, mire csak bólintott. - Miért?

- Sosem engedtem volna, hogy veszíts - válaszolt komolyan és pillantása az enyémbe fúródott, miközben egyre közelebb lépett.

A légzésem felgyorsult, amikor alig pár centire tőlem állt meg. Biztos voltam benne, hogy ő is hallja a mellkasomból éppen kitörni készülő szívem őrült dobogását. De ha így is volt, csak egy féloldalas mosollyal reagált.

- Mert tudom, hogy betartottad volna az ígéreted és itt hagytál volna - komorodott el. - Azt pedig nem akarom.

- Miért? - sürgettem és magamban grimaszolva gondoltam arra, hogy ez a kérdés idegesítően sokat hagyta el a szám a mai napon.

 - Azért mert szeretlek Allie! - megragadta mindkét csuklóm - így elejtettem az eddig kezemben szorongatott labdát - és még közelebb húzva magához, a fülembe suttogott tovább. - Tudom, hogy egy idióta voltam és csak bántottalak, de az elején nem voltam biztos benne, hogy tényleg így érzek-e.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy kimondta és nekem mondta. Hosszan kifújtam a levegőt. - Akkor most honnan tudod? - Az én hangom sem volt több suttogásnál és kicsit elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát.

- Mikor találkoztam vele, tényleg azt hittem, hogy Kellyt szeretem - vallotta be, miközben elengedte az egyik kezem és beletúrt a hajába. - De aztán megjelentél a reptéren és a feje tetejére állítottál mindent. Úgy gondoltam, hogy helyrehozom a barátságunkat, de azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolok rád és veled akartam tölteni minden időm, hogy ne lehessen lehetőséged Phillisszel beszélni. Csak magamnak akartalak, hogy én legyek neked a legfontosabb, de sokszor úgy viselkedtél, mintha szándékosan löknél el magadtól. A végén már nem tudtam, mit akarsz és ebbe majdnem belebolondultam!

- Csak mondanod kellett volna - válaszoltam remegő hangon és megint vészesen közel álltam a síráshoz.

- Tudom és annyira sajnálom. Hülye voltam és megértem, ha azt mondod, hogy nem akarsz többet látni - elengedte a kezem és hátrébb lépett. - De mivel te nyertél, így megérdemled, hogy tudd, én rontottam el és nem te.

- Én...

- Allie! Már mindenhol kerestelek!

Sidney kiáltása szakított félbe. Barátnőm kifulladva rohant oda hozzánk és levegő után kapkodva támaszkodott a térdére, hogy kicsit kifújhassa magát. Olyan feldúlt arca volt, hogy én is megijedtem és teljesen kiment a fejemből, mit is akartam épp mondani Austinnak.

- Mi történt? - hajoltam le Sid mellé és kezemmel gyengéden rázogatni kezdtem a vállát.

- Mindjárt - nyögte és kipirult arcát legyezve próbált egy kis levegőhöz jutni. - Anyukád... anyukád hívott. Harry kórházban van. Azt mondják válságos az állapota - bökte ki végül, rémült pillantását rám szegezve.

Elhűlve meredtem rá, ahogy a szavak elhagyták a száját, a hír hallatán megszédültem és meg kellett kapaszkodnom Austin karjában, hogy össze ne essek.