01st. Where it all began

Haaai! (:

Tehát első rész, remélem tetszeni fog! Véleményeket szívesen olvasok!(:

AHOL MINDEN KEZDŐDÖTT

Még egyszer végigfuttattam a hajamon a fésűt, vágtam egy lemondó grimaszt a tükörképemnek, majd gyorsan összefogtam egy laza copfba rakoncátlan tincseimet és a szoknyámat megigazítva leszökdeltem a lépcsőn.

Anya már a konyhában sürgölődött és alighogy lehuppantam a konyhapulthoz, már elém is csúsztatott egy tál fahéjas gabonapelyhet.

- Jó reggelt, kincsem! - trillázta vidáman és egy puszit nyomott az arcomra, amit vigyorogva viszonoztam. Sosem fog leszokni a becézésről... de azt hiszem, ez így van jól.

Szerettem a reggeleket, ilyenkor anya kicsattanó jókedve rám is átragadt és feldobta az iskola miatti gyászos, reggeli hangulatom. Most viszont vidáman kanalaztam a reggelimet, tudva, hogy a mai nap az utolsó, amit az iskolapadban ülve kell töltenem, aztán megkezdődik a nagybetűs VAKÁCIÓ.

- Nagyi hívott már? - kérdeztem, izgatottan fészkelődve a széken.

- Ne pattogj, bebé - csitított anya megjátszott haraggal, de az, hogy már megint spanyolul hablatyol és a hangja elárulta, hogy igazából nem is dühös.

Sosem veszekedtünk egymással komolyabban. Miután ketten maradtunk, össze kellett tartanunk és amikor Ő is magamra hagyott, anya lett az egyetlen támaszom. Bármit elmondhattam neki, egyszerre volt a barátnőm, a testvérem és az anyukám.

Aztán jött George és anya a fellegekben kezdett járni, hogy talált egy - ahogy ő mondaná perfecto férfit - és kicsit a háttérbe szorultam. Elmaradtak a csajos, anya-lánya programok, a filmezős esték, viszont cseppet sem bántam, mert hosszú idő óta anya újra boldog volt és igazán mosolygott.

Magamon is meglepődtem, hogy milyen könnyedén viselem, hogy apa helyét átvegye egy másik férfi, de George nagyon igyekezett és nem próbálta megjátszani az apát, amiért rendkívül hálás voltam neki. Főleg, hogy négy évvel ezelőtt megszületett a kisöcsém, Harry. Imádtam a kis gazfickót, egyszerre volt tökéletes kis angyal és kisfiúbőrbe bújt ördögfióka.

- Igen, beszéltem velük és a nagypapával már alig várják, hogy végre láthassanak. Nagyapa szerint nagyi komoly mennyiségű süteményt halmozott fel. Szerinte egy egész árvaház jóllakna belőle -  kacagott fel csilingelő hangon. - De most nyomás, ne az utolsó napon késs el!  - hessegetett ki a konyhából és egy puszit dobott. - Légy jó!

Kuncogva hagytam el a konyhát, felkaptam a táskám és a nappalin átvágva az előszobába igyekeztem. Belebújtam a cipőmbe és kiléptem a kellemesen hűvös, reggeli levegőre. Mélyen magamba szívtam a kellemes illatot, még visszaintegettem az ablakból kukucskáló és a törlőruhával integető anyukámnak, majd elindultam az iskola felé, ami kényelmes tempóban sétálva negyed órára van a házunktól.

Amint beléptem a terem ajtaján, Sidney, az egyik legjobb barátnőm egy hurrikán erejével és intenzitásával csapott le rám.

- Ó istenem, Allie! Ezt látnod kell! - visítozott ezzel magára (és persze rám) vonva az egész osztály figyelmét és megpróbálta kiütni a szemem a telefonjával.

- Sid, kérlek! Megvárnád, amíg leteszem a táskámat? Csak addig várj, rendben? - forgattam a szemem és kikerülve barátnőmet a padomhoz sétáltam.

