03rd. I'm sorry, missed you

Halihóóó! (:

Na, mint ígértem, hoztam egy rész, így hét közben, hogy ne unatkozzatok! Remélem tetszeni fog, mivel már feltűnik Mr. Austin Carter Perfect Mahone is! :D

Viszont, hétvégén csak akkor hozok részt, ha összegyűlik 10, ismétlem TÍZ komment! (23 lájk, és 15 feliratkozóval, csak meglesz.)

Jó olvasást! x

NE HARAGUDJ, HIÁNYZTÁL

- Mindened megvan?

- Igen, anya - sóhajtottam türelmesen. Megtanultam már, hogy nem tanácsos ellentmondani neki, amikor ideges. Most pedig, hogy el kell engednie az egyetlen, kicsi lányát (ahogy ő fogalmazott) egyedül, eléggé felizgatta. Újra életbe lépett a TÚLAGGÓDÁS.

 

- Vigyázz magadra és hívj amint odaértél! - szorított magához olyan erősen, hogy bennem rekedt a levegő. - Ja, és puszilom a nagyiékat!

- Átadom, ha életben hagysz - nyögtem vigyorogva és mély levegőt vettem, mikor anya végre hajlandó volt elengedni. 

Sietve megöleltem Georgeot, majd felkaptam Harryt és minden tiltakozása ellenére össze-vissza puszilgattam. 

- Érezd magad jól! - kacsintott rám George, mire feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy vettem az adást és a csomagomat magam után vonszolva a beszállókapu felé indultam.

*****

Néhány unalmasan eltöltött óra, egy hét órás repülőút és egy átszállás után végre megint szilárd talajt éreztem a talpam alatt. Jóleső sóhajtással nyújtóztattam ki zsibbadt lábaim, melyek teljesen elgémberedtek a hosszú egy helyben üléstől.

Miután összeszedtem és magamhoz vettem a csomagjaim, elindultam a terminálban tolongó emberek között és nyakamat nyújtogatva kerestem nagyit vagy nagypapát. Percekig kóvályoghattam a tömegben, mire végre megpillantottam az ismerős alakokat. Széles mosolyra húzódott a szám, aztán a második pillantásra le is hervadt és kerek szemekkel meredtem nagyiék felé. Ha nem lenne ilyen jó izomzatom, az állam biztosan a térdemet súrolta volna a döbbenettől.  

Nem mintha bármi szokatlan lett volna abban, ha az ember lányát a nagyszülei várják a reptéren. Viszont az már kicsit megdöbbentőbb, ha ott álldogál mellettük az ember lányának gyerekkori legjobb barátja, akit több mint egy évig nem látott és most hirtelen van képe megjelenni. Méghozzá ilyen lazán, természetesen... pofátlanul. És ilyenkor sehol egy baseball ütő!

Néhány másodpercig komolyan fontolgattam, hogy egyszerűen hátat fordítok és felszállok egy hazainduló gépre, de nagyiék... Így hát csak újra mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam feléjük, bár egyenlőre gőzöm sem volt, hogy mit csináljak. Nézzek át rajta, mintha ott se lenne? Vagy köszönjek neki?

- Allie! - Végül nagyi mentett meg a lehetetlen helyzetből. Mielőtt odaérhettem volna hozzájuk, elém sietett és a karjába kapott. - Istenkém, de jó látni! Jól utaztál? Minden rendben volt? Milyen sovány vagy! Eszel rendesen?

Hát igen, egy biztos... anya biztosan a nagyi lánya. Ő is ugyanúgy túlaggódik mindent. Közben nagypapa is mellénk lépett és miközben megöleltem és hagytam, hogy összekócolja a hajam, megpróbáltam válaszolni nagyi kérdéseire.

- Titeket is jó látni - mosolyodtam el. - Igen, jól utaztam, minden rendben volt és igen, eszem is rendesen! - küldtem egy vigyort nagyi felé, aki csak rosszallóan tapogatta a karomat, majd elnézve a válla fölött, Austinra pislogtam. - Ő mit keres itt? - halkítottam le a hangom és kérdőn néztem a nagyszüleimre.

- Csak látni akart. Légy vele kedves - utasított nagyi tapintatosan. Szuper, anya valószínűleg mindent elmondott nekik. Még a nagyszüleim is tisztában vannak vele, hogy mekkora lúzer vagyok barátok terén.

Kiszalad belőlem egy hitetlenkedő sóhaj, mire nagyi megsimogatta a karom és láttam a szemében a megértést. Összeszorítottam a szemem és elmormoltam egy gyors imát, de hiába hunyorogtam ki a félig lehunyt szempilláim alól, Austin még mindig ugyanott álldogált és éppen felém bámult. Uhh.

Nagyiék átvették a táskáimat és közölték, hogy a kocsinál megvárnak. Remek. Kicsit ideges voltam, fáradt, nagyon mérges és zavart... és mindezt egyszerre. Több mint egy éve nem láttam és mégis ennyiféle érzelmet vált ki belőlem. Őrület.

A nagyiék már rég eltűntek, így nem húzhattam tovább az időt. Hülyén nézhettem ki, ahogy egyedül ácsorgok a reptér közepén, ezért mozgásra bírtam a lábaim, de a lehető leglassabban indultam el. Azon zakatolt az agyam, hogy vajon nagyon megváltozott-e. Mi van, ha beképzelt lett? Ha elszállt magától a hirtelen jött siker miatt? Akarom tudni egyáltalán?

