Köszönet; egyebek

Hello Darlings!❤

Nem is tudom, hol kezdjem... inkább pontokba szedem, ha nem baj!

•  Köszönet

Mindenért! El sem hiszem, hogy már itt tartok. Amikor elkezdtem az egész blogot, sosem gondoltam volna, hogy egyszer azt mondhatom, hogy jelenleg van:

1. 58 feliratkozóm (Bloglovin-on 59)
2. 24,983 oldalmegtekintés
3. rengeteg aranyos komment

És még csak a 20. résznél tartok! Hihetetlen, nagyon szépen köszönöm! Ti vagytok a legjobb olvasók!

• Kérdés

Viszont! Mostanában csökkent a vélemények száma. Nem tetszenek a részek? Még, ha nem is tetszik, akkor is örülnék egy rövid kommentnek, amiben leírjátok a véleményetek! :) Még ha csak pár szóban is, de tudjam, hogy olvastátok és tetszik - vagy éppen nem annyira.

• Blogok

És az utolsó pont. Gondolom tudjátok, hogy nem ez az egyetlen blogom. Szeretném egy kicsit reklámozni a többit is, hátha kedvet kaptok az olvasáshoz! :)

Nem tudom, ki hogy áll a Janoskianssal, de van egy Beau Brooks fanfiction-om. Most kezdtem, még csak a Prológus és az első fejezet van fent, úgyhogy, ha érdekel, még be tudtok csatlakozni az elején.
Röviden a történet: Jasminet édesanyja elküldi őt a nagybátyjához, így a lány kénytelen Londonból - a városból, ahol felnőtt -, egy másik kontinensre, Ausztráliába, ott is Melbourne-be költöznie. Utálja az egészet, főleg mikor az első iskolanapján megismerkedik a Janoskians tagjaival, akik közül az egyikőjükre mély benyomást tesz. Viszont nem csak Beau veszi észre az új lány kivételes szépségét és megkapó személyiségét... Mi lesz ebből és Jasmine mit fog tenni? Olvasd és megtudod! KATT A KÉPRE A BLOGÉRT!

Ezt a blogot közösen fogom írni Vallie-val, akit megtalálhattok itt is : STAY WITH ME

Röviden a történet: Két lány, akinek sorsa egy szörnyű véletlen folytán összefonódik. Két lány. Két lélek. Két életmód, ami szöges ellentéte egymásnak. Eltérő gondolatok, érzések... de egy test. Akármilyen nehéz, muszáj lesz együttműködniük, ha vissza akarják kapni a saját életüket.
De mi van akkor, ha közbe szólnak az érzelmek?
Egy történet a lehetetlenről, bizalomról, barátságról és szerelemről... mindezt úgy, hogy a két lánynak egy testen kell osztoznia. KATT A KÉPRE A BLOGÉRT!

És végül egy másik Austinos blog, de ezt csak akkor publikálom, ha ennek a végére értem! 

Röviden a történet: Egy új hely. Új család. Egy mostohatestvér. És számos új probléma. Talán ez a pár szó jellemzi legjobban Ronnie jelenlegi életét. Édesapja úgy dönt, összeköti életét azzal a nővel, akit pár hónapja megismert. A lány jól fogadja a hírt, még azt is egészen tűrhetően viseli, hogy saját kis kertes házukból, Miami egyik méregdrága környékén, egy hatalmas házba költöznek.

De mi van akkor, ha az első ott töltött napon, egy idegen srácba botlik a fürdőből kilépve?
Egy szó: felfordulás.
Az első pillanattól fogva, ki nem állhatják egymást, most mégis kénytelenek együtt élni. A két fiatal élete szinte mindenben különbözik. Míg Ronnie tanul, olvas és eltökélt szándéka, hogy egyetemre menjen, addig Austin énekel, klipet forgat és turnézik.
Azt hinné az ember, hogy két ilyen különböző személyiség képtelen kompromisszumot kötni akármiben is. De van-e erre megoldás? Igen.
A változás.
Ám ez nem feltétlenül a jó döntés. Hisz az eredeti festmény is mindig többet ér, mint az olcsó másolat, nem igaz? KATT A KÉPRE A BLOGÉRT!

Még egyszer köszönök mindent!❤ xx

Ui.: Aki még nem olvasta az új részt: KATT!

20th. Damn magazines

Haii, drágáim!❤

Tudom, hogy sokat késett a rész - amiért tényleg ne haragudjatok -, de most itt van, hoztam! Kicsit fura lett, olyan szomorkásnak mondanám, de nekem tetszik, remélem nektek is fog ,valamint most hosszabb is lett, mint szokott! :)

Köszönöm, hogy itt vagytok és vagytok, imádlak benneteket! ❤
Jó olvasást!
Ui.: Új szavazás! ✌ xx

ÁTKOZOTT MAGAZINOK

- Szóval Austin Mahone? - kérdezte felvont szemöldökkel Brad és hátra dőlve a műanyag széken kémlelt tovább, mire mosolyogva bólintottam. - Hű, nem is gondoltam volna, hogy ilyen nagymenőkkel barátkozol. Kérhetek egy autogrammot? - vigyorodott el.

- Én nem vagyok híres, az én aláírásommal nem sokra mennél - nevettem el magam.

Miután megvettem a Harrynek szánt édességet, visszamentem a kórterembe és odaadtam neki, mielőtt még anya és George visszatértek volna. Brad is velem tartott és hitetlenkedve figyeltem, hogy szinte pár perc alatt belopta magát a kisöcsém szívébe. Úgy, ahogyan az enyémbe is.

Mikor a szüleim visszaérkeztek, bemutattam nekik a fiút és megkértem anyát, hogy had menjek le Braddel az első emeleti kis kávézóba. És most, az elmúlt egy órában a kórház látogatóknak fenntartott részén ültünk és mindent elmeséltem Bradnek.

Hogy Austin egyre híresebb lett, elköltözött és megszakadt a kapcsolatunk. Hogy csak egy egyszerű nyaralást terveztem nagyiéknál, de aztán feltűnt Ő és felforgatott mindent. Hogy hogyan bocsátottam meg neki és miként jöttem rá lassacskán, hogy jóval többet érzek iránta, mint barátság. Hogy hányszor sírtam miatta. Hogy hányszor hittem úgy, hogy Ő nem viszonozza az érzéseim, aztán hogyan jöttem rá a kosárpályán az igazságra, hogy hogyan árulta el, hogy Ő is szeret engem. 

