11th. I'm confident... no, I'm uncertain

Drágaságaim! ♥
 Megérkezett a 11. rész, igaz kicsit későn, de végre készen lett! Most kezdődnek a bonyodalmak, úgyhogy szerintem élvezni fogjátok! Csak egyet kérek: írjátok le a véleményeteket! Ez fontos! Remélem tetszeni fog, jó olvasást! (: xX

MAGABIZTOS?...NEM, BIZONYTALAN

Reggel az ablakon besütő napsütésre ébredtem. Borzalmasan éreztem magam, a tegnapi éjszaka megtette a hatását. Miután Austin hazament üresnek éreztem magam, elhagyatottnak és a szívem fájdalmasan lüktetett a mellkasomban. A sírástól elfáradtam, de képtelen voltam elaludni, csak forgolódtam és azon gyötrődtem, hogy mi lesz velünk. 

Elvégre Austin nem mondta, hogy szeret és azt sem, hogy a barátnője helyett engem választana. Nem mondott semmit, csak megcsókolt, aztán lelépett. Egy ártatlan csók volt, biztos voltam benne, hogy csak megsajnált és azért tette meg ezt a meggondolatlan lépést. Szorította a mellkasomat a tudat, hogy valami megváltozott és féltem, hogy ez a változás tönkreteheti a barátságunkat.

Emellett könnyűvérűnek éreztem magam, elvégre a tegnapi nap folyamán két fiú is megcsókolt... De mentségemre szóljon, hogy én nem akartam! Na jó, talán csak az egyiket. Attól a fiútól, aki a legjobb barátom és ráadásul barátnője van. Úristen, mégis milyen ember vagyok én?!

Megint rám tört a zokoghatnék és halk szipogással próbáltam csendesíteni a sírásomat.  Elnyomtam egy sóhajtást és tenyeremet a szememre nyomva megdörzsöltem azt, miközben átfordultam az oldalamra.

- Jézusom Alls, ebből elég! Legalább negyed órája nézem, hogy szenvedsz. Ne zuhanj ennyire látványosan magadba!

Az ismerős hang hallatán úgy ültem fel, mint akit egy méretes bolha csípett meg és "enyhe" csodálkozással meredtem az ágyam szélén halál nyugodtan ücsörgő barátnőmre.

- Sidney, hát te meg... hogy... mit? - Egy értelmes mondatot nem voltam képes kinyögni és a döbbenettől még a sírást is abbahagytam.

- Meglepetés! - tárta szét a karját a tipikus Sidneys-mosolyával, én pedig gondolkodás nélkül előrevetődtem és a szó szoros értelmében letepertem barátnőmet, így a takaróba csavarodva végeztük mindketten.

- Jól van Allie, én is örülök, hogy látlak, de két perccel ezelőtt valahogy jobban örültem, mert még nem próbáltál megfojtani - szuszogott kicsit túljátszva a szerepét.

- Hogy kerülsz ide? - próbáltam annyira összeszedni a gondolataim, hogy legalább egy értelmes mondatot képes legyek kinyögni.

- Tegnap jöttem volna, de törölték a járatot, így csak ma értem ide - magyarázta, széles kézmozdulatokat téve.

Ezután elmagyarázta, hogy valami légörvény miatt felborult a menetrend, ezért csúszott egy napot és - külön meglepetés -, hogy egészen ma reggelig úgy volt, hogy anyáék is jönnek, de Harry bárányhimlős lett, ezért le kellett mondaniuk az utat. Sidney beszámolója végén, félelmetes pontossággal csörrent meg a mobilom és a kijelzőn anya neve villogott.

Elfogadtam a hívást és boldogan hallgattam, ahogy a családtagjaim egymás szavába vágva halmoznak el szülinapi jókívánságokkal, majd következett anya beszámolója, (amit mellesleg már végighallgattam egyszer barátnőmtől) miszerint annyira sajnálja, hogy nem jöhettek el meglátogatni, de a kis csibésznek - tehát Harrynek - sikerült elkapnia az óvodában a bárányhimlőt.

