10th. Happy Birthday II.

Halóó, halóó! :)
Na, itt is lennék a következő résszel, amit mondjuk nevezhetünk az előző folytatásának is! Én megmondom őszintén, örülök neki, hogy nem ilyesmire számítottatok, mert így sikerült meglepni titeket valamilyen szinten. :D Ennek a résznek a vége viszont szerintem tetszeni fog! :P 
Nem is húzom az időt, jó olvasgatást és ne felejtsétek a kommenteket sem! :) xX

BOLDOG SZÜLINAPOT II.

Higgyétek el, cseppet sem kellemes érzés  felébredni az éjszaka közepén - miután nagy nehezen sikerült álomba sírnom magam - és félálomban, nagy nehézségek árán (ilyenkor nem fog az agyam, na) rájönni, hogy valami csapkodja az ablakomat. Csatt. Csatt. Csatt.

Mikor úgy két perc elteltével eljutott a tudatomig, hogy - jobb esetben valami, rosszabban valaki - az ablakomat szemelte ki célpontjául, ijedtemben a fejemre húztam a takarót, remélve, hogy így abbamarad a kéretlen és meglehetősen kellemetlen zaj.

De nemhogy csitult volna, a csattanások csak egyre gyakoribbak lettek és mintha valaki a nevemet kiabálta volna. Na jó, akárki szórakozik azonnal fejezze be! Várjunk csak? Nem így kezdődik minden horrorfilm? Valaki kopog, aztán a nevén szólítja a lányt, az a szerencsétlen meg gyanútlanul ajtót nyit... Hát kösz, én kihagynám, hogy az éjszaka közepén kinyiffantson valami bűn ronda pasi, aki egy bárddal a kezében vár rám.

- Allie! Alls, tudom, hogy hallod! - Oké, ez a hang ismerős. De mi van, ha csak így akarnak csapdába csalni, hogy aztán elkapjanak és... Azt hiszem, túl sok horrorfilmet nézek.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból (részben, mert majdnem állva elaludtam a kimerültségtől, részben pedig mert még mindig nem fűlt a fogam ahhoz, hogy az ablakhoz merészkedjek) de végül rávettem magam és szigorúan az üvegen keresztül kilestem.

Aztán kinyitottam.

- Mi a fenét keresel itt? - hajoltam ki és dühösen lesuttogtam Austinnak. Lehet egyáltalán dühösen suttogni? - Hajnali két óra - sziszegtem, mikor egy pillanatra visszahajoltam, hogy rálássak az órára.

 - És? - kérdezte értetlen fejjel. Komolyan nem esik le neki? - Kösz, hogy közölted velem az időt, de nem ezért jöttem. Beengedsz? - váltott témát.

- Ezt te sem gondolod komolyan - néztem le rá lesajnáló pillantással.

- Hát jó - vont vállat, aztán mintha csak természetes lenne, odalépett az ablakom előtti fához és mászni kezdett felfelé.

- Megőrültél? Azonnal fejezd be és mássz le! -ripakodtam rá, de ennyi erővel a fának is beszélhettem volna.

- Felőlem így is beszélhetünk - támasztotta meg magát az egyik ágon, mikor az ablakommal egy magasságba ért. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy egyszerűen ott hagyom a francban és rávágom az ablakot, de aztán mégis arrébb léptem. Az a fene nagy szívem...

- Gyere már be, te idióta - sóhajtottam, mire győzedelmesen elvigyorodott és átlendült a párkányra. Aztán profi időzítéssel, pont mikor a lába földet ért a szobám padlóján, teljes erőből a vállába boxoltam.

- Hé, ezt meg miért kaptam? - nézett rám felháborodva és másik kezével a "sérült" karját kezdte dörzsölni.

- Nem tudok választani a rengeteg ok közül - mosolyodtam el gúnyosan, majd ledobtam magam az ágyra és keresztbe fonva a karom a mellkasom előtt, farkasszemet néztem Austinnal. - Na jó, mit keresel itt?

- Tetszett az ajándék? - mosolyodott el halványan és valahová a hátam mögé bámult. Tudtam mit néz. Az album azóta hevert ott, mióta olyan hülye módra elrohantam, hogy helyrehozzam a dolgot. Ehelyett meg csak még rosszabb lett az egész.