Jó volt valakinek beszélni erről és furcsa módon egyáltalán nem feszélyezett, hogy alig másfél órája ismerem csupán a velem szemben ülő fiút. Meghallgatott, figyelt rám, megértett és nekem ez épp elég volt, hogy megbízzak benne.

- Rendben, én eleget beszéltem már, most te jössz! Mesélj! - hajoltam előre és megkocogtattam az asztallapot.

- Miről? - ráncolta a homlokát értetlenkedve Brad.

- Miért vagy itt? Gondolom nem te vagy beteg, akkor nem sétálgatnál a folyosón, tehát valami más oknak kell lennie - gondolkodtam hangosan. - Itt dolgozol? Vagy látogatóba jöttél? - noszogattam kedves mosollyal.

Brad arca pillanatok alatt komolyodott el és felsóhajtott. - Figyelmeztetlek, az én mesém közel se olyan boldog, mint a tiéd - nézett rám komoran, mire rögtön megbántam, hogy egyáltalán rákérdeztem a dologra.

- Ha nem akarsz róla beszélni, nem kell, én megértem ha inkább... - visszakoztam, de gyorsan leintett.

- Nem, semmi baj - nyugtatott meg. - Igazából jó is, hogy végre beszélhetek róla valakinek, akit tényleg érdekel is, amit mondok - válaszolt és a hangjából sütött a keserűség. - A barátnőm miatt vagyok itt - Mikor kimondta a barátnő szót, egy pillanatra felcsillant a szeme és boldogság suhant át az arcán, de ezen érzelem helyét gyorsan átvette az aggodalom. - Brittanyval egy évvel ezelőtt ismerkedtünk meg. Igazából vicces, mert olyan tipikus, elcsépelt találkozás volt. Egy házibuliban voltunk és leöntöttem a ruháját, erre ő felhúzta magát, kiabálni kezdett és felpofozott. Azt hiszem, nem loptam be magam a szívébe - vigyorodott el az emlék hatására.

Elmosolyodtam a gondolatra, majd a beállt pár másodpercnyi csendet végül én törtem meg. - Aztán mi történt?

- Meghívtam egy italra - jelentette ki úgy, mintha ennek egyértelműnek kellett volna lennie számomra is.

Hitetlenkedve bámultam rá, mire védekezően felemelte a kezeit és felnevetett.

 - Ne nézz így rám, elvégre bejött! Mikor ránéztem, ahogy ott áll a foltos ruhájában, csípőre tett kézzel és vörös arccal, már akkor tudtam, hogy az a lány kell nekem. Nem sikerült túl jól a bemutatkozásom ez tény, de én sem lehettem közömbös számára, mert nehezen, de elfogadta a meghívásom. Két hét múlva kezdtünk el járni és - bár a kisebb vitáktól eltekintve -, azt mondhatom, hogy jól megvoltunk, szinte tökéletesen.

 Ennél a mondatnál érezhetően megváltozott a hangszíne, ideges lett és a teste megfeszült a székben. Átnyúltam az asztallap fölött és tenyerem rásimítottam ökölbe szorított kezére, amitől egy kicsit ellazult.

- Körülbelül egy hónappal ezelőtt történt - folytatta. - Egyik délután átmentem Brittanyékhoz. Csak tévét néztünk és beszélgettünk, aztán már nem emlékszem mit mondott, amiért csikizni kezdtem. Először nevetett, de hirtelen eltorzult az arca és levegő után kezdett kapkodni - Brad arca fájdalmas grimaszba torzult, ahogy tovább mesélt. - Ha láttad volna... nagyon rosszul volt és majdnem elájult. Hívtam egy mentőt és behozták ide. Nemsokára jobban lett, akkor az orvosok mindenféle vizsgálatokat csináltak és kiderült, hogy.. hogy tüdőrákja van - fejezte be suttogva.

- Jézusom! - kaptam a szám elé a kezem. - Annyira sajnálom, Brad - suttogtam, majd a keze után nyúltam és együttérzően megszorítottam azt.

- Minden nap eszembe jut, hogy ha nem kezdem el csikizni, akkor talán másként alakult volna - motyogta, mire nekem elkerekedett a szemem.

- Brad, ez nem a te hibád! - ellenkezdtem gyorsan, de a fiú csak lehajtotta a fejét és lemondóan megrázta. - Nem te tehetsz róla! - erősködtem. - Inkább hálás lehetnél, amiért akkor történt, mikor vele voltál és segíteni tudtál. És talán jobb is, hogy most derült ki. Az orvosok segíteni fognak és meggyógyul.

Csak néztem a fiút feje búbját. Olyan elveszettnek és szomorúnak tűnt, ahogy ült és kétségbeesetten szorongatta a kezem. Végül felemelte a fejét és rám nézett. - Igazad van. Köszönöm - mosolyodott el halványan. A torkom kellemetlenül összeszorult, így csak bólintottam és viszonoztam a gesztust. - Szeretnél találkozni vele? - tette fel a váratlan kérdést.

- Pe-persze - préseltem ki magamból a választ, mire Brad arca felragyogott és még mindig a kezem szorongatva felpattant, majd az ajtó felé kezdett húzni.

Mikor kiléptünk a kórház folyosójára, újra megcsapott az érzés, hogy mennyire utálok itt lenni, de most társult hozzá az is, hogy találkozni fogok Brad barátnőjével. Még sosem találkoztam olyan emberrel, akinek ilyen vagy akár csak hasonló betegsége lett volna. Nem beszélve a tünetekről... féltem, hogy mit fogok látni, ugyanúgy, mint Harrynél.

Brad csak ment előre, én pedig nem tehettem mást, követtem őt. - Pár órára ott hagyhattam Brit-et, mert a szülei bejöttek hozzá, ezért én olyankor általában hazamegyek átöltözni vagy enni valamit - magyarázta, miközben tovább róttuk a klórszagú folyosót. - Tudod, a szülei nem éppen úgy gondolkodnak, mint te - tette még hozzá egy jelentőségteljes pillantást vetve rám.

Mikor pár másodperc múlva el jutott a tudatomig, hogy mire is gondol, kis híján eltátottam a szám a megdöbbenéstől. Reagálni azonban már nem volt időm, mert Brad megtorpant egy ajtó előtt, résnyire nyitva bekukkantott, majd hátrafordult. - Gyere!

Követtem őt a szobába, ami hajszálra ugyanolyan volt, mint Harryé, azzal a különbséggel, hogy míg kisöcsém szobája tele volt lufikkal és plüssállatokkal, ebben a helyiségben csupán néhány csokor virág kapott helyet.