 Harry kicsit durcásan mesélte, hogy eleinte mennyire tetszettek a piros pöttyök, azt mondta, olyan, mint egy katica, de most elkezdtek viszketni a kellemetlen kiütések és már nem is olyan jó móka. Majd miután anya visszavette a telefont és ő is túlesett a rövid összefoglalómon - szándékosan kihagytam az elmúlt napok történéseit és megpróbáltam kerülni Austin említését is - elköszöntünk és máris kicsit jobb kedvvel tettem le a telefont.

Sidneyre emeltem a tekintetem, aki izgatottan rugózott az ágyamon és kezében egy színes papírba csomagolt... valamit tartott. - Ne gondolj túl nagy dologra és ha úgy vesszük egy nappal el is késtem, de azért Boldog Szülinapot! - széles mosollyal közelebb hajolt, meghúzgálta a fülem, amit egy grimasszal tűrtem és miután megölelt, a kis csomagot az ölembe ejtette.

- Nyisd ki! - unszolt izgatottan fészkelődve. - Ez még kelleni fog - tette hozzá kérdő pillantásomat látva és csak kacsintott egyet, mire a kezembe fogtam az ajándékot és letéptem róla a csomagolást.

- Sid! - néztem fel vigyorogva, majd újabb csontropogtató ölelésben részesítettem barátnőm. - Köszönöm, már most imádom! - nyomtam egy puszit az arcára, aztán visszahuppantam az ágyra és magam elé emeltem a bikini felsőrészét.

- Gyerünk csajszi, próbáld fel! - parancsolt rám ellenkezést nem tűrve Sidney és kezével a fürdőszoba felé hessegetett.

Utasítását követve felpattantam az ágyról, átrobogtam a kérdéses helyiségbe és két perc múlva már a tükröm előtt illegettem magam. Az aztékmintás fürdőruha világos színei kiemelték a bőröm barnaságát és a fura mintázata még karcsúsított is, ami jól jött, tekintve, hogy mióta itt vagyok felszedtem pár kilót. De nem tehetek róla, nagyi főztje a világon a legjobb!

- Most pedig, szépen leülsz és elmeséled, miért kellett azt látnom, hogy bőgve ébredsz! - kapta el Sid a csuklóm és hátrahúzott, aminek következtében végigdőltem az ágyon.

- Nem akarok róla beszélni - ráztam meg a fejem és tenyeremet az arcomra szorítottam. Tudtam, hogy ezzel csak egy kis időt nyerek, mivel Sidneynek rendkívül jó a rábeszélő képessége. És ő is tisztában volt azzal, hogy mindent ki tud szedni belőlem egy kis kitartással.

Fél óra múlva - miután barátnőmnek sikerült mindent kihúznia belőlem - valamennyivel megkönnyebbültebben döntöttem hátamat az ágytámlának és a térdemet átkarolva néztem Sid arcát, aki körülbelül olyan fejjel ült előttem, mint aki citromot nyelt.

- Jól vagy? Olyan fura az arcszíned - kérdeztem barátnőmtől felvont szemöldökkel, aki törökülésben ült velem szemben és kezét az ölébe ejtve meredt maga elé. - Tudsz valami olyanról, amiről én nem? - hajoltam az arcába követelőző pillantással.

- Háááááát - nyújtotta el a szót és feltűnően kerülte a tekintetemet. Most már biztos voltam benne, hogy valamit nem mondott el. - Lehet, hogy tudtam Austin barátnőjéről...

- Sidney! - visítottam dühösen és öklömmel ütni kezdtem a matracot. - Tudtam. Úgy tudtam! Miért nem mondtad el? Hagytad, hogy hülyét csináljak magamból - dühöngtem.

- Allie, fogd már be! - kapta el a vállam Sid és erősen megrázott, mire ledermedtem és pislogva próbáltam feldolgozni a tényt, hogy a barátnőm valószínűleg megőrült. - Azért nem mondtam el, mert ha tudtad volna, hogy van barátnője, akkor soha nem mondod el neki, hogy mit érzel - hadarta és büszkén kihúzta magát. Kis híja volt, hogy nem veregette magát vállba, amiért ilyen jó munkát végzett.

- Remek és most mindenki jól érzi magát, hogy sikerült teljesen beégnem Austin előtt - gúnyolódtam, de mielőtt folytattam volna, egy másik kérdés vetődött fel bennem. - Sid, te erről honnan tudsz? - húztam fel a szemöldököm és a hangom vészjóslóan elhalkult.

