11th. I'm confident... no, I'm uncertain

Drágaságaim! ♥
 Megérkezett a 11. rész, igaz kicsit későn, de végre készen lett! Most kezdődnek a bonyodalmak, úgyhogy szerintem élvezni fogjátok! Csak egyet kérek: írjátok le a véleményeteket! Ez fontos! Remélem tetszeni fog, jó olvasást! (: xX

MAGABIZTOS?...NEM, BIZONYTALAN

Reggel az ablakon besütő napsütésre ébredtem. Borzalmasan éreztem magam, a tegnapi éjszaka megtette a hatását. Miután Austin hazament üresnek éreztem magam, elhagyatottnak és a szívem fájdalmasan lüktetett a mellkasomban. A sírástól elfáradtam, de képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam és azon gyötrődtem, hogy mi lesz velünk. 

Elvégre Austin nem mondta, hogy szeret és azt sem, hogy a barátnője helyett engem választana. Nem mondott semmit, csak megcsókolt, aztán lelépett. Egy ártatlan csók volt, biztos voltam benne, hogy csak megsajnált és azért tette meg ezt a meggondolatlan lépést. Szorította a mellkasomat a tudat, hogy valami megváltozott és féltem, hogy ez a változás tönkreteheti a barátságunkat.

Emellett könnyűvérűnek éreztem magam, elvégre a tegnapi nap folyamán két fiú is megcsókolt... De mentségemre szóljon, hogy én nem akartam! Na jó, talán csak az egyiket. Attól a fiútól, aki a legjobb barátom és ráadásul barátnője van. Úristen, mégis milyen ember vagyok én?!

Megint rám tört a zokoghatnék és halk szipogással próbáltam csendesíteni a sírásomat.  Elnyomtam egy sóhajtást és tenyeremet a szememre nyomva megdörzsöltem azt, miközben átfordultam az oldalamra.

- Jézusom Alls, ebből elég! Legalább negyed órája nézem, hogy szenvedsz. Ne zuhanj ennyire látványosan magadba!

Az ismerős hang hallatán úgy ültem fel, mint akit egy méretes bolha csípett meg és "enyhe" csodálkozással meredtem az ágyam szélén halál nyugodtan ücsörgő barátnőmre.

- Sidney, hát te meg... hogy... mit? - Egy értelmes mondatot nem voltam képes kinyögni és a döbbenettől még a sírást is abbahagytam.

- Meglepetés! - tárta szét a karját a tipikus Sidneys-mosolyával, én pedig gondolkodás nélkül előrevetődtem és a szó szoros értelmében letepertem barátnőmet, így a takaróba csavarodva végeztük mindketten.

- Jól van Allie, én is örülök, hogy látlak, de két perccel ezelőtt valahogy jobban örültem, mert még nem próbáltál megfojtani - szuszogott kicsit túljátszva a szerepét.

- Hogy kerülsz ide? - próbáltam annyira összeszedni a gondolataim, hogy legalább egy értelmes mondatot képes legyek kinyögni.

- Tegnap jöttem volna, de törölték a járatot, így csak ma értem ide - magyarázta, széles kézmozdulatokat téve.

Ezután elmagyarázta, hogy valami légörvény miatt felborult a menetrend, ezért csúszott egy napot és - külön meglepetés -, hogy egészen ma reggelig úgy volt, hogy anyáék is jönnek, de Harry bárányhimlős lett, ezért le kellett mondaniuk az utat. Sidney beszámolója végén, félelmetes pontossággal csörrent meg a mobilom és a kijelzőn anya neve villogott.

Elfogadtam a hívást és boldogan hallgattam, ahogy a családtagjaim egymás szavába vágva halmoznak el szülinapi jókívánságokkal, majd következett anya beszámolója, (amit mellesleg már végighallgattam egyszer barátnőmtől) miszerint annyira sajnálja, hogy nem jöhettek el meglátogatni, de a kis csibésznek - tehát Harrynek - sikerült elkapnia az óvodában a bárányhimlőt.

 Harry kicsit durcásan mesélte, hogy eleinte mennyire tetszettek a piros pöttyök, azt mondta, olyan, mint egy katica, de most elkezdtek viszketni a kellemetlen kiütések és már nem is olyan jó móka. Majd miután anya visszavette a telefont és ő is túlesett a rövid összefoglalómon - szándékosan kihagytam az elmúlt napok történéseit és megpróbáltam kerülni Austin említését is - elköszöntünk és máris kicsit jobb kedvvel tettem le a telefont.

Sidneyre emeltem a tekintetem, aki izgatottan rugózott az ágyamon és kezében egy színes papírba csomagolt... valamit tartott. - Ne gondolj túl nagy dologra és ha úgy vesszük egy nappal el is késtem, de azért Boldog Szülinapot! - széles mosollyal közelebb hajolt, meghúzgálta a fülem, amit egy grimasszal tűrtem és miután megölelt, a kis csomagot az ölembe ejtette.

- Nyisd ki! - unszolt izgatottan fészkelődve. - Ez még kelleni fog - tette hozzá kérdő pillantásomat látva és csak kacsintott egyet, mire a kezembe fogtam az ajándékot és letéptem róla a csomagolást.