Miután körbenéztem a szobában, tekintetem megállapodott a szoba lakóján. Igazából nem tudom mire számítottam - talán rengeteg műszerre és egy sápadt, öntudatán kívüli, a halál szélén álló lányra -, ehelyett viszont megkönnyebbülve vettem észre, hogy Brittany nem néz ki halálos betegnek. Sőt, még betegnek sem. 

Attól eltekintve, hogy kissé sovány volt és sápadt, a betegség tüneteinek nyoma sem volt rajta. Szőkésbarna haja hosszan omlott le a párnára, szépen körülölelve nyugodt arcát. A szeme csukva volt, azt hittem, hogy alszik, de mikor Brad leült az ágya szélére és fölé hajolva egy puszit nyomott az arcára, a lány elmosolyodott és kinyitva a szemét, karjait Brad nyaka köré kulcsolta.

- Szia - Annyi melegség volt a hangjában, hogy önkéntelenül is megszorítottam a kezemben tartott telefonom, Austinra gondolva.

- Szia, gyönyörűm - simított végig Brad Brittany arcán és rajongó tekintettel leste a lány minden mozdulatát. Kezdtem kényelmetlenül érezni magam, amiért betolakodtam a bensőséges pillanatukba, mikor Brad kicsit hátrébb húzódott, így Brit meglátott engem. - Hoztam egy vendéget. Ő Allie. Ma találkoztam vele, beszéltem neki rólad és szeretett volna megismerni - folytatta a magyarázatot, mikor a lány felhúzott szemöldökkel, kérdőn nézett rá.

- Szia - intettem neki mosolyogva. - Brad rengeteget mesélt rólad.

- Hello - Gyanakodva, sőt, majdnem hűvösen viszonozta a köszönésem. - Hát, én meg nem tudom, hogy te ki vagy. Miért beszéltél rólam? Tudod, hogy nem szeretem, ha bárkinek is beszélsz a betegségemről - fordult vissza a fiúhoz, figyelmen kívül hagyva, hogy én is a szobában vagyok, ami azért rosszul esett, valljuk be. Nem tettem semmit, csak megpróbáltam kedves lenni, mégis ilyen elutasító.

- Brit, kérlek. Allie csak... csak meg akart téged ismerni - győzködte Brad. - Hé, nem fogod elhinni! Allie ismeri Austin Mahone-t! - bukott ki belőle hirtelen, mire Brittany meglepetten kapta rám a tekintetét.

- Tényleg? - csúszott ki a száján a kérdés, mielőtt megakadályozhatta volna és kíváncsian méregetett, mire még mindig mosolyogva bólintottam.


Fél óra múlva még mindig Brittany szobájában ültem és nevetve meséltem egy régi történetet, mikor Austin és én lovagolni mentünk és Austin addig ügyetlenkedett, hogy leesett a lóról.

Ahogy egyre többet beszéltünk, Brittany tekintetéből fokozatosan eltűnt az ellenszenv és őszinte érdeklődéssel hallgatta, mit mesélek. Brad időközben lement, hogy forró csokit hozzon mindnyájunknak, így csak ketten maradtunk a szobában.

- Ne haragudj, hogy olyan bunkó voltam az elején - bukott ki hirtelen belőle, mire meglepetten pillantottam rá. - Csak te olyan szép vagy és mindig tartok tőle, hogy Brad egyszer majd talál egy nálam sokkal szebb lányt, ami ugye nem nehéz - mutatott végig magán -, és én itt maradok egyedül. Így is borzalmasan festek, csoda, hogy képes mindennap rám nézni. Félek, hogy egyszer elhagy és azt nem bírnám ki. Szóval sajnálom, tényleg - hadarta el egy szuszra.

- Hé, ne mondj ilyet! - Közelebb csúsztam az ágyához és kezemet az alkarjára simítottam. - Brad tényleg szeret téged, látom a tekintetén, mikor rád néz. Nekem amúgy is ott van Austin, akármi is van vele, mivel mostanában nem sűrűn keres - húztam el a szám cinikusan.

- Nagyon irigyellek, ugye tudod? - emelte rám a tekintetét fintorogva, mire felkuncogtam. - Fantasztikus lehet Austin legjobb barátjának lenni. Bárcsak találkozhatnék vele - ömlengett ábrándos hangon. - De valószínűleg ez sosem következik be. Életem végéig itt feküdhetek - tette hozzá szomorúan.

- Hidd el, nem olyan felhőtlen dolog Austin barátjának lenni. Mostanában sokat veszekedtünk és Austinnak is vannak rossz szokásai - próbáltam jobb kedvre deríteni. - De hamarosan meggyógyulsz és akár a koncertjére is elmehetsz - biztattam mosolyogva.

- Köszönöm, Allie - sóhajtott fel, a takaróját bámulva. - Mindent. Brad megváltozott, mióta beszélt veled. Sokkal vidámabb és visszatért belé az életkedv.

- Csak meggyőztem róla, hogy nem kell aggódnia miattad - válaszoltam őszintén.

Brittany nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de nyílt az ajtó és Brad lépett be, egyik kezében a három pohár forró csokit egyensúlyozva, a másikban pedig néhány újságot legyezgetett.

- Az italuk, hölgyeim - nyújtotta felénk gálánsan a poharat, mire mindketten elnevettük magunkat, miközben átvettük a gőzölgő italt. - És hoztam néhány magazint, tudom, hogy mennyire imádod ezeket - tette le Brit ölébe a újságokat.

 - Jajj, köszönöm - csillant fel a lány szeme és ölébe húzva az egyiket, kinyitotta és fél kézzel lapozgatni kezdte, közben a forró csokiját iszogatta.

Én viszont dermedten szorongattam a saját italomat a kezemben és Brit magazinjának címlapján virító egyik cikkre bámultam. - Brittany, megnézhetem? - mutattam rá arra a magazinra,ami engem érdekelt.

- Persze - mosolygott rám a lány, mit sem sejtve és a kezembe nyomta az újságot. Gyorsan fellapoztam a kérdéses oldalnál és olvasni kezdtem. Ezt nem hiszem el...

19th. I'm Brad

Sziasztok drágák!❥

 So so so so so sorry, amiért ennyi kellett várni a következő részre, de idő kellett, mire sikerült kigondolni a folytatást! Mindenesetre, remélem tetszeni fog, az eleje olyan depis, de a vége már sokkal jobb hangulatú és - mint a képről is látszik - van egy új beugró szereplőnk! :)

Viszont észrevettem, hogy megfogyatkoztak a kommentek. Nem tetszik a történet menete? 

