19th. I'm Brad

Sziasztok drágák!❥

 So so so so so sorry, amiért ennyi kellett várni a következő részre, de idő kellett, mire sikerült kigondolni a folytatást! Mindenesetre, remélem tetszeni fog, az eleje olyan depis, de a vége már sokkal jobb hangulatú és - mint a képről is látszik - van egy új beugró szereplőnk! :)

Viszont észrevettem, hogy megfogyatkoztak a kommentek. Nem tetszik a történet menete? 

Na, mindegy, nem papolok, a véleményeket örömmel fogadom, tényleg és jó olvasást! xx

Ui.: MEGNYÍLT A JANSOKIANSOS BLOGOM, ÉS MIVEL 48 SZAVAZAT ÉRKEZETT ARRA, HOGY OLVASNÁTOK, ÍGY TESSÉK: http://dareordare-beaubrooks.blogspot.hu/

 

BRAD VAGYOK

Amint megálltunk a kórház parkolójában, kiugrottam a kocsiból és türelmetlenül billegtem egyik lábamról a másikra, amíg George-ra vártam. Mikor végre sikerült bezárnia a kocsit, sietve indultunk a bejárat felé. 

George egyenesen a lift felé vette az irányt, én pedig egyre idegesebben követtem. Mindig is utáltam a kórházakat. Lehangoló volt az örökös fertőtlenítő szag és a rengeteg beteg ember, még akkor is, ha tudtam, hogy itt a segítségnyújtás és gyógyítás a cél.

A lift a harmadikon állt meg és, mikor csilingelve kinyílt az ajtó, George mögött lépkedve elhagytam a szerkezetet. A férfi megszaporázta a lépteit és a folyosó másik vége felé indult. A 217-es számot viselő kórterem ajtaja előtt viszont megtorpant és félreállva, várakozó pillantással tekintett rám.

Nagyot nyeltem és közelebb lépve az ajtóhoz, kezemet a kilincsre helyeztem. Tartottam tőle, hogy mit fogok odabent látni, féltem belépni és rájönni, hogy Harry talán rosszabbul van, mint gondoltam.

- Menj csak - tette kezét a vállamra bátorítóan, mire bólintottam és lassan lenyomtam a kilincset.

A lehető leghalkabban nyitottam ki az ajtót és beljebb léptem, hogy George is követni tudjon. Az első dolog, amit észrevettem, az a rengeteg pittyegő műszer, Harry ágya körül. Majd a tekintetem a hófehér ágytakaróra és az az alatt fekvő apró testre vándorolt és szememet elöntötte a könny.

- Allie! Ó, istenem! - suttogta anya, aki egészen eddig Harry kezét szorongatta, most viszont amint észrevett, felpattant a kényelmetlen kórházi székről és felém igyekezett.

- Anya! Úgy hiányoztál! - motyogtam alig hallhatóan és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Egy pillanatig, egy egészen apró másodpercig úgy éreztem, hogy végre minden rendben van, de anya elhúzódott tőlem és sietve visszaült az ágy mellé, így én is visszazuhantam a kéretlen valóságba.

- Hogy van? - tettem fel ismét a kérdést, amit már Georgetól is megkérdeztem a kocsiban, ahogy remegő lábbal én is közelebb araszoltam és tekintetem a kisöcsémre szegeztem. Éppen aludt. Kócos haja most még összekuszáltabban keretezte sápadt arcát, ami leginkább a fehér takaróra hasonlított, a hatalmas ágyban pedig még apróbbnak tűnt, mint egyébként. Meg szakadt a szívem, hogy így kell látnom. Olyan törékeny...

- Az orvosok szerint jobban, de én nem tudom... Nem látok semmi javulást. Egyszerűen nem értem... Édes istenem, mi lesz ha... - szipogott anya a szemét törölgetve, majd kezébe temette az arcát és újra sírni kezdett.

George és én szinte egyszerre mozdultunk és két oldalról átöleltük anyát, aki a székben összekuporodva zokogott. - Semmi baj, anya, nem lesz semmi baj - ismételgettem kétségbeesetten, de tudtam, hogy ezek csak üres szavak. Az egyetlen, amit most tehetünk az az, hogy reménykedünk, hogy Harryvel minden rendben legyen.

~***~

Egy hét telt el, mióta eljöttem Miamiból. Zsúfolt hét volt, történtek jó és rossz dolgok is, de kétségkívül a legörömtelibb fejlemény az volt, mikor Harry tegnap felébredt. Igaz, hogy elég gyenge és nem beszél sokat, viszont rengeteget alszik, de az orvosok szerint túl van az életveszélyen és az állapota stabil!

Anyával felváltva sírtunk és ölelgettük a kisöcsémet és hiába próbálta elrejteni, George szemében is felfedeztem néhány könnycseppet, amit a boldogság csalt elő. Mindenki szívéről mázsás kő esett le és sokkal bizakodóbban néztünk a jövő elé.

