18th. Do you come back, right?

Drágáim!♥

Megérkeztem a következő résszel. Nekem az egyik kedvencem lett és szerintem kicsit kárpótolni fog titeket az eddigiekért! :)

Egyébként nagyon megijedtem, mert valaki belépett a blogger-embe és megpróbálta kitörölni a blogot. Szerencsére jelszót váltottam, így sikerült megmenteni! Fú, megkönnyebbülés! :D

Na, de nem húzom tovább a szót, olvassatok és ne feledjétek: a véleményeiteket mindig várom! :)

Ui.: Újabb szavazás!

VISSZAJÖSSZ, UGYE?

Idegesen markoltam a bőröndöm fogantyúját, miközben a terminál hangzavarából próbáltam kiszűrni a hangosbemondó hangját, majd mikor a női géphang közölte, hogy a Texasba tartó járat tíz perc múlva indul, fellélegeztem és csak ekkor voltam hajlandó szóba állni a többiekkel.

Először nagyitól és nagyapától búcsúztam el és majdnem én is elsírtam magam, mikor nagymamám elérzékenyülve szorított magához. Ezután Sidneyhez léptem, aki könnyes szemmel, szipogva karolt át. Szerettem volna, ha ő is velem jön, de neki még maradnia kell és megvárni az eredeti időpontot, mivel csak az egyik repülőjegy foglalást tudtuk előrehozni.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Erős kiskölyök, kibírja - suttogta Alex a fülembe és erősen megszorongatott, én pedig csak nagyot nyelve, erőtlenül bólintottam. - A másikra meg majd én vigyázok - tette hozzá, fejével Austin felé bökve, mire halkan felnevettem.

Végül finoman eltoltam magamtól a fiút, bocsánatkérően rámosolyodtam és Austin elé léptem. Szándékosan hagytam őt utoljára, hisz tőle volt a legnehezebb elbúcsúzni, még ha csak kis időre is. Néhány másodpercig csak néztük egymás arcát, majd Austin közelebb lépett és a karjába kapott. Nem szóltunk egy szót sem, felesleges lett volna, szavak nélkül is tökéletesen megértettük a másikat.

Karjaimmal átöleltem a nyakát és arcomat a mellkasához nyomva szívtam be a parfümjének illatát. Fogalmam sem volt meddig álltunk így, de mikor a hangosbemondó figyelmeztetett, hogy a Texasba induló járatra meg lehet kezdeni a beszállást, Austin még szorosabban ölelte a derekam.

- Alls, ezt még meg kell beszélnünk - figyelmeztetett halkan. Ahogy lehelete a bőrömet csiklandozta, önkéntelenül is összerándultam a kezei között, amit ő tiltakozásnak vehetett, mert karja megfeszült a testem körül. - Ugye visszajössz? - motyogta a fülembe sürgetően.

 Legszívesebben most kimondtam volna a nyolc betűs szót, hogy véget vessek a hosszúra nyúlt várakozásnak és biztos lehessen benne, mit is érzek, de valami mégis megakadályozott, mielőtt megtettem volna. Egy kis hang szüntelen azt suttogta, hogy hagy várjon Austin is, ahogyan én tettem.

Jól tudtam, miért sürgeti ennyire a választ. A kosárpályán kiteregette elém az érzéseit, végre őszintén elmondott mindent, Sid váratlan érkezése viszont megakadályozta, hogy én is ugyanezt tegyem. Miután tudomást szereztem a kisöcsém állapotáról, képtelen voltam másra gondolni, mint, hogy azonnal haza kell mennem. Harry mellett háttérbe kerültek az én jelentéktelennek tűnő problémáim. És ez vonatkozott a kosárpályán történtekre is.

- Visszajövök, amint lehet - válaszoltam, egyik kezemet a tarkójára simítottam és halványan elmosolyodtam. - Amint Harry jobban lesz - javítottam ki magam és egy puszit nyomtam az arcára, miközben lefejtettem magamról a kezét és hátraléptem.

Austin viszont elkapta a könyököm és végighúzta tenyerét a karomon, egészen az ujjam hegyéig. Amikor ujjai a tenyeremhez értek, bizsergés futott át az egész testemen. Nem tudtam a szemébe nézni, úgy éreztem, amit ott látnék képes lenne megingatni az elhatározásom, hogy visszamenjek San Antonioba, így inkább a földet pásztáztam.

Elhangzott a második, beszállásra utasító figyelmeztetés is, ezért Austin elengedte a kezem, karja lehullott a teste mellé, míg én újra körülfontam ujjaim a bőröndöm fogóján. Egy utolsó intéssel elbúcsúztam mindenkitől és gyors tempóban a beszállókapu felé indultam, hogy ne láthassák a szememben egyre csak gyűlő könnyeim. Ne láthassa, milyen nehéz itt hagynom Őt.

 Aztán hirtelen felindulásból elengedtem a táska fogantyúját, ledobtam a vállamról a kis táskám és rohanni kezdtem Austin felé. Láttam az arcán, hogy meglepte a váratlan reakcióm, mikor a nyakába ugrottam és ajkaira nyomtam az enyémeket. Nem volt hosszú csók, sőt még csóknak sem mondanám, inkább egy szájra puszinak. Nem volt bensőséges, nem volt mély, de benne voltak az érzelmeim.

- Ezt miért kaptam? - túrt a hajába kicsit kábán, mikor eltávolodtam tőle, amiből kitaláltam, hogy nem igazán érti a helyzetet.

- Ígéret - válaszoltam mosolyogva, de az arcán láttam, hogy még mindig nem érti. - Hogy visszajövök - tettem hozzá.