Na, mindegy, nem papolok, a véleményeket örömmel fogadom, tényleg és jó olvasást! xx

Ui.: MEGNYÍLT A JANSOKIANSOS BLOGOM, ÉS MIVEL 48 SZAVAZAT ÉRKEZETT ARRA, HOGY OLVASNÁTOK, ÍGY TESSÉK: http://dareordare-beaubrooks.blogspot.hu/

 

BRAD VAGYOK

Amint megálltunk a kórház parkolójában, kiugrottam a kocsiból és türelmetlenül billegtem egyik lábamról a másikra, amíg George-ra vártam. Mikor végre sikerült bezárnia a kocsit, sietve indultunk a bejárat felé. 

George egyenesen a lift felé vette az irányt, én pedig egyre idegesebben követtem. Mindig is utáltam a kórházakat. Lehangoló volt az örökös fertőtlenítő szag és a rengeteg beteg ember, még akkor is, ha tudtam, hogy itt a segítségnyújtás és gyógyítás a cél.

A lift a harmadikon állt meg és, mikor csilingelve kinyílt az ajtó, George mögött lépkedve elhagytam a szerkezetet. A férfi megszaporázta a lépteit és a folyosó másik vége felé indult. A 217-es számot viselő kórterem ajtaja előtt viszont megtorpant és félreállva, várakozó pillantással tekintett rám.

Nagyot nyeltem és közelebb lépve az ajtóhoz, kezemet a kilincsre helyeztem. Tartottam tőle, hogy mit fogok odabent látni, féltem belépni és rájönni, hogy Harry talán rosszabbul van, mint gondoltam.

- Menj csak - tette kezét a vállamra bátorítóan, mire bólintottam és lassan lenyomtam a kilincset.

A lehető leghalkabban nyitottam ki az ajtót és beljebb léptem, hogy George is követni tudjon. Az első dolog, amit észrevettem, az a rengeteg pittyegő műszer, Harry ágya körül. Majd a tekintetem a hófehér ágytakaróra és az az alatt fekvő apró testre vándorolt és szememet elöntötte a könny.

- Allie! Ó, istenem! - suttogta anya, aki egészen eddig Harry kezét szorongatta, most viszont amint észrevett, felpattant a kényelmetlen kórházi székről és felém igyekezett.

- Anya! Úgy hiányoztál! - motyogtam alig hallhatóan és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam. Egy pillanatig, egy egészen apró másodpercig úgy éreztem, hogy végre minden rendben van, de anya elhúzódott tőlem és sietve visszaült az ágy mellé, így én is visszazuhantam a kéretlen valóságba.

- Hogy van? - tettem fel ismét a kérdést, amit már Georgetól is megkérdeztem a kocsiban, ahogy remegő lábbal én is közelebb araszoltam és tekintetem a kisöcsémre szegeztem. Éppen aludt. Kócos haja most még összekuszáltabban keretezte sápadt arcát, ami leginkább a fehér takaróra hasonlított, a hatalmas ágyban pedig még apróbbnak tűnt, mint egyébként. Meg szakadt a szívem, hogy így kell látnom. Olyan törékeny...

- Az orvosok szerint jobban, de én nem tudom... Nem látok semmi javulást. Egyszerűen nem értem... Édes istenem, mi lesz ha... - szipogott anya a szemét törölgetve, majd kezébe temette az arcát és újra sírni kezdett.

George és én szinte egyszerre mozdultunk és két oldalról átöleltük anyát, aki a székben összekuporodva zokogott. - Semmi baj, anya, nem lesz semmi baj - ismételgettem kétségbeesetten, de tudtam, hogy ezek csak üres szavak. Az egyetlen, amit most tehetünk az az, hogy reménykedünk, hogy Harryvel minden rendben legyen.

~***~

Egy hét telt el, mióta eljöttem Miamiból. Zsúfolt hét volt, történtek jó és rossz dolgok is, de kétségkívül a legörömtelibb fejlemény az volt, mikor Harry tegnap felébredt. Igaz, hogy elég gyenge és nem beszél sokat, viszont rengeteget alszik, de az orvosok szerint túl van az életveszélyen és az állapota stabil!

Anyával felváltva sírtunk és ölelgettük a kisöcsémet és hiába próbálta elrejteni, George szemében is felfedeztem néhány könnycseppet, amit a boldogság csalt elő. Mindenki szívéről mázsás kő esett le és sokkal bizakodóbban néztünk a jövő elé.

Illetve ezzel a dologgal kapcsolatban... de ahogy Harry kezdett egyre jobban lenni és képes voltam más dolgokra is odafigyelni, feltűnt, hogy mióta eljöttem, Austin nem is keresett. Se egy üzenet, se egy hívás, de tényleg. Semmi. Oké, arról volt szó, hogy ha visszamegyek mindent tisztázunk, de azért jól esett volna, ha érdeklődik. Ha nem is felőlem, legalább Harry állapotáról. Megpróbáltam elterelni a figyelmem, de egyre többször kaptam magam azon, hogy Austin jár a fejemben és az, hogy vajon miért nem jelentkezik.

- Alls, hallod?

Meglepetten ugrottam egyet, amikor valaki rácsapott a lábamra. Felpillantottam a telefonomból, amit egészen eddig szuggeráltam és Harryre pillantottam.

- Na, mi az, öcskös? - kérdeztem vigyorogva, majd közelebb hajoltam, hogy összeborzolhassam a haját és egy puszit nyomhassak az arcára. Mióta Harry kezdi visszanyerni a hiperaktív énjét, a mi hangulatunk is látványosan javul. Főleg anyáé, aki már arra is hajlandó, hogy itt hagyja Harryt és lemenjen George-dzsal ebédelni.

- Éhes vagyok - nyafogott és száját legörbítve nézett fel rám. Tisztában voltam vele, hogy ez a pillantás semmi jót nem jelent, de mit sem sejtő mosollyal mégis feltettem a kérdést.

- És mit szeretnél enni?

Mielőtt válaszolt volna gyorsan az ajtó felé sandított, majd közelebb hajolt az arcomhoz, mintha valami titkos dologról lenne szó. Az egész helyzet rém vicces volt, de komolyságot erőltettem magamra és faarccal vártam a válaszát. - Tudod, van az a gumicukor... - rebegtette a szempilláját.

- Harry, a doki azt mondta, hogy nem ehetsz ilyesmit és anya sem örülne neki - dőltem hátra a székben és összevont szemöldökkel néztem rá.