- All, hányszor mondjam még el, hogy ne hívj Sidnek? Nagyon frusztráló, olyan mintha ahhoz a gyagyás lajhárhoz hasonlítanál - sápítozott, miközben úgy követett, mint egy kiskutya. - Na, de mint mondtam, ezt látnod kell - váltott hirtelen témát, hogy alig tudtam követni.

Az orrom alá dugta a telefont, megnyomott egy gombot és izgatottan topogva várta, hogy elinduljon a…. jézusom. JÉZUSOM! Nem hiszem el, hogy képes ezt mutogatni nekem. Mikor nagyon jól tudja, hogy mi is az álláspontom. A kis dög!

Mereven a képernyőt bámulva néztem végig a videót, majd amikor vége lett arrébb löktem a telefont és tüntetően előpakoltam a tankönyveket. Sidney felkapta a kis készüléket, egy csókot nyomott a kijelzőre, majd a szívéhez szorítva lerogyott az előttem lévő padba, amit én felhúzott szemöldökkel néztem végig. Hölgyeim és Uraim, Sidney Davis előadását láthatták!

- Nem értem, miért nem hajtottál rá. Annyi csaj oda volt érte, de ő egyedül veled foglalkozott - sóhajtott fel drámaian, kellően túljátszva a dolgot. - Isten ez a srác, én mondom!

- Si… Nina! - emeltem égnek a szemem türelmetlenül. És, hogy miért Nina? Senki sem tudja. Talán még Sidney sem. - Ezerszer megmondtam már, hogy csak barátok vagyunk! Illetve voltunk - helyesbítettem tárgyilagosan, mintha csak arról beszéltem volna, mennyire sajnálom, hogy már túl nagy vagyok ahhoz, hogy a plüssmacimmal játsszak.

- Ezt senki sem hiszi el, Allie! Csak rátok kellett nézni, sütött rólatok, hogy mennyire odavagytok egymásért - vigyorgott rám, amolyan tudom-én-mert-rajtakaptalak-ne-is-próbáld-tagadni pillantással.

- “Ez csak részben igaz” - borzongtam meg némán. Ó, Nina, ha tudnád! Fogd be, kérlek! -  Semmi ilyesmit nem láthattál - fontam karba a kezem duzzogva. - Amúgy is, neki már szép, új élete van, amibe nem fér bele egy telefon az elvileg legjobb barátjának! - rajzoltam ujjaimmal macskakörmöt a levegőbe.

Sidney nyitotta a száját, hogy megossza velem az ilyenkor szokásos monológját, de szerencsére Mrs. Tenson érkezése félbeszakította. Sosem örültem még ennyire egy matekóra kezdetének, mint most. Jelenleg sokkal szívesebben foglalkoztam az egyenletekkel, hogy kiűzzem a gondolataimba tolakodó pimasz, játékosan csillogó szempárt.

De Sidney nem sokáig hagyott nyugtot, újra támadásba lendült. Nem hiszem el, hogy még matekórán sem hagy békén! Éppen egy egyenlet megoldását körmöltem a tábláról, mikor egy papírfecni hullott az ölembe.

Úgy döntöttem, hogy nem fogom elolvasni és figyelmem újra a tanárnőre  fordítottam, de Sid figyelmeztetően megrúgta a székem. Gyilkos pillantással néztem hátra, de csak egy ezerwattos mosolyt villantott rám. Kelletlenül széthajtottam a fecnit.

“Tényleg nem érzel iránta semmit?”

Ó, jézus. SIDNEY, EHHEZ SEMMI KÖZÖD! Legszívesebben ráordítottam volna, de ehelyett csak kezembe fogtam a tollam és sebesen írni kezdtem.

