04th. Don't talk to him!

Hello-bello! (:
Na haragudjatok, hogy tegnap nem volt rész, de teljesen kiment a fejemből, már olyan szinten lefáradtam a héten. Most viszont hoztam és remélem, hogy tetszeni fog!
Köszönöm Szépen az előzőhöz érkezett kommenteket és bár nincs meg a tíz, de nem szeretnék akadékoskodni... ha tetszik, úgy is írtok! A véleményeknek mindig örülök! Na de: Jó olvasást! :) x

NE ÁLLJ SZÓBA VELE!

A legjobb dolog a nagyiéknál töltött nyarakban az a tudat, hogy újra Miamiban lehetek. Na, meg a tenger. A házuk nagyon közel van a tengerparthoz, így ha éppen ahhoz van kedvem, csak kapom magam és lemegyek a partra. Mikor még itt éltünk, sokszor tettem ilyen esti sétákat. Imádtam, mikor térdig vízbe gázolva a hűvős szél belekap a hajamba. Esküszöm, ez a világon a legjobb érzés!

Már nagyon hiányzott a Miamiban töltött idő. Megértettem, hogy anya változást akart miután apa elhagyta és olyan hirtelen eltűnt az életünkből, de a floridai éveket semmi sem pótolja. Még San Antonio személyes varázsa sem.

Főleg, hogy most már még egy okom volt az itt tartózkodásra. Mikor San Antonióba költöztünk hetekig harcoltam anyával, hogy én hagy maradhassak a nagyiékkal, de nem engedett. Aztán megismertem Austint és onnantól kezdve Texas lett az a hely, amit semmi pénzért nem hagytam volna ott. Most pedig Austin Miamiba költözött, én pedig maradtam San Antonioban. Ironikus, nem?

Viszont nem tudtam most hogyan is állunk egymással. Valamilyen szinten sikerült helyre tenni a dolgokat és választ kapni a miértekre, de még mindig volt bennem egy kis keserűség. Nehéz lesz túllépni, hogy majd egy évig nem is beszéltem vele, csak TV-n és interneten keresztül láttam, most meg újra visszakaptam a legjobb barátomat. Hipp-hopp, csak úgy hirtelen. Sok ez így egyszerre...

- Nagyi! Elmegyek, futok egy kicsit - kiabáltam a konyha irányába, közben magamra erősködtem a futócipőmet. Most sem fogtam mellé, mivel két másodperc múlva nagyi megjelent az említett helyiség ajtajában és aggodalmas arckifejezéssel meredt rám.

- Így is olyan sovány vagy! Minek kell még futkorásznod is? - Hát igen. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy nagyi még anyán is túltesz aggodalmaskodásban. Pazar.

- Nem azért futok, hogy fogyjak. Csak formában tartom magam, megszokás - vontam vállat, miközben a fülesem zsinórját próbáltam kibogozni. - Egyébként is, szeretek futni.

- Rendben, értem én. Menj csak, de vacsorára gyere haza! - egyezett bele olyan aggodalmas arccal, mintha azt jelentettem volna be, hogy éppen az óceán átúszásához készülődök. -  Lasagne-t csinálok és palacsintát, a kedvencedet - tette hozzá még jóságos nagyszülői mosollyal. Kár, hogy nagyi néha elfelejti, hogy nem vagyok már öt éves.

Ezért megelőzve bármiféle indokot, amivel maradásra akart bírni, (a palacsinta általában beválik) gyorsan elköszöntem és kislisszantam az ajtón. Mély levegőt vettem és sétálva indultam el a járdán, míg a megfelelő zenét kerestem a futáshoz. De elfelejtettem az első szabályt: soha, ismétlem, SOHA ne sétálj Miami utcáin lehajtott fejjel! Tényleg. Különben történik veled valami irtó kellemetlen dolog, ez biztos.

Mielőtt megtaláltam volna a keresett számot, valakivel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm és nem a legjobb értelemben. Egy fájdalmas és ijedt sikítás keveréke tört ki belőlem, mikor az ismeretlen személy letepert és magával rántott a földre. Szorosan lehunytam a szemem, rablókra és baltás gyilkosokra gondolva.

- Hé, jól vagy? Ne haragudj, nem  volt szándékos, csak nem láttalak.