- De Allieeeee - nyöszörögte, elhúzva a nevem utolsó betűjét.

- Rendben-rendben! - emeltem fel a kezem megadóan, mire Harry arca rögtön felvidult. - Egy feltétellel! - emeltem fel a mutatóujjam, mielőtt elbízza magát. - A vacsorát meg kell enned!

- Oké - sóhajtott fel, olyan édes, kisfiús beletörődéssel.

- Lemegyek az automatához. Sietek, addig viselkedj! - utasítottam és, mikor egy hatalmasat bólintott beleegyezésként, elmosolyodtam és kiléptem az ajtón.

A telefonomat még mindig a kezemben szorongatva léptem ki a folyosóra és elindultam, hogy megkeressem az automatát, ahonnan beszerezhetem Harrynek a kért cukorkáját. Közben ránéztem a kis készülék képernyőjére, de az ugyanolyan sötét maradt, mint pár másodperccel ezelőtt, én viszont nem figyeltem eléggé, hogy hová lépek.

- Jajj, ne haragudj, én csak... nem figyeltem - fejeztem be sután, mikor felnéztem.

Azt hiszem a legkékebb szempárral találtam szembe magam, nem is beszélve a személyről, akihez tartozott. Legalább egy fejjel magasabb volt nálam, így kénytelen voltam felemelni a fejem, ha látni akartam az arcát.

- Semmi baj, nem csak a te hibád - mosolyodott el, megvillantva tökéletes fogait. - Hová igyekszel ennyire?

- Az automatát keresem, a kisöcsémnek kell gumicukrot vinnem. Tüdőgyulladása volt, elég súlyos, azért van bent, de már sokkal jobban van - magyarázkodtam készségesen, bár nem tudom, miért fecsegtem ezt el, egy idegen fiúnak. Talán már elegem volt, túl sokáig tartottam magamban a problémáim és késztetést éreztem, hogy valakivel megosszam a dolgokat.

- Az jó - bólintott és úgy látszott, őszintén gondolja. - Az automatát viszont már elhagytad - biccentett a hátam mögé, mire elszakítva a tekintetem a mosolyától, hátrafordultam. És valóban... az automata néhány méterrel mögöttem, masszívan támaszkodott a fal mellett.

- Öhm... jé, tényleg - fordultam vissza elvörösödve. - Hát, akkor én most... - mutattam hátra a vállam fölött és léptem egyet hátrafelé. - Köszi és még egyszer bocs, hogy neked mentem - zavartan intettem egyet és megfordulva, visszaindultam a folyosón, közben magamban motyogva mindenféle idiótának lehordtam magam, amiért így sikerült beégnem. Biztos azt gondolja, hogy nincs ki mind a négy kerekem... de ciki!

- Hé, várj már! - Megcáfolva a megállapításom, két lépéssel újra mellettem termett és arcán még mindig AZZAL a mosollyal nézett le rám. - Be sem mutatkoztam. Brad vagyok - nyújtotta felém a kezét.

Felemelve a fejem, újra elmélyedtem a szinte már lehetetlenül kék szemekben és egy másodpercet sem haboztam a válasszal. Kezemet az övébe csúsztattam és megráztam. - Én meg Allie.

18th. Do you come back, right?

Drágáim!♥

Megérkeztem a következő résszel. Nekem az egyik kedvencem lett és szerintem kicsit kárpótolni fog titeket az eddigiekért! :)

Egyébként nagyon megijedtem, mert valaki belépett a blogger-embe és megpróbálta kitörölni a blogot. Szerencsére jelszót váltottam, így sikerült megmenteni! Fú, megkönnyebbülés! :D

Na, de nem húzom tovább a szót, olvassatok és ne feledjétek: a véleményeiteket mindig várom! :)

Ui.: Újabb szavazás!

VISSZAJÖSSZ, UGYE?

Idegesen markoltam a bőröndöm fogantyúját, miközben a terminál hangzavarából próbáltam kiszűrni a hangosbemondó hangját, majd mikor a női géphang közölte, hogy a Texasba tartó járat tíz perc múlva indul, fellélegeztem és csak ekkor voltam hajlandó szóba állni a többiekkel.

Először nagyitól és nagyapától búcsúztam el és majdnem én is elsírtam magam, mikor nagymamám elérzékenyülve szorított magához. Ezután Sidneyhez léptem, aki könnyes szemmel, szipogva karolt át. Szerettem volna, ha ő is velem jön, de neki még maradnia kell és megvárni az eredeti időpontot, mivel csak az egyik repülőjegy foglalást tudtuk előrehozni.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj. Erős kiskölyök, kibírja - suttogta Alex a fülembe és erősen megszorongatott, én pedig csak nagyot nyelve, erőtlenül bólintottam. - A másikra meg majd én vigyázok - tette hozzá, fejével Austin felé bökve, mire halkan felnevettem.

Végül finoman eltoltam magamtól a fiút, bocsánatkérően rámosolyodtam és Austin elé léptem. Szándékosan hagytam őt utoljára, hisz tőle volt a legnehezebb elbúcsúzni, még ha csak kis időre is. Néhány másodpercig csak néztük egymás arcát, majd Austin közelebb lépett és a karjába kapott. Nem szóltunk egy szót sem, felesleges lett volna, szavak nélkül is tökéletesen megértettük a másikat.

Karjaimmal átöleltem a nyakát és arcomat a mellkasához nyomva szívtam be a parfümjének illatát. Fogalmam sem volt meddig álltunk így, de mikor a hangosbemondó figyelmeztetett, hogy a Texasba induló járatra meg lehet kezdeni a beszállást, Austin még szorosabban ölelte a derekam.

- Alls, ezt még meg kell beszélnünk - figyelmeztetett halkan. Ahogy lehelete a bőrömet csiklandozta, önkéntelenül is összerándultam a kezei között, amit ő tiltakozásnak vehetett, mert karja megfeszült a testem körül. - Ugye visszajössz? - motyogta a fülembe sürgetően.

 Legszívesebben most kimondtam volna a nyolc betűs szót, hogy véget vessek a hosszúra nyúlt várakozásnak és biztos lehessen benne, mit is érzek, de valami mégis megakadályozott, mielőtt megtettem volna. Egy kis hang szüntelen azt suttogta, hogy hagy várjon Austin is, ahogyan én tettem.