Amíg Austin felé vánszorogtam, kihasználtam az alkalmat és alaposan végignéztem rajta. Supra, farmer, kosaras dzseki és az elmaradhatatlan sapka. Tény, az ízlése nem változott semmit, ez kicsit megnyugtatott. Talán minden maradt a régiben. Illetve majdnem minden. Csak most egy rakás lány liheg állandóan a nyomában. (Furcsa is volt, hogy senki sem támadta le. Eddig.)

- Szia - préseltem ki magamból, mikor végre mellé értem. Ez az egy szó is nagy erőfeszítés volt a gyomromat feszítő idegesség miatt. Nem is kellene érdekelnie... Akkor meg min parázok ennyire?

- Szia - húzta óvatos mosolyra az ajkait, nekem pedig furcsa érzés költözött a gyomromba, de betudtam annak, hogy egész úton nem ettem semmit. - Örülök, hogy látlak.

Amíg az ajka mozgását figyeltem vagy zöldeskék szemeiben bambultam el, lassan eljutott a tudatomig az is, amit mondott. Összefontam mellem előtt a karom és hitetlenkedve néztem Austinra.

- Nem koncerten kellene lenned és autogrammot osztogatni a rajongóidnak? Vagy interjút adni valami tinimagazinnak? - soroltam felvont szemöldökkel.

- Nem, most nincs semmi ilyesmi - túrt a hajába zavart arckifejezéssel. Jól láthatóan meglepte a reakcióm. ÚGY KELL NEKI!

- Hát, azért végtelenül örülök, hogy sikerült időt szakítanod rám - grimaszoltam gúnyosan és nagyon figyeltem, hogy érződjön a hangomból áradó irónia. - Honnan tudtad, hogy jövök?

- Alex.

- Hát, persze - csettintettem és még szorosabbra préselve a számat az ajkamba haraptam. Au! Ez fájt. És még csak nem is lehetek rá mérges, hisz én magam mondtam el neki, hogy ide jövök a szünetre. Viszont mentségemre szóljon, eszembe se jutott, hogy képes elárulni ezt Austinnak. De a balhés kettős megint túljárt az eszemen.

- Én mondtam neki, hogy mondja el, mi van veled - magyarázta és ha nem lettem volna iszonyúan dühös, biztosan elalélok a pillantásától és attól, hogy érdeklődött irántam, de most kitartottam. Bár így is emlékeztetnem kellett magam, hogy éppen ki nem állhatom...

- Egy év után eszedbe jutottam? Mi történt, hogy hirtelen érdekel, mi van velem? - tártam szét a kezem és talán kicsit hangosabb voltam a kelleténél, mivel többen is rosszalló nézéssel haladtak el mellettünk.

- Igazad van, sajnálom. Nincs mentségem - rázta meg a fejét. - Talán csak az, hogy sűrű évem volt, de ez sem lehet kifogás, mert felhívhattalak volna, tudom. Hülye voltam, ne haragudj, de nagyon szeretném, ha ez nem változtatna meg semmit - nézett mélyen a szemembe.

Döbbenten, de kicsit büszkén meredtem rá. Nem emlékszem, hogy valamikor is hallottam volna ilyen komolyan beszélni. Úgy látszik jót tett neki a változás. Ahogy a zöld szempár fogva tartotta a tekintetem, a dühöm kezdett csillapodni és nem tudtam elnyomni a mosolyt, mikor széttárta a kezét és várakozóan nézett rám. (Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy pontosan tudja milyen hatással van rám és ezt ki is használja. De nem hibáztattam, én is ezt csináltam volna, ha... ilyen vagyok.)

Szándékosan hezitáltam pár másodpercet és láttam, hogy kezd elbizonytalanodni, végül vesztesként, de diadalmas mosollyal léptem közelebb, hogy megölelhessem. Arcáról sütött a megkönnyebbülés, miközben átkarolt és éreztem, hogy izmai ellazulnak, ahogy kifújta a levegőt. Pólójába temetve az arcom beszívtam a régen érzett illatát, majd elhúzódtam a csiklandós érzés elől és kikívánkozó mosolyomat elfojtva meredtem rá.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom rád. Nagyon pipa vagyok - figyelmeztettem fenyegető hangsúllyal. Legalábbis én azt gondoltam, hogy elég hatásos a ne-vigyorogj-különben-leütlek nézésem, de úgy tűnt ez már nem túlságosan izgatja, mert csak pimaszul csillogó szemekkel nézett rám. Jól ismertem ezt a tekintetet.

- Gyerünk, nagyiék már biztosan azt hiszik kinyírtalak. Velük jöttél? - néztem fel rá kérdőn, megelőzve valami beszólást. Őt ismerve, biztos a magasságomra tett volna valami megjegyzést. Bosszantó volt, hogy alig a mellkasáig értem fel. Mindig utáltam, hogy ilyen alacsony vagyok, de Alex és Austin mindig jól szórakoztak ezen... Hát, legalább valaki élvezi.

Csak vigyorogva bólintott és (jó) szokásához híven kiröhögte az átlátszó próbálkozásomat, hogy eltereljem a szót. - Menjünk... Törpilla.