A megkönnyebbülés hullámai öntöttek el, mikor meghallottam a kellemes fiúhangot. Talán mégsem gyilkos, elvégre bocsánatot kért. Huh. Kinyitottam a szemem és a floridai napfényben hunyorogva pillantottam fel a fejem mellett térdelő srácra.

 Térdnadrág, bő póló és fullcap, tipikus deszkás szerelés. Aggodalmasan összeráncolt homlokába hullottak sötét fürtjei, ahogy kék szempárja az arcomat vizsgálta. Mindent összevetve, tökéletesen nézett ki és istentelenül helyes volt.

- Biztosan jól vagy? - ismételte meg, mire automatikusan vigyorra húztam a számat és bólintottam. Biccentve jelezte, hogy vette az adást és a könyökömet fogva felsegített. - Jordan Phillis -nyújtotta a kezét.

- Allison McCorman - csúsztattam kezem az övébe és erőtlenül megráztam, közben végig a szemébe néztem. Hogy lehet egy szempár ENNYIRE kék?

- Tényleg bocs, csak egy új trükköt gyakoroltam és nem vettelek észre - magyarázta rábökve a fűben heverő deszkájára. Szóval tényleg deszkás. Mindenesetre határozottan jobb, mint Jason. Eddig. - Most költöztél ide? Még nem láttalak errefelé - érdeklődött, miközben felemelte a sapkáját és lesimította a haját, én meg elbambulva figyeltem a mozdulatsort.

- Öhm nem, csak a nagymamámékhoz jöttem a nyárra - ráztam meg a fejem, hogy kissé magamhoz térjek. - Itt laknak, kicsit lentebb, a parton.

- Harrisonék, ugye? Akkor szomszédok vagyunk - bólintott. - Hát, mindenesetre örülök a találkozásnak és még egyszer bocs. Majd még összefutunk, szia Allie - ajándékozott meg egy ezerwattos mosollyal, majd sietősen távozott. Kábultan bólintottam és addig integettem utána, amíg el nem tűnt a szemem elől.

- Mit akart Phillis? - mormolta egy ismerős hang a fülembe és két kéz nehezedett a vállamra, mire ösztönösen összerezzentem és oldalra kaptam a fejem.

- Austin, a frászt hoztad rám! - néztem rá szemrehányóan és leráztam magamról a tenyerét. - Úgy érted Jordan? Csak beszélgettünk - vontam vállat, remélve, hogy nem látta a hatalmas esésem. Egyébként is, hogy kerül ide?

- Ne állj vele szóba, nem éri meg! - ingatta a fejét rosszallóan, mire kíváncsi szemeket meresztve néztem rá. Nem sok alkalom volt rá, hogy Austin azt mondta valakire, hogy kerüljem el, ezért sikerült felkeltenie az érdeklődésem.

- Mi? Miért? - emeltem fel a hangom értetlenkedve, mire Austin a hajába túrt és meglepett arcot vágott a reakcióm láttán. Mindig ezt csinálja, ha nem akar valamit megmagyarázni. Bosszantó.

- Komolyan, Alls, csak kerüld el nagy ívben, oké? - erősködött és olyan pillantást produkált, hogy remegni kezdett a lábam. Szerintem teljesen tisztában van vele, hogy milyen hatással van rám. Tudja, hogy így rávehet bármire. De ugyebár, ezt a játékot ketten játsszák.

- Mitől kéne félnem, hogy felkap a deszkájára és elrabol? - tártam szét a kezem és elnevettem magam, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyen képtelen ötlet. - Mondd már! - csattantam fel sürgetően, hogy leplezzem a jelenlétében előforduló elgyengülésem tüneteit és próbáltam minél dühösebb arcot vágni. Hát, sok mindent nem értem el vele.

- Csak annyi, hogy nem kéne mindenféle idiótával barátkoznod - mormolta békítően, amitől viszont csak még pipább lettem. Hogy jön ő hozzá, hogy megmondja, kivel beszélhetek? PONT Ő?!

- Veled is barátkozom, nem? - vágtam vissza, mire valami sértett-szórakozott mosoly futott át az arcán. (De inkább szórakozott.) Ilyen vicces lennék? - Akármennyire hihetetlen, el tudom dönteni, kivel akarok barátkozni és kivel nem - próbáltam vele megértetni az igazam.