Jól tudtam, miért sürgeti ennyire a választ. A kosárpályán kiteregette elém az érzéseit, végre őszintén elmondott mindent, Sid váratlan érkezése viszont megakadályozta, hogy én is ugyanezt tegyem. Miután tudomást szereztem a kisöcsém állapotáról, képtelen voltam másra gondolni, mint, hogy azonnal haza kell mennem. Harry mellett háttérbe kerültek az én jelentéktelennek tűnő problémáim. És ez vonatkozott a kosárpályán történtekre is.

- Visszajövök, amint lehet - válaszoltam, egyik kezemet a tarkójára simítottam és halványan elmosolyodtam. - Amint Harry jobban lesz - javítottam ki magam és egy puszit nyomtam az arcára, miközben lefejtettem magamról a kezét és hátraléptem.

Austin viszont elkapta a könyököm és végighúzta tenyerét a karomon, egészen az ujjam hegyéig. Amikor ujjai a tenyeremhez értek, bizsergés futott át az egész testemen. Nem tudtam a szemébe nézni, úgy éreztem, amit ott látnék képes lenne megingatni az elhatározásom, hogy visszamenjek San Antonioba, így inkább a földet pásztáztam.

Elhangzott a második, beszállásra utasító figyelmeztetés is, ezért Austin elengedte a kezem, karja lehullott a teste mellé, míg én újra körülfontam ujjaim a bőröndöm fogóján. Egy utolsó intéssel elbúcsúztam mindenkitől és gyors tempóban a beszállókapu felé indultam, hogy ne láthassák a szememben egyre csak gyűlő könnyeim. Ne láthassa, milyen nehéz itt hagynom Őt.

 Aztán hirtelen felindulásból elengedtem a táska fogantyúját, ledobtam a vállamról a kis táskám és rohanni kezdtem Austin felé. Láttam az arcán, hogy meglepte a váratlan reakcióm, mikor a nyakába ugrottam és ajkaira nyomtam az enyémeket. Nem volt hosszú csók, sőt még csóknak sem mondanám, inkább egy szájra puszinak. Nem volt bensőséges, nem volt mély, de benne voltak az érzelmeim.

- Ezt miért kaptam? - túrt a hajába kicsit kábán, mikor eltávolodtam tőle, amiből kitaláltam, hogy nem igazán érti a helyzetet.

- Ígéret - válaszoltam mosolyogva, de az arcán láttam, hogy még mindig nem érti. - Hogy visszajövök - tettem hozzá.

Austin pár másodpercig csak vizslatott, a kékeszöld szempár szinte már égette az arcomat, majd szélesen elvigyorodott, magához húzott és újra megcsókolt. - Siess - motyogta, mikor ismét kénytelen volt elengedni, mire csak sután bólintottam és másodjára is a beszállókapu felé indultam.

Leadtam a bőröndjeimet és a repülőjegyet, majd egy rövid ellenőrzés után átsétáltam a kapun. Mielőtt elindultam volna a géphez vezető folyosón, nem tudtam türtőztetni magam és még utoljára visszafordultam.

Austin ugyanott állt, ahol hagytam és engem nézett. Most már nem is próbáltam visszatartani a sírást, de ahogy féloldalasan elvigyorodott és intett egyet, én sem bírtam megállni mosolygás nélkül. A pulcsim ujjával megtöröltem a szemem, hátat fordítottam és egy reszketeg sóhajtás után elindultam a folyosón.

A beszállás után elfoglaltam a helyem az ablak melletti ülésben és kinéztem a kis üvegen keresztül. Innen pont az üvegfalú váróra láttam, de az épület túl messze volt és a tömegben egyébként sem tudtam volna észrevenni Austint. De tudtam, hogy ott áll és ő is nézte a gépet... egészen addig, míg fel nem szálltunk.

Ahogy fokozatosan emelkedtünk a felhők fölé, egyre nagyobb bizonytalanság költözött belém. Féltem, hogy mit hagyok magam mögött és féltem, hogy mi vár rám otthon. Nem tehettem róla, de rögtön a legrosszabb lehetőségek fordultak meg a fejemben. Akkor kapcsoltam be a zenét, mikor úgy éreztem, ha még két percig gondolkodnom kell, szétszakad a fejem és a rögeszméim megőrjítenek. Bedugtam a fülhallgatót a fülembe és próbáltam elaludni, hogy addig se a kavargó gondolataimmal kelljen foglalkoznom és szerencsére olyan kimerült voltam, hogy az álom hamarosan kezdett magával ragadni.

- Kislány, ébredj! - Lassanként tértem magamhoz a gyengéd rázogatásra, majd szaporán pislogva csúsztam feljebb a széken, miközben a fülhallgatómat rángattam ki a fülemből. - Mindjárt megérkezünk - mosolygott rám szélesen az idős férfi, aki a mellettem lévő ülésben foglalt helyet.

Csak ekkor eszméltem rá, hogy valószínűleg végigaludtam az egész utat, de most az egyszer ezt cseppet sem bántam. Mert bár imádtam repülni, de így legalább pár órára megszabadultam minden érzékenyen érintő gondolatomtól. Egészen mostanáig.  - Köszönöm - viszonoztam halványan a gesztust és fejemet az ablak felé fordítottam. És valóban, ahogy a gép egyre lejjebb ereszkedett, a felhők közül kezdett előtűnni San Antonio. Hazajöttem.

A tömeggel együtt sodródva leszálltam és a bőröndömért indultam. Lecibáltam a csomagom a futószalagról, majd megfordultam és lábujjhegyre állva próbáltam elnézni az emberek feje fölött, George-ot keresve. Pár perc múlva meg is pillantottam, néhány méterrel távolabb álldogált ő is a tömeget fürkészve, aztán mikor észrevett, intett egyet és elindult felém. Magam után húzva a bőröndöm törtem át az emberek között és mikor odaértem Georgehoz, elengedtem a poggyászom fogantyúját és ösztönösen öleltem magamhoz a férfit, erre mindkettőnknek szüksége volt most.

- Szia Allie - dörmögte halkan és mikor elhúzódott megpróbált összehozni egy mosolyt, de cseppet sem hatott őszintének. - Hogy utaztál?

- Borzalmasan - Én meg sem kíséreltem jókedvűnek mutatni magam, inkább George-ot vettem szemügyre. A férfi arca nyúzott volt és beesett, fáradtnak tűnt, olyan volt, mintha napokig nem aludt volna. Tudtam, hogy tényleg így volt. Teljesen biztos voltam benne, hogy Harry kórházi ágya mellett virrasztott, ébren töltötte az egész éjszakát - anyával együtt.