- Hát, az úgy van, hogy...

- SIDNEY!

- Oké-oké, Alex és én járunk! - kiabálta el magát, aztán a szája elé kapta a kezét, mintha valami olyat mondott volna, amit nem lenne szabad.

- Micsoda? - kerekedett ki a szemem. - Mikor? Hol? És nekem erről miért nem szóltál? - árasztottam el kérdéseimmel Sidneyt.

- Az úgy volt, hogy miután ideutaztál összefutottam Alexel. Beszélgettünk, aztán elhívott fagyizni, elkérte a telefonszámom és SMS-eztünk, találkozgattunk. És mielőtt ő is ideutazott Austinhoz megkérdezte, hogy lennék-e a barátnője.

-  Hű - Mindössze ennyit voltam képes kinyögni. Ez a dolog most őszintén meglepett. Sosem hittem volna, hogy Alex és a hóbortos barátnőm... De ahogy elképzeltem őket együtt, tetszett a gondolat.

- Ne haragudj, de azért nem mondtam el, mert nem akartam még több szomorúságot okozni. Mivelhogy te és Austin... - magyarázkodott Sidney hadonászva és láttam rajta, hogy egyre jobban kétségbeesik.

- Hé, Nina! - kaptam el a csuklóját és mosolyogva néztem a barátnőmre. - Örülök nektek. Tényleg! Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet, de nagyon örülök, mert mindketten a barátaim vagytok. Sidney, te vagy a legjobb barátnőm és bármi van is köztem és Austin között, az semmit sem változtat azon, hogy én mindenben melletted állok - fejeztem be kicsit ünnepélyesre sikeredett monológomat.

- Tényleg? - Sidney óvatos kérdésére csak egy magabiztos bólintással válaszoltam. - Akkor eljössz velem, Alexszel, Austinnal és Kellyvel a partra? - cincogta, könyörgő szemekkel sandítva rám.

Mit is mondtam az előbb a magabiztosságról?

10th. Happy Birthday II.

Halóó, halóó! :)
Na, itt is lennék a következő résszel, amit mondjuk nevezhetünk az előző folytatásának is! Én megmondom őszintén, örülök neki, hogy nem ilyesmire számítottatok, mert így sikerült meglepni titeket valamilyen szinten. :D Ennek a résznek a vége viszont szerintem tetszeni fog! :P 
Nem is húzom az időt, jó olvasgatást és ne felejtsétek a kommenteket sem! :) xX

BOLDOG SZÜLINAPOT II.

Higgyétek el, cseppet sem kellemes érzés  felébredni az éjszaka közepén - miután nagy nehezen sikerült álomba sírnom magam - és félálomban, nagy nehézségek árán (ilyenkor nem fog az agyam, na) rájönni, hogy valami csapkodja az ablakomat. Csatt. Csatt. Csatt.

Mikor úgy két perc elteltével eljutott a tudatomig, hogy - jobb esetben valami, rosszabban valaki - az ablakomat szemelte ki célpontjául, ijedtemben a fejemre húztam a takarót, remélve, hogy így abbamarad a kéretlen és meglehetősen kellemetlen zaj.

De nemhogy csitult volna, a csattanások csak egyre gyakoribbak lettek és mintha valaki a nevemet kiabálta volna. Na jó, akárki szórakozik azonnal fejezze be! Várjunk csak? Nem így kezdődik minden horrorfilm? Valaki kopog, aztán a nevén szólítja a lányt, az a szerencsétlen meg gyanútlanul ajtót nyit... Hát kösz, én kihagynám, hogy az éjszaka közepén kinyiffantson valami bűn ronda pasi, aki egy bárddal a kezében vár rám.

- Allie! Alls, tudom, hogy hallod! - Oké, ez a hang ismerős. De mi van, ha csak így akarnak csapdába csalni, hogy aztán elkapjanak és... Azt hiszem, túl sok horrorfilmet nézek.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból (részben, mert majdnem állva elaludtam a kimerültségtől, részben pedig mert még mindig nem fűlt a fogam ahhoz, hogy az ablakhoz merészkedjek) de végül rávettem magam és szigorúan az üvegen keresztül kilestem.