Austin pár másodpercig csak vizslatott, a kékeszöld szempár szinte már égette az arcomat, majd szélesen elvigyorodott, magához húzott és újra megcsókolt. - Siess - motyogta, mikor ismét kénytelen volt elengedni, mire csak sután bólintottam és másodjára is a beszállókapu felé indultam.

Leadtam a bőröndjeimet és a repülőjegyet, majd egy rövid ellenőrzés után átsétáltam a kapun. Mielőtt elindultam volna a géphez vezető folyosón, nem tudtam türtőztetni magam és még utoljára visszafordultam.

Austin ugyanott állt, ahol hagytam és engem nézett. Most már nem is próbáltam visszatartani a sírást, de ahogy féloldalasan elvigyorodott és intett egyet, én sem bírtam megállni mosolygás nélkül. A pulcsim ujjával megtöröltem a szemem, hátat fordítottam és egy reszketeg sóhajtás után elindultam a folyosón.

A beszállás után elfoglaltam a helyem az ablak melletti ülésben és kinéztem a kis üvegen keresztül. Innen pont az üvegfalú váróra láttam, de az épület túl messze volt és a tömegben egyébként sem tudtam volna észrevenni Austint. De tudtam, hogy ott áll és ő is nézte a gépet... egészen addig, míg fel nem szálltunk.

Ahogy fokozatosan emelkedtünk a felhők fölé, egyre nagyobb bizonytalanság költözött belém. Féltem, hogy mit hagyok magam mögött és féltem, hogy mi vár rám otthon. Nem tehettem róla, de rögtön a legrosszabb lehetőségek fordultak meg a fejemben. Akkor kapcsoltam be a zenét, mikor úgy éreztem, ha még két percig gondolkodnom kell, szétszakad a fejem és a rögeszméim megőrjítenek. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe és próbáltam elaludni, hogy addig se a kavargó gondolataimmal kelljen foglalkoznom és szerencsére olyan kimerült voltam, hogy az álom hamarosan kezdett magával ragadni.

- Kislány, ébredj! - Lassanként tértem magamhoz a gyengéd rázogatásra, majd szaporán pislogva csúsztam feljebb a széken, miközben a fülhallgatómat rángattam ki a fülemből. - Mindjárt megérkezünk - mosolygott rám szélesen az idős férfi, aki a mellettem lévő ülésben foglalt helyet.

Csak ekkor eszméltem rá, hogy valószínűleg végigaludtam az egész utat, de most az egyszer ezt cseppet sem bántam. Mert bár imádtam repülni, de így legalább pár órára megszabadultam minden érzékenyen érintő gondolatomtól. Egészen mostanáig.  - Köszönöm - viszonoztam halványan a gesztust és fejemet az ablak felé fordítottam. És valóban, ahogy a gép egyre lejjebb ereszkedett, a felhők közül kezdett előtűnni San Antonio. Hazajöttem.

A tömeggel együtt sodródva leszálltam és a bőröndömért indultam. Lecibáltam a csomagom a futószalagról, majd megfordultam és lábujjhegyre állva próbáltam elnézni az emberek feje fölött, George-ot keresve. Pár perc múlva meg is pillantottam, néhány méterrel távolabb álldogált ő is a tömeget fürkészve, aztán mikor észrevett, intett egyet és elindult felém. Magam után húzva a bőröndöm törtem át az emberek között és mikor odaértem Georgehoz, elengedtem a poggyászom fogantyúját és ösztönösen öleltem magamhoz a férfit, erre mindkettőnknek szüksége volt most.

- Szia Allie - dörmögte halkan és mikor elhúzódott megpróbált összehozni egy mosolyt, de cseppet sem hatott őszintének. - Hogy utaztál?

- Borzalmasan - Én meg sem kíséreltem jókedvűnek mutatni magam, inkább George-ot vettem szemügyre. A férfi arca nyúzott volt és beesett, fáradtnak tűnt, olyan volt, mintha napokig nem aludt volna. Tudtam, hogy tényleg így volt. Teljesen biztos voltam benne, hogy Harry kórházi ágya mellett virrasztott, ébren töltötte az egész éjszakát - anyával együtt.

 George ragaszkodott hozzá, hogy először hazavisz, hogy lepakolhassak és egyek valamit, ha éhes vagyok, de végig sem hallgatva a mondandóját ráparancsoltam, hogy vigyen azonnal Harryhez. A kipakolás várhat és most egyébként sem tudtam volna egy falatot sem leerőszakolni a torkomon, de nem is éreztem magam éhesnek. Az egyetlen, amit most akartam, hogy láthassam a kisöcsémet.

- Hogy van? - tettem fel tétován a kérdést, mikor már a kocsiban ültünk a kórház felé tartva. Előre féltem a választól, de tudni akartam minden eshetőségről, hogy felkészülhessek.

- Nem túl jól - vallotta be rövid hallgatás után. Felé fordítottam a fejem, így láthattam, amint gondterhelten ráncolja a homlokát. Lélegzet visszafojtva vártam a folytatást, elvégre csak annyit tudtam Sidney elmondása alapján - aki pedig csak anya rövid telefonhívásából értesült a dologról -, hogy a bárányhimlő szövődményeként Harry súlyos tüdőgyulladást kapott. - Az állapota szinte semmit nem javult az elmúlt két napban, ennek ellenére az orvos szerint van esély a gyógyulásra - sóhajtott és egy pillanatra rám nézett, hogy biztatóan elmosolyodjon.

De engem nem vert át, hiába mutatta a bizakodó, látszólag nyugodt férfit. Tekintetem a kezére tévedt, ujjai teljesen elfehéredtek, olyan szorosan markolta a kormányt. Tudtam, mit érez: aggódást, fájdalmat, tehetetlenséget és félelmet... hisz én is ugyanígy éreztem: rettegtünk már csak a kósza gondolattól is, hogy elveszítjük Harryt.