 George ragaszkodott hozzá, hogy először hazavisz, hogy lepakolhassak és egyek valamit, ha éhes vagyok, de végig sem hallgatva a mondandóját ráparancsoltam, hogy vigyen azonnal Harryhez. A kipakolás várhat és most egyébként sem tudtam volna egy falatot sem leerőszakolni a torkomon, de nem is éreztem magam éhesnek. Az egyetlen, amit most akartam, hogy láthassam a kisöcsémet.

- Hogy van? - tettem fel tétován a kérdést, mikor már a kocsiban ültünk a kórház felé tartva. Előre féltem a választól, de tudni akartam minden eshetőségről, hogy felkészülhessek.

- Nem túl jól - vallotta be rövid hallgatás után. Felé fordítottam a fejem, így láthattam, amint gondterhelten ráncolja a homlokát. Lélegzet visszafojtva vártam a folytatást, elvégre csak annyit tudtam Sidney elmondása alapján - aki pedig csak anya rövid telefonhívásából értesült a dologról -, hogy a bárányhimlő szövődményeként Harry súlyos tüdőgyulladást kapott. - Az állapota szinte semmit nem javult az elmúlt két napban, ennek ellenére az orvos szerint van esély a gyógyulásra - sóhajtott és egy pillanatra rám nézett, hogy biztatóan elmosolyodjon.

De engem nem vert át, hiába mutatta a bizakodó, látszólag nyugodt férfit. Tekintetem a kezére tévedt, ujjai teljesen elfehéredtek, olyan szorosan markolta a kormányt. Tudtam, mit érez: aggódást, fájdalmat, tehetetlenséget és félelmet... hisz én is ugyanígy éreztem: rettegtünk már csak a kósza gondolattól is, hogy elveszítjük Harryt.

17th. Double or nothing?

Drágáim!❤

Most kicsit több dologgal is jövök.

1. Lezárult a szavazás, 89 (!!) ember nyomott rá valamelyik lehetőségre. Wow.... hát ez számomra hihetetlen volt, sosem gondoltam volna, hogy ennyien kísérik figyelemmel a blogot! 48 szavazattal és 53%.kal az a válasz győzött, hogy Austin és Allie végre összejöjjenek. A másik 43%, azt választotta, hogy még bonyolítsam az eseményeket és csupán ketten nyomtak a 'Nem' válaszra.  Ez egy kis közvélemény kutatás volt, ami természetesen befolyásolja a továbbiakat, de nem teljes mértékben! :D Köszönök mindent és csekkoljátok az újabb két szavazást!

2. Lezártam a 'Légy részese a történetnek!' játékot is, tehát már ne küldjetek több szereplőt! A beérkezett 10 lehetőségből fogok kiválasztani egyet, viszont nem árulom el, hogy kiét, majd meglátja, ha belekerül az adott részbe! :)

3. És végül, de nem utolsó sorban: Meghoztam a következő részt. Azt hiszem a többség erre vár már régóta, ha nem is pont ilyen formában! Remélem azért nem okoz majd csalódást az újabb fordulat! :)

Na, de nem húzom tovább az időt, jó olvasást és mi egyebet! :) Köszönök mindent! Love ya all ❤

DUPLA VAGY SEMMI?

Nem az én terveim szerint alakult a játék, nagyon nem. Az állás négy-négy és Austinnál a labda. Ha most, az elején nem sikerül megszereznem tőle, akkor bedobja és vége, ebben biztos voltam. Ha olyan helyzetbe kerül, sosem hibázik.

Egymással szemben álltunk és néhány másodpercig csak némán bámultuk egymást. A fülem mögé simítottam egy kiszabadult hajtincsem és mélyeket lélegeztem. Nem hallatszott más zaj, csak az autók távoli zúgása és a zihálásunk. Teljesen kimerültem, de dolgozott bennem az adrenalin és a félelem, hogy elveszítem az egyetlen lehetőségemet is.

Úgy tűnt ezzel Austin is így van, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy feltűnően sokszor túrt a hajába, ezt pedig csak akkor csinálta, ha zavarban volt vagy ideges.

Ekkor hasított belém a kínzó felismerés. Austin minden áron nyerni akar. Ami annyit tesz, hogy nem szándékozik beszélni az érzéseiről, nem akar tőlem semmit. Ahogy eltökélt arcára pillantottam, már tudtam a választ a fel sem tett kérdésemre, ezért gyorsan döntöttem.

Mikor elindult a labdával, én szándékosan a másik irányba mozdultam, így könnyedén kicselezett,  reflexből célzott és eldobta a labdát. A gömbölyű tárgy íves mozdulattal repült, visszapattant a palánkról a kosár szélére és őrjítő lassúsággal gördült végig rajta, hogy végül belezuhanjon, ezzel  bedobta az ötödik kosarat.

Éreztem, hogy elakad a lélegzetem, a szívverésem pedig abnormális módon felgyorsult. Austin elkapta a lepattanó labdát és felém fordult. Nem szólt semmit, így kénytelen voltam én lezárni a meccset.

- Gratulálok, nyertél - suttogtam rekedten, mire alig láthatóan bólintott.

A szavak bizonytalanul buktak elő, valami szorította a torkom, a könnyek égették a szemem és nem tudtam visszatartani, egyre több sós csepp gördült le az arcomon. Megsemmisülten fordítottam neki hátat és a kapu felé indultam, mielőtt véglegesen kitörne belőlem a zokogás, de aztán mégis megtorpantam. Elvégre már úgy is mindegy... - Miért nem mondtad meg, hogy nem akarsz velem barátkozni? - perdültem meg és haragos arccal néztem a fiút. A fiút, akit annyira szerettem, még most is. Még így is.

- Tessék? - kérdezett vissza és zavar futott át az arcán.

- Hallottalak, Austin. Mikor Alexszel beszéltél, a koncert után, az öltözőben. Csak mondanod kellett volna! - kiabáltam rá és sírni kezdtem. Túl sokáig fojtottam vissza az érzelmeim, képtelen voltam tovább magamban tartani. Úgy éreztem elárult, önző módon kihasználta a gyenge pontomat... hogy mindig megbíztam benne.

- Allie - A hangja komoly volt és ahogy kimondta a nevem, megborzongtam. - Az istenit, miért nem tudsz egyszer velem is beszélni? - csattant fel hirtelen, mire összerezzentem. - Olyan nehéz lenne? Jordan miért különb, hogy neki elmondod? Neki miért engeded, hogy a közeledbe kerüljön?

 Zöld szemei összekapcsolódtak az én pillantásommal, az övéből sütött a megbántottság, de az enyémből semmi mást nem olvashatott ki, csak zavart. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, bármit. Tiltakozni akartam, letagadni az állítását, de semmi értelmeset nem tudtam volna kinyögni, így végül összeszorítottam az ajkaim.