Aztán kinyitottam.

- Mi a fenét keresel itt? - hajoltam ki és dühösen lesuttogtam Austinnak. Lehet egyáltalán dühösen suttogni? - Hajnali két óra - sziszegtem, mikor egy pillanatra visszahajoltam, hogy rálássak az órára.

 - És? - kérdezte értetlen fejjel. Komolyan nem esik le neki? - Kösz, hogy közölted velem az időt, de nem ezért jöttem. Beengedsz? - váltott témát.

- Ezt te sem gondolod komolyan - néztem le rá lesajnáló pillantással.

- Hát jó - vont vállat, aztán mintha csak természetes lenne, odalépett az ablakom előtti fához és mászni kezdett felfelé.

- Megőrültél? Azonnal fejezd be és mássz le! -ripakodtam rá, de ennyi erővel a fának is beszélhettem volna.

- Felőlem így is beszélhetünk - támasztotta meg magát az egyik ágon, mikor az ablakommal egy magasságba ért. Egy pillanatig elgondolkoztam, hogy egyszerűen ott hagyom a francban és rávágom az ablakot, de aztán mégis arrébb léptem. Az a fene nagy szívem...

- Gyere már be, te idióta - sóhajtottam, mire győzedelmesen elvigyorodott és átlendült a párkányra. Aztán profi időzítéssel, pont mikor a lába földet ért a szobám padlóján, teljes erőből a vállába boxoltam.

- Hé, ezt meg miért kaptam? - nézett rám felháborodva és másik kezével a "sérült" karját kezdte dörzsölni.

- Nem tudok választani a rengeteg ok közül - mosolyodtam el gúnyosan, majd ledobtam magam az ágyra és keresztbe fonva a karom a mellkasom előtt, farkasszemet néztem Austinnal. - Na jó, mit keresel itt?

- Tetszett az ajándék? - mosolyodott el halványan és valahová a hátam mögé bámult. Tudtam mit néz. Az album azóta hevert ott, mióta olyan hülye módra elrohantam, hogy helyrehozzam a dolgot. Ehelyett meg csak még rosszabb lett az egész.

- Imádom - sóhajtottam fel végül.

- Na gyere már ide, te kis Nyuszi - tárta szét a karját Austin, mire ösztönösen felpattantam és a nyakába vetettem magam.

Amikor megismerkedtünk is bőgtem, így már teljesen mindegy volt. Austin előtt sose szégyelltem az érzelmeimet. Az évek alatt nagyon közel kerültem hozzá. Talán túl közel is, de ennek ellenére ragaszkodtam hozzá. Mindig is egyedül ő volt az, akinek elmondhattam mindent, szó nélkül meghallgatott és ezért is fájt annyira, mikor szó nélkül lelépett és megszakadt a kapcsolatunk.

- Mi változott meg? Régen annyira könnyű volt - szólaltam meg halkan, fejemet Austin vállára hajtva.

- Felnőttünk - válaszolt. Tény, hogy elég egyszerű a magyarázat.

- Mi a neve? - váltottam témát és úgy fordítottam a fejem, hogy láthassam Austin arcát. Tudtam, hogy tudja, hogy tudom. Sóhajtva vette tudomásul, hogy úgysem fogok leszállni a témáról, amíg el nem mondja, amit tudni akarok. Ismer, ez van.

- Kelly.

- És mióta... - nyeltem egyet, a torkom összeszorult és nem akarta kimondani a kérdéses szót, de Austin így is megértette.

- Két hónapja - mosolyodott el halványan. Bólintottam és előre dőlve, átkulcsoltam a térdemet, Austin pedig felállt mellőlem és körbesétált a szobában. Pillantása elidőzött az íróasztalomon, majd az bútornak támaszkodva felém fordult.

- Azért jól telt a napod? - vigyorodott el és most először gúnyos arckifejezéssel méregetett, amit hirtelen nem tudtam mire vélni, összezavarodtam. - Csak mert, ha a szülinapi bulidra nem jöttél, remélem jobb társaságod volt, de úgy látom jól szórakoztál - folytatta és felmutatta a kezében tartott tárgyat. A Jordannel közös képeinket tartotta a kezében, amivel nem lett volna olyan nagy baj, ha az utolsó kép, nem az ominózus csók, amit szintén lekapott a gép.