- Úgy tűnik mégsem, mert most jól mellényúltál - jelentette ki lazán és zsebre vágva a kezét vigyorgott rám. Azt a nagyképű, halálos mosolyú, utolsó... mindegy.

Egy pillanatig hitetlenkedve meredtem rá. Most pont ő akar kioktatni a barátságról? - Igazad van, tényleg pocsék barátokat választok. Ha jól csinálnám, most nem lennék itt veled - grimaszoltam dühösen, majd sarkon fordultam és faképnél hagyva Austint, kocogni kezdtem. Tudtam, hogy nem kell sokáig várnom. Három, kettő... egy.

- Alls, várj már! - Időm sem volt hátranézni, Austin minden erőfeszítés nélkül elrohant mellettem és elém kerülve úgy fordult, hogy láthassa az arcomat. Tehát én futottam, ő pedig hátrálva kocogott előttem. - Én nem úgy gondol...

- Akkor miért úgy mondtad? - vágtam a szavába, mire az a híres félmosoly terült szét az arcán. Szerencse, hogy futottunk, így volt mire fognom a kipirult arcom és felgyorsult légzésem.

- Egyszer az életben hagynád, hogy végigmondjak valamit? - forgatta meg a szemét jókedvűen, mire csak unott arccal biccentettem. - Szóval, csak azért mondtam, hogy ne barát...

- Austin! - Most az egyszer tényleg nem szándékosan szakítottam félbe a mondata közepén. Egy pillanat alatt ragadtam meg a pólója nyakát és előrerántottam mielőtt a kocsi befordult volna a sarkon, a következő másodpercben pedig már a járdán feküdtem Austin alatt. Rémülten kapkodtam a levegőt és ahogy láttam, Austin is elég döbbent arccal zihált.

- Hű, ez közel volt... kösz, All - nézett elképedve a kocsi után... én meg nem kaptam levegőt, ugyanis a teljes súlyával rám nehezedett.

- Ühm... de most leszállnál rólam? Légyszi - kérdeztem elhaló nyögéssel, levegő után kapkodva. Képzelem, hogy nézhettem ki... mint egy partra vetett, tátogó hal. Lehet, hogy nem vagyok túl jó kondiban.

Austin vigyorogva felpattant, aztán a kezét nyújtva engem is felhúzott... olyan lendülettel, hogy a mellkasának csapódtam és ha nem tart meg, újra elesek. Rosszalló arccal néztem fel rá, de mikor összetalálkozott a tekintetünk, kisimult az arcom és az a tipikus, nyálas, álmodozó mosoly terült szét rajta. ( Legalábbis sejtem, hogy valahogy úgy nézhettem ki.) Most már csak a hollywoodi filmjelenetbe illő csók következett volna... de az a bökkenő, hogy ilyen tényleg csak a filmekben van.

- Öhm, figyu Allie. A lábamon taposol - térített vissza Austin hangja az ábrándozásból.

- Ja, bocs - léptem hátra és lehajoltam az iPodomért, ami az esés következtében kiesett a zsebemből. Legalább így elrejthettem piros arcomat, ami vöröslött a szégyentől. Vagy Austin közelségétől. MI VAN VELEM?

*****

- Már itt is vagy? - jött elém nagyi csodálkozó arccal, mikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását. - Úgy emlékeztem máskor később érsz haza, ha elindulsz.

- Igen, de most összefutottam a szomszéd sráccal, aztán Austinnal és ő is feltartott - motyogtam és feltűnően kerültem nagyi pillantását. Bár neki mondjuk nem tűnt fel... SZERENCSÉRE. Különben egy hétig kellene beszélnem és még akkor sem tudnám kimagyarázni magam.

- Apropó, hívott édesanyád.

Na, ennél a mondatnál viszont megállt bennem az ütő. Te jó ég! Teljesen elfelejtettem szólni anyának, hogy megérkeztem, pedig ez nála szigorú szabály. Csak halvány sejtésem volt, hogy mi történhet most otthon és őszintén sajnáltam George-t. Mi lesz ebből...