 - Nem rólad volt szó, Als - sóhajtott fel végül és felhorkant, látszólag dühítette a gondolat, hogy erre következtettem. - Emlékszel, hogy mikor a parton voltunk csörgött a telefonom? - Kérdésére csak egy óvatos bólintással feleltem. - Kelly volt az - folytatta. - Még aznap, miután hazavittünk titeket, találkoztam vele.

Újra csak egy biccentés volt a válaszom. Nem értettem, miért mondja el nekem ezeket. Nem bántott még eléggé? Elbámultam a feje felett és monoton hangon hadarni kezdtem. - Ez természetes, elvégre a barátnőd, aki...

- Fogd be, Allie! - vágott a szavamba, erőteljesen felemelve a hangját, mire megszeppenve elhallgattam. - Szakítottam vele. De úgy látszik, ő ezt nem tudta elfogadni, mivel eljött a koncertre és úgy tett, mintha nem történt volna semmi sem. Még az öltözőmbe is bejutott, így kénytelen voltam másodjára is megmondani neki, hogy vége. Róla beszéltünk, Allie, nem rólad - rázta a fejét hitetlenül.

- Mi? - Nem is tudom mi döbbentett meg jobban: hogy azt mondta fogjam be a számat, vagy ami utána következett, mindenesetre egyikre sem igazán számítottam. - Én... én sajnálom.. de miért? - habogtam össze-vissza.

Egy kis részem abban reménykedett, hogy talán miattam, de aztán gyorsan le is hűtöttem magam. Elvégre akkor nem kellett volna ez a játék. Enélkül is megmondta volna, mit érez, nem igaz?

- Dupla vagy semmi?  - kérdezte Austin hirtelen, mire meghökkenve pillantottam rá. - Még egy kör? A tét ugyanaz - mutatta fel a labdát.

- Öhm... jó - motyogtam, teljesen összezavart a gyors váltással, ahogy kitért a válasz elől. Közben a fejemben egyre csak egy kérdés ismétlődött: MIÉRT? Viszont tudtam, hogy választ úgysem kapnék rá, ha feltenném neki.

Így csak újra elfoglaltam a helyem és játszani kezdtünk. Szinte azonnal megszereztem a labdát és egymás után három kosarat dobtam. Kérdőn pillantottam Austinra, de semmit nem tudtam leolvasni az arcáról.

Ezután megszerezte a labdát és addig meg sem állt, míg a negyedik dobása is a kosárban landolt. Már meg sem rendített a dolog, hogy másodjára is veszítek. Már beletörődtem az elkerülhetetlenbe.

De a következő öt perc teljesen a feje tetejére fordult. A labda újra hozzám került és egymás után kétszer vittem be a dobást. Ami azt jelentette, hogy nyertem. És Austin meg sem próbálta ezt megakadályozni. Megfogtam a visszapattanó labdát és hitetlenkedve fordultam a fiú felé, aki mosolyogva figyelt.

- Hagytál nyerni - mondtam ki a tényt, amit mindketten pontosan jól tudtunk, mire csak bólintott. - Miért?

- Sosem engedtem volna, hogy veszíts - válaszolt komolyan és pillantása az enyémbe fúródott, miközben egyre közelebb lépett.

A légzésem felgyorsult, amikor alig pár centire tőlem állt meg. Biztos voltam benne, hogy ő is hallja a mellkasomból éppen kitörni készülő szívem őrült dobogását. De ha így is volt, csak egy féloldalas mosollyal reagált.

- Mert tudom, hogy betartottad volna az ígéreted és itt hagytál volna - komorodott el. - Azt pedig nem akarom.

- Miért? - sürgettem és magamban grimaszolva gondoltam arra, hogy ez a kérdés idegesítően sokat hagyta el a szám a mai napon.

 - Azért mert szeretlek Allie! - megragadta mindkét csuklóm - így elejtettem az eddig kezemben szorongatott labdát - és még közelebb húzva magához, a fülembe suttogott tovább. - Tudom, hogy egy idióta voltam és csak bántottalak, de az elején nem voltam biztos benne, hogy tényleg így érzek-e.

Egyszerűen képtelen voltam elhinni, hogy kimondta és nekem mondta. Hosszan kifújtam a levegőt. - Akkor most honnan tudod? - Az én hangom sem volt több suttogásnál és kicsit elhúzódtam tőle, hogy lássam az arcát.

- Mikor találkoztam vele, tényleg azt hittem, hogy Kellyt szeretem - vallotta be, miközben elengedte az egyik kezem és beletúrt a hajába. - De aztán megjelentél a reptéren és a feje tetejére állítottál mindent. Úgy gondoltam, hogy helyrehozom a barátságunkat, de azon kaptam magam, hogy egyre többet gondolok rád és veled akartam tölteni minden időm, hogy ne lehessen lehetőséged Phillisszel beszélni. Csak magamnak akartalak, hogy én legyek neked a legfontosabb, de sokszor úgy viselkedtél, mintha szándékosan löknél el magadtól. A végén már nem tudtam, mit akarsz és ebbe majdnem belebolondultam!

- Csak mondanod kellett volna - válaszoltam remegő hangon és megint vészesen közel álltam a síráshoz.

- Tudom és annyira sajnálom. Hülye voltam és megértem, ha azt mondod, hogy nem akarsz többet látni - elengedte a kezem és hátrébb lépett. - De mivel te nyertél, így megérdemled, hogy tudd, én rontottam el és nem te.

- Én...

- Allie! Már mindenhol kerestelek!

Sidney kiáltása szakított félbe. Barátnőm kifulladva rohant oda hozzánk és levegő után kapkodva támaszkodott a térdére, hogy kicsit kifújhassa magát. Olyan feldúlt arca volt, hogy én is megijedtem és teljesen kiment a fejemből, mit is akartam épp mondani Austinnak.

- Mi történt? - hajoltam le Sid mellé és kezemmel gyengéden rázogatni kezdtem a vállát.

- Mindjárt - nyögte és kipirult arcát legyezve próbált egy kis levegőhöz jutni. - Anyukád... anyukád hívott. Harry kórházban van. Azt mondják válságos az állapota - bökte ki végül, rémült pillantását rám szegezve.

Elhűlve meredtem rá, ahogy a szavak elhagyták a száját, a hír hallatán megszédültem és meg kellett kapaszkodnom Austin karjában, hogy össze ne essek.