Illetve ezzel a dologgal kapcsolatban... de ahogy Harry kezdett egyre jobban lenni és képes voltam más dolgokra is odafigyelni, feltűnt, hogy mióta eljöttem, Austin nem is keresett. Se egy üzenet, se egy hívás, de tényleg. Semmi. Oké, arról volt szó, hogy ha visszamegyek mindent tisztázunk, de azért jól esett volna, ha érdeklődik. Ha nem is felőlem, legalább Harry állapotáról. Megpróbáltam elterelni a figyelmem, de egyre többször kaptam magam azon, hogy Austin jár a fejemben és az, hogy vajon miért nem jelentkezik.

- Alls, hallod?

Meglepetten ugrottam egyet, amikor valaki rácsapott a lábamra. Felpillantottam a telefonomból, amit egészen eddig szuggeráltam és Harryre pillantottam.

- Na, mi az, öcskös? - kérdeztem vigyorogva, majd közelebb hajoltam, hogy összeborzolhassam a haját és egy puszit nyomhassak az arcára. Mióta Harry kezdi visszanyerni a hiperaktív énjét, a mi hangulatunk is látványosan javul. Főleg anyáé, aki már arra is hajlandó, hogy itt hagyja Harryt és lemenjen George-dzsal ebédelni.

- Éhes vagyok - nyafogott és száját legörbítve nézett fel rám. Tisztában voltam vele, hogy ez a pillantás semmi jót nem jelent, de mit sem sejtő mosollyal mégis feltettem a kérdést.

- És mit szeretnél enni?

Mielőtt válaszolt volna gyorsan az ajtó felé sandított, majd közelebb hajolt az arcomhoz, mintha valami titkos dologról lenne szó. Az egész helyzet rém vicces volt, de komolyságot erőltettem magamra és faarccal vártam a válaszát. - Tudod, van az a gumicukor... - rebegtette a szempilláját.

- Harry, a doki azt mondta, hogy nem ehetsz ilyesmit és anya sem örülne neki - dőltem hátra a székben és összevont szemöldökkel néztem rá.

- De Allieeeee - nyöszörögte, elhúzva a nevem utolsó betűjét.

- Rendben-rendben! - emeltem fel a kezem megadóan, mire Harry arca rögtön felvidult. - Egy feltétellel! - emeltem fel a mutatóujjam, mielőtt elbízza magát. - A vacsorát meg kell enned!

- Oké - sóhajtott fel, olyan édes, kisfiús beletörődéssel.

- Lemegyek az automatához. Sietek, addig viselkedj! - utasítottam és, mikor egy hatalmasat bólintott beleegyezésként, elmosolyodtam és kiléptem az ajtón.

A telefonomat még mindig a kezemben szorongatva léptem ki a folyosóra és elindultam, hogy megkeressem az automatát, ahonnan beszerezhetem Harrynek a kért cukorkáját. Közben ránéztem a kis készülék képernyőjére, de az ugyanolyan sötét maradt, mint pár másodperccel ezelőtt, én viszont nem figyeltem eléggé, hogy hová lépek.

- Jajj, ne haragudj, én csak... nem figyeltem - fejeztem be sután, mikor felnéztem.

Azt hiszem a legkékebb szempárral találtam szembe magam, nem is beszélve a személyről, akihez tartozott. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, így kénytelen voltam felemelni a fejem, ha látni akartam az arcát.

- Semmi baj, nem csak a te hibád - mosolyodott el, megvillantva tökéletes fogait. - Hová igyekszel ennyire?

- Az automatát keresem, a kisöcsémnek kell gumicukrot vinnem. Tüdőgyulladása volt, elég súlyos, azért van bent, de már sokkal jobban van - magyarázkodtam készségesen, bár nem tudom, miért fecsegtem ezt el, egy idegen fiúnak. Talán már elegem volt, túl sokáig tartottam magamban a problémáim és késztetést éreztem, hogy valakivel megosszam a dolgokat.

- Az jó - bólintott és úgy látszott, őszintén gondolja. - Az automatát viszont már elhagytad - biccentett a hátam mögé, mire elszakítva a tekintetem a mosolyától, hátrafordultam. És valóban... az automata néhány méterrel mögöttem, masszívan támaszkodott a fal mellett.

- Öhm... jé, tényleg - fordultam vissza elvörösödve. - Hát, akkor én most... - mutattam hátra a vállam fölött és léptem egyet hátrafelé. - Köszi és még egyszer bocs, hogy neked mentem - zavartan intettem egyet és megfordulva, visszaindultam a folyosón, közben magamban motyogva mindenféle idiótának lehordtam magam, amiért így sikerült beégnem. Biztos azt gondolja, hogy nincs ki mind a négy kerekem... de ciki!

- Hé, várj már! - Megcáfolva a megállapításom, két lépéssel újra mellettem termett és arcán még mindig AZZAL a mosollyal nézett le rám. - Be sem mutatkoztam. Brad vagyok - nyújtotta felém a kezét.

Felemelve a fejem, újra elmélyedtem a szinte már lehetetlenül kék szemekben és egy másodpercet sem haboztam a válasszal. Kezemet az övébe csúsztattam és megráztam. - Én meg Allie.