- Austin... - tápászkodtam fel, de fogalmam sem volt mit mondhatnék. Magyarázkodjak? Ugyan miért? Semmi értelme. Látta a képet.

- Önző vagy, Allie! - mondta ki mélyen a szemembe nézve. - Én itt teperek, hogy megbocsáss és kiderül, hogy semmivel sem vagy jobb nálam - grimaszolt és visszadobta az asztalra a képeket.

- Na és te? Eljátszod, hogy mennyire jó barát vagy, tudod, hogy érzek, de csak játszol velem! - vágtam vissza sértetten. A szavak csak előbuktak, de most az egyszer nem akartam visszafogni magamat. Mindketten tudtuk, hogy Austin régóta tisztában van az érzelmeimmel. - De én nem egy haverod vagyok, akit minden következmény nélkül ugrathatsz!

- Akkor mi vagy? Elmagyarázhatnád, mert nekem úgy tűnik, hogy Jordant sokkal közelebb engeded magadhoz, mint engem.

- Őszintén... már én sem tudom, hogy mit jelentek neked - suttogtam ráemelve a pillantásom és dühös mozdulattal letöröltem az arcomon végigfutó könnycseppet. Felesleges volt, gyors tempóban követte a többi.

Nem válaszolt, néhány másodpercig csak némán néztünk egymás szemébe, majd Austin ellökte magát az asztaltól, két lépéssel megszüntette a köztünk lévő távolságot és ajkait az enyémekre nyomta.

Az ő csókja sokkal másabb volt, mint Jordané. Ebben a csókban kétségbeesés volt. Fájdalom, könnyek sós íze és a tudat, hogy bármennyire is szeretném (és talán ő is) de ennek a dolognak nem lesz folytatása.

Mikor ajkaink elváltak egymástól, zokogva fúrtam a fejem Austin mellkasába, aki csak szorosan átölelt és nyugtatóan simogatta a hajamat. Hát... Boldog születésnapot nekem.

09th. Happy Birthday I.

Ahoii! :)
Na, itt is lennék a következővel, ami úgymond két részben fog felkerülni, mert egybe sok lett volna. Köszönök szépen minden egyes kommentet, a 21 feliratkozót és a díjat is, hamarosan azt is kirakom!
Továbbra is várom a véleményeteket, a részhez pedig jó olvasást! :) x

                                                                             

                                       

    BOLDOG SZÜLINAPOT I.

                                           

Mikor eltávolodtunk egymástól, egy pillanatig ledermedve ültem és fogalmam sem volt, hogy most mégis mit kéne reagálnom. Ez most mégis mi volt?! Szerencsére Jordan helyettem is megoldotta a kínos helyzetet és egyszerűen úgy tett, mintha mi se történt volna.

- Azt hiszem ideje, hogy hazamenjünk - nézett az órájára, majd beleegyezést várva rám nézett. Mivel jelen pillanatban úgy voltam vele, hogy ha kinyitom a szám legfeljebb csak  hisztérikus nevetés fog kitörni belőlem, inkább csak bólintottam.

 Néma csendben tettük meg az utat a kocsiig és az út nagy része is hasonlóképpen telt. A hatalmas plüssmedvét magamhoz szorítottam és kibámultam az ablakon, de igazából nem is láttam semmit, annyira elmerültem a gondolataimban. Semmire nem jutottam, csak a fejem fájdult meg.

- Haragszol? - Jordan kérdése teljesen váratlanul érintett, nem számítottam rá, hogy valamelyikőnk is megtöri majd a csendet.

- Nem... csak nem igazán értem, hogy mit történt... a helyzetet - motyogtam belezavarodva a saját mondandómba.

- Az az igazság, hogy én sem - engedte el egyik kezével a kormányt és tanácstalanul a hajába túrt. Pont mint Austin szokta... 

Te hülye, felejts már el Austint! Épp most csókolt meg egy másik srác és egyébként is, Austint egy kicsit sem érdekled, korholtam magam. Rendben, kezdek úgy viselkedni, mint egy skizofrén. 