” Utállak, Sidney Davis! Miért annyira fontos ez neked? Na jó, talán nem csak barátként gondoltam rá, de ez már lényegtelen. Ő sosem nézett rám másként, mint egy dilis lányra, akivel senki sem barátkozott és akinek ezért szánalomból, kisgyerekként megígérte, hogy a barátja lesz. Ennyi, kérlek zárjuk le a témát! Ja, és mondtam már, hogy utállak?”

Tessék. Leírtam, ami a lelkemet nyomta. Hátranyújtottam a lapot Sidneynek és újra az óra anyagára összpontosítottam, de még így is hallottam barátnőm reakcióját. A kis papírdarab zörgését, egy halk nyikkanás, majd Sid suttogva szólítgatni kezdett. Nem, nem és nem! Nem akartam róla tudomást venni, de már több osztálytársam is vigyorogva figyelte barátnőm vergődését.

- Mi van? - sziszegtem és hátrafordulva megpróbáltam a pillantásommal felnyársalni. Vagy legalább megnémítani.

Sidney arcán egy diadalmas mosoly futott keresztül és olyan pillantással nézett rám, mintha azt mondta volna: “Előlem akartad eltitkolni, csajszi?”

- Miss McCorman, megtenné, hogy előrefordul és a valószínűleg roppant fontos mondanivalóját, amit Miss Davisnek szán, tartogatja a szünetig? - csattant fel Mrs. Tenson szigorú hangja.

Ijedten ugrottam egyet a székben és villámgyorsan előrefordultam. - Elnézést - motyogtam elvörösödve, mire a tanárnő mereven biccentett és visszafordult a táblához. Utállak, Sidney Davis!

Az utolsó órai kicsengő után egyenesen a kijárat felé indultam, de a tervem - hogy észrevétlenül kislisszanok és elkerülöm Sidneyt - megint kudarcba fulladt. Barátnőm integetve és kiabálva törte át magát a tömegen és loholt utánam. Megragadta a kezem, hogy még véletlenül se futhassak el (ami bevallom, megfordult a fejemben) és egyik kezével a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

- All - lihegte panaszosan. - A teremtől végig ordítottam utánad - vetette a szememre, még mindig a kezem szorongatva.

- Tényleg? Észre sem vettem - válaszoltam ártatlanul, mire Nina egy gyilkos pillantása tudatta velem, hogy nem vette a poént.

- Ha a matekórai dolog miatt vagy ilyen…

- Igen Nina, eltaláltad. Pontosan a matekórai dolog miatt vagyok ilyen - csattantam fel, mire páran felénk kapták a fejüket.

- Oké, ne haragudj - forgatta a szemét, mintha nagy fáradtság lenne bocsánatot kérni-e. Hát, igen. Sidney már csak ilyen. Felszínes és kelekótya, de a tűzbe is menne értem és ez fordítva is igaz. - Néhány csajjal az évfolyamból vásárolni megyünk. Nincs kedved jönni? - váltott újra témát. Úgy csapongott a gondolataiban, hogy néha komoly erőfeszítés volt követni.

- Mennék, de anyáék vacsorázni mennek és vigyáznom kell Harryre - mosolyodtam el kisöcsém említésére. - És még be is kell pakolnom - tettem hozzá, mikor eszembe jutott az ágyam mellett fekvő - egyenlőre - üres bőrönd.

- Mégis holnap indulsz? - hervadt le a mosolya. Úgy volt, hogy csak hétfőn megyek, de nagyi addig erősködött, hogy áttettük az időpontot. - De a szülinapi partimra hazajössz, ugye?

- Ki nem hagynám - vigyorodtam el, mire felderült az arca.

- Akkor jó utat, Alls! Ja, és hozz nekem egy pasit a születésnapomra! - ölelt magához kuncogva, amit készségesen viszonoztam. Bármennyire is idegesítő volt néha, mégis csak ő volt a legjobb barátnőm. Az egyetlen barátnőm. És részben miatta történt az, amiről az én történetem szól.