- Imádom - sóhajtottam fel végül.

- Na gyere már ide, te kis Nyuszi - tárta szét a karját Austin, mire ösztönösen felpattantam és a nyakába vetettem magam.

Amikor megismerkedtünk is bőgtem, így már teljesen mindegy volt. Austin előtt sose szégyelltem az érzelmeimet. Az évek alatt nagyon közel kerültem hozzá. Talán túl közel is, de ennek ellenére ragaszkodtam hozzá. Mindig is egyedül ő volt az, akinek elmondhattam mindent, szó nélkül meghallgatott és ezért is fájt annyira, mikor szó nélkül lelépett és megszakadt a kapcsolatunk.

- Mi változott meg? Régen annyira könnyű volt - szólaltam meg halkan, fejemet Austin vállára hajtva.

- Felnőttünk - válaszolt. Tény, hogy elég egyszerű a magyarázat.

- Mi a neve? - váltottam témát és úgy fordítottam a fejem, hogy láthassam Austin arcát. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom. Sóhajtva vette tudomásul, hogy úgysem fogok leszállni a témáról, amíg el nem mondja, amit tudni akarok. Ismer, ez van.

- Kelly.

- És mióta... - nyeltem egyet, a torkom összeszorult és nem akarta kimondani a kérdéses szót, de Austin így is megértette.

- Két hónapja - mosolyodott el halványan. Bólintottam és előre dőlve, átkulcsoltam a térdemet, Austin pedig felállt mellőlem és körbesétált a szobában. Pillantása elidőzött az íróasztalomon, majd az bútornak támaszkodva felém fordult.

- Azért jól telt a napod? - vigyorodott el és most először gúnyos arckifejezéssel méregetett, amit hirtelen nem tudtam mire vélni, összezavarodtam. - Csak mert, ha a szülinapi bulidra nem jöttél, remélem jobb társaságod volt, de úgy látom jól szórakoztál - folytatta és felmutatta a kezében tartott tárgyat. A Jordannel közös képeinket tartotta a kezében, amivel nem lett volna olyan nagy baj, ha az utolsó kép, nem az ominózus csók, amit szintén lekapott a gép.

- Austin... - tápászkodtam fel, de fogalmam sem volt mit mondhatnék. Magyarázkodjak? Ugyan miért? Semmi értelme. Látta a képet.

- Önző vagy, Allie! - mondta ki mélyen a szemembe nézve. - Én itt teperek, hogy megbocsáss és kiderül, hogy semmivel sem vagy jobb nálam - grimaszolt és visszadobta az asztalra a képeket.

- Na és te? Eljátszod, hogy mennyire jó barát vagy, tudod, hogy érzek, de csak játszol velem! - vágtam vissza sértetten. A szavak csak előbuktak, de most az egyszer nem akartam visszafogni magamat. Mindketten tudtuk, hogy Austin régóta tisztában van az érzelmeimmel. - De én nem egy haverod vagyok, akit minden következmény nélkül ugrathatsz!

- Akkor mi vagy? Elmagyarázhatnád, mert nekem úgy tűnik, hogy Jordant sokkal közelebb engeded magadhoz, mint engem.

- Őszintén... már én sem tudom, hogy mit jelentek neked - suttogtam ráemelve a pillantásom és dühös mozdulattal letöröltem az arcomon végigfutó könnycseppet. Felesleges volt, gyors tempóban követte a többi.

Nem válaszolt, néhány másodpercig csak némán néztünk egymás szemébe, majd Austin ellökte magát az asztaltól, két lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot és ajkait az enyémekre nyomta.

Az ő csókja sokkal másabb volt, mint Jordané. Ebben a csókban kétségbeesés volt. Fájdalom, könnyek sós íze és a tudat, hogy bármennyire is szeretném (és talán ő is) de ennek a dolognak nem lesz folytatása.

Mikor ajkaink elváltak egymástól, zokogva fúrtam a fejem Austin mellkasába, aki csak szorosan átölelt és nyugtatóan simogatta a hajamat. Hát... Boldog születésnapot nekem.