Mintha két személyiségem lenne. Két oldalt ülnek a vállamon, az egyikőjük Austin nevét kántálja, a másik pedig arról próbál meggyőzni, hogy Jordan a jó választás. Nincs mese, hivatalosan is megőrültem.

- Allie - szólított meg Jordan, mikor befordult nagyiék felhajtójára és leállította a kocsit. - Tudom, hogy ez kicsit váratlan volt... - Kicsit?! Elég enyhe kifejezés... De inkább nem szóltam semmit. - De szeretném, ha ez nem változtatna a mostani kapcsolatunkon. Illetve, ha te nem akarod, akkor... érted.

Szegény srác annyira belezavarodott a saját mondandójába, de annyira aranyos volt, ahogy próbálta megmagyarázni, hogy önkéntelenül is elnevettem magam.

- Hé, én próbálom menteni a menthetőt, te meg kinevetsz? - nézett rám tetetett felháborodással, de az ő szája sarkában is mosoly bujkált.

- Ne haragudj - mentegetőztem, de egy újabb nevetőroham tört rám. 

Mondtam, hogy ebből vagy sírás vagy röhögőgörcs lesz... Jordan-en látszott, hogy nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel. Egy röhögőgörccsel küzdő lány, aki egy óriás plüssmacit szorongat. Hát, tényleg nem mindennapi látvány, ezért inkább igyekeztem erőt venni magamon és többnyire sikerült is. Nem gondoltam, hogy a mai napon nem ez volt az utolsó eset, hogy így kiborulok...

Miután többnyire tisztáztuk a dolgokat ( tehát megbeszéltük, hogy nem sietettünk és tervezünk semmit, inkább a sorsra bízzuk) elbúcsúztam Jordantől és besiettem a házba.

- Megjöttem - kiáltottam el magam, hogy a nagyszüleim is hallják, aztán abba a helyiségbe indultam, ahol az esetek 90%-ában megtalálom nagyit. Vagyis a konyhába. Útközben leültettem Teddyt - klasszikus név, nem volt jobb ötletem - a fotelbe és beléptem a konyhába.

- Allie drágám - mosolygott rám nagyi, mikor letelepedtem az asztalhoz és kiemeltem egy almát a gyümölcsöstálból. - Jól érezted magad? 

- Igen, vicces nap volt - mosolyodtam el. Összességében visszagondolva, tényleg jól éreztem magam és Jordannal rengeteget nevettünk.

- Örülök, hogy jól érezted magad - simított végig a hajamon. - Van neked valami a szobádban - tette hozzá titokzatos mosollyal, mire izgatottan elvigyorodtam, lepattantam a székről és a szobámba siettem.

Ahogy a nagyi mondta, az ágyon tényleg ott várt a meglepetés, szépen becsomagolva. Lehuppantam az ágy szélére és kíváncsian bontogatni kezdtem a csomagot. Ahogy a csomagolás engedett a tárgy előbukkant és egy fényképalbumot pillantottam meg. Mielőtt azonban kinyithattam volna, tekintetem a kis papírdarabra vándorolt, ami akkor eshetett ki, mikor kibontottam az ajándékot.

Lehajoltam érte és széthajtottam.

Alls!

Ha már a szülinapi bulidra nem jöttél el, gondoltam az ajándékod eljuttatom. Boldog Szülinapot!

A

A papír kiesett a kezemből és döbbenetemben még a számat is eltátottam. Nem, az nem lehet! A szám elé kaptam a kezem és könnybe lábadt szemmel bámultam a földre hullott papírdarabra. 

Austin meglepetésbulit rendezett nekem, én meg elmentem egy másik sráccal a vidámparkba. A szívem sajgott a bűntudattól, de mérges is voltam Austinra. Elvégre egész nap nem jelentkezett, honnan kellett volna tudnom, hogy bulit szervez? Nem ülhetek itthon egész nap, arra várva, hogy vajon meglep-e valamivel vagy nem!

"Enyhén" remegő kézzel fellapoztam az albumot, ami úgy hatott, mint egy arculcsapás. Már az első oldalaknál látszott, hogy mennyi munka volt vele. Minden oldalról Austin és az én arcom vigyorgott le. A gyerekkori képektől, egészen a tavalyi évig minden emlékezetes pillanat itt lapult, a kezemben tartott kis könyvben.