- Sid! - néztem fel vigyorogva, majd újabb csontropogtató ölelésben részesítettem barátnőm. - Köszönöm, már most imádom! - nyomtam egy puszit az arcára, aztán visszahuppantam az ágyra és magam elé emeltem a bikini felsőrészét.

- Gyerünk csajszi, próbáld fel! - parancsolt rám ellenkezést nem tűrve Sidney és kezével a fürdőszoba felé hessegetett.

Utasítását követve felpattantam az ágyról, átrobogtam a kérdéses helyiségbe és két perc múlva már a tükröm előtt illegettem magam. Az aztékmintás fürdőruha világos színei kiemelték a bőröm barnaságát és a fura mintázata még karcsúsított is, ami jól jött, tekintve, hogy mióta itt vagyok felszedtem pár kilót. De nem tehetek róla, nagyi főztje a világon a legjobb!

- Most pedig, szépen leülsz és elmeséled, miért kellett azt látnom, hogy bőgve ébredsz! - kapta el Sid a csuklóm és hátrahúzott, aminek következtében végigdőltem az ágyon.

- Nem akarok róla beszélni - ráztam meg a fejem és tenyeremet az arcomra szorítottam. Tudtam, hogy ezzel csak egy kis időt nyerek, mivel Sidneynek rendkívül jó a rábeszélő képessége. És ő is tisztában volt azzal, hogy mindent ki tud szedni belőlem egy kis kitartással.

Fél óra múlva - miután barátnőmnek sikerült mindent kihúznia belőlem - valamennyivel megkönnyebbültebben döntöttem hátamat az ágytámlának és a térdemet átkarolva néztem Sid arcát, aki körülbelül olyan fejjel ült előttem, mint aki citromot nyelt.

- Jól vagy? Olyan fura az arcszíned - kérdeztem barátnőmtől felvont szemöldökkel, aki törökülésben ült velem szemben és kezét az ölébe ejtve meredt maga elé. - Tudsz valami olyanról, amiről én nem? - hajoltam az arcába követelőző pillantással.

- Háááááát - nyújtotta el a szót és feltűnően kerülte a tekintetemet. Most már biztos voltam benne, hogy valamit nem mondott el. - Lehet, hogy tudtam Austin barátnőjéről...

- Sidney! - visítottam dühösen és öklömmel ütni kezdtem a matracot. - Tudtam. Úgy tudtam! Miért nem mondtad el? Hagytad, hogy hülyét csináljak magamból - dühöngtem.

- Allie, fogd már be! - kapta el a vállam Sid és erősen megrázott, mire ledermedtem és pislogva próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a barátnőm valószínűleg megőrült. - Azért nem mondtam el, mert ha tudtad volna, hogy van barátnője, akkor soha nem mondod el neki, hogy mit érzel - hadarta és büszkén kihúzta magát. Kis híja volt, hogy nem veregette magát vállba, amiért ilyen jó munkát végzett.

- Remek és most mindenki jól érzi magát, hogy sikerült teljesen beégnem Austin előtt - gúnyolódtam, de mielőtt folytattam volna, egy másik kérdés vetődött fel bennem. - Sid, te erről honnan tudsz? - húztam fel a szemöldököm és a hangom vészjóslóan elhalkult.

- Hát, az úgy van, hogy...

- SIDNEY!

- Oké-oké, Alex és én járunk! - kiabálta el magát, aztán a szája elé kapta a kezét, mintha valami olyat mondott volna, amit nem lenne szabad.

- Micsoda? - kerekedett ki a szemem. - Mikor? Hol? És nekem erről miért nem szóltál? - árasztottam el kérdéseimmel Sidneyt.

- Az úgy volt, hogy miután ideutaztál összefutottam Alexel. Beszélgettünk, aztán elhívott fagyizni, elkérte a telefonszámom és SMS-eztünk, találkozgattunk. És mielőtt ő is ideutazott Austinhoz megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője.

-  Hű - Mindössze ennyit voltam képes kinyögni. Ez a dolog most őszintén meglepett. Sosem hittem volna, hogy Alex és a hóbortos barátnőm... De ahogy elképzeltem őket együtt, tetszett a gondolat.

- Ne haragudj, de azért nem mondtam el, mert nem akartam még több szomorúságot okozni. Mivelhogy te és Austin... - magyarázkodott Sidney hadonászva és láttam rajta, hogy egyre jobban kétségbeesik.

- Hé, Nina! - kaptam el a csuklóját és mosolyogva néztem a barátnőmre. - Örülök nektek. Tényleg! Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de nagyon örülök, mert mindketten a barátaim vagytok. Sidney, te vagy a legjobb barátnőm és bármi van is köztem és Austin között, az semmit sem változtat azon, hogy én mindenben melletted állok - fejeztem be kicsit ünnepélyesre sikeredett monológomat.

- Tényleg? - Sidney óvatos kérdésére csak egy magabiztos bólintással válaszoltam. - Akkor eljössz velem, Alexszel, Austinnal és Kellyvel a partra? - cincogta, könyörgő szemekkel sandítva rám.

Mit is mondtam az előbb a magabiztosságról?