Mikor az utolsó oldalra értem, becsaptam az albumot és olyan erővel téptem fel az ajtót, hogy félő volt, kiszakad a helyéről. 

- Hol laknak Austinék? - estem be nagyihoz a konyhába, aki meglepetten pillantott rám a szemüvege fölött. Megismételtem a kérdést, majd mikor nagyi lediktálta a címet, minden további magyarázat nélkül kirohantam a házból.

Körülbelül öt percig tartott, míg megtettem a távot Austinék házáig és rátenyereltem a csengőre. Mikor néhány másodperc elteltével Michelle ajtót nyitott, csodálkozó arccal nézett végig rajtam. Elég ijesztően nézhettem ki, ahogy még mindig légszomjjal küszködök. - Allie?

- Szia - lihegtem, kezemmel a térdemre támaszkodva. - Aus... Austin itthon van? - nyögtem ki nagy nehezen.

- Nincs - ingatta a fejét. - Néhány barátjával kimentek a közeli deszkás pályára. Történt valami?

- Nem, nincs semmi baj - mosolyodtam el fáradtan. - Örülök, hogy látlak - öleltem meg gyorsan, majd nagyihoz hasonlóan, őt is magyarázat nélkül hagyva rohantam tovább.

A pályához közeledve már messziről nevetés és beszélgetés zaja ütötte meg a fülem. Útközben, magamban százszor elismételtem, mit is fogok Austinnak mondani, de ahogy megpillantottam, mintha az összes gondolatot kitörölték volna a fejemből.

A deszkával szórakozott, ide-oda lökdöste magát, majd ugrott párat, végül a palló mellé irányította a gördeszkát. Tekintetemmel követtem az útját. Tulajdonképpen végignéztem, ahogy odagurul egy szőke lányhoz, átölelve a derekát kicsit felemeli és... megcsókolja.

A hazafelé tartó út háromszor annyi ideig tartott, de még így sem volt elég, hogy valamennyire, legalább egy kicsit kitisztuljon a fejem. Halkan csuktam be az ajtót és megpróbáltam hangtalanul felmenni a szobámba, de nagyi kikukkantott a konyhából és mikor meglátta az arckifejezésem, rögtön abbahagyta a sütkérezést.

- Allison drágám, mi a baj? Miért rohantál el úgy? -kérdezte és aggodalmasan szorongatta a kezében tartott konyharuhát. Nem elég, hogy pocsékul éreztem magam, most még bűntudatom is lett, amiért így megrémítettem nagyit.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni - motyogtam. - Csak Austinnak van... van barátnője - nyögtem ki és zavartan néztem a nagymamámra, aki csak megértően ölelésre tárta a karját.

- Jajj kincsem...

Itt már nem bírtam tovább, kitört belőlem az eddig visszafojtott zokogás és a nagyi karjába vetettem magam. Komolyan úgy bömböltem, mint egy öt éves, akinek elvették a kedvenc játékát. De végül is, tényleg valami ilyesmiről volt szó, csak sokkal komolyabb értelemben.

08th. Kiss in Amusement Park

Hali-hali! :)
Húha, sokat késtem a résszel, meg sem merem nézni, mikor raktam fel az előzőt... Na mindegy. Hoztam a következőt, nagyon megszenvedtem vele, nem lett egy mestermű, pedig tudtam mit akarok írni, csak alig bírtam megfogalmazni. Remélem, a következő már könnyebb lesz.
Köszönöm Szépen a kommenteket, továbbra is várom őket! :) Jó olvasást! x

VIDÁMPARKI CSÓK

Őszintén nem gondoltam volna, hogy a mai lesz életem legrosszabb napja, de sikerült elcsesznem mindent. Vagyis... nem mégsem. Nem csak én vagyok a hibás, bármennyire is próbálja rám kenni a történteket Mr. Szupersztár!

Az egész a fagyizás után kezdődött. Austin közölte velem, hogy két napra Orlandóba mennek az anyukájával. Koncertre. És Alex is velük megy.

Hogy ez miért is olyan lényeges? Hiszen egy egész évig nem beszéltünk, akkor most nem kellene ennyire érdekelnie, ha két napra elutazik. Nem is érdekelne, ha nem pont a születésnapom lenne az egyik kérdéses nap. Sőt, egyáltalán nem zavart volna a dolog, ha legalább megemlíti. De úgy látszik, sikeresen elfelejtette a szülinapomat. Éljenek a gyerekkori legjobb barátok!

Ezért most kedvetlenül ülök a konyhaasztalnál és még nagyi sem tud felvidítani, aki direkt az én kedvenceimet készítette reggelire, elhalmozott ölelésekkel és születésnapi köszöntésekkel. Mégsem örültem, mert azt reméltem, hogy Austin is velem lesz és együtt tölthetjük a születésnapom.

 Egyeseknek ez csak egy nap, nekem azonban igen is fontos, és azt hittem én is vagyok annyira fontos Austinnak, hogy emlékezzen rá, de úgy látszik tévedtem. Nem csak ezzel kapcsolatban, hanem úgy általában - a barátságunkkal. Talán rossz ötlet volt megbocsátani... És akkor a csengő hangja félbeszakította a tépelődésem.

- Allie, téged keresnek! - kiabált be a nagyi pár másodperc múlva.

Hitetlenkedve pattantam fel. Csak nem...? Hát persze, milyen hülye vagyok! Sosem arról volt híres, hogy csak úgy, egyszerűen felköszönt és kész, mindig kitalált valamit, amivel emlékezetessé teheti a szülinapom. A reggelimet félbehagyva, felpattantam és kirohantam az előszobába... ahol megláttam Jordant.

A hirtelen jött boldogságom egy pillanat alatt elillant, de próbáltam továbbra is mosolyt erőltetni az arcomra, mivel nem akartam megbántani a fiút.

- Szia, Allie! Ezt neked hoztam - mosolygott rám szélesen és felém nyújtott egy csokor rózsaszín rózsát, pontosan 17 szálat. - Boldog Szülinapot!

- Köszönöm, nagyon szépek - préseltem  ki magamból a választ és elvéve a virágokat, beljebb invitáltam Jordant. - Egyébként honnan tudtad, hogy ma van? - néztem fel rá, miközben a virágokat szagolgattam.

- Egy kismadár csiripelte - vigyorodott el kerülve a válaszadást, majd aggodalmasan hozzátette. - Remélem, nincs még programod a mai napra?

- Ami azt illeti... - Sokkal szívesebben mondtam volna azt, hogy már elígérkeztem, hogy egy bizonyos fiúval töltöm a napot, de a bizonyos fiú jelenleg tojik rám és a szülinapomra. - Nem, még nincs semmi programom - mosolyodtam el halványan.

- Ez esetben... nem baj, ha elrabollak? Lenne kedved a mai napot velem tölteni?

 Fel voltam készülve a kérdésre, mégis hagytam magamnak pár másodpercet, hogy átgondoljam a dolgot... amin igazából nincs is mit átgondolni, nem igaz? Úgy tűnik, Austint nem érdeklem, Jordan viszont próbál kedves lenni, annak ellenére is, hogy nem is egyszer ráztam le, pont amiatt a tökfej Mahone miatt. Bár most legszívesebben felszaladtam volna a szobámba és a takaró alá bújva, jól kibőgtem volna magam, mégsem hagyhattam, hogy Austin érdektelensége elrontsa a születésnapomat. Ez az én napom és arról kell szólnia, hogy jól érezzem magam!

- Öhm, persze. Nagyon szívesen - mosolyodtam el... most sokkal őszintébben, mint eddig.

 - Szuper! - Jordan arcáról le sem lehetett volna törölni a győzedelmes vigyort.

*****

- Most már elárulod hová megyünk? - tettem fel újra a kérdést, hátha ezúttal más választ kapok, mint az előző tíz alkalommal. Hát, nem kaptam, de reménykedni még szabad.

- Nemsoká megtudod. És egyébként is, aki kíváncsi...

- ...hamar megöregszik - fejeztem be a mondatot a szememet forgatva, Jordan pedig elröhögte magát az arckifejezésemet látva.

- Éppen a meglepetés a lényeg. Ha tudnád mi fog történni, már nem is lenne olyan izgalmas - vigyorodott el és figyelmét elszakítva a vezetésről, egy pillanatra rám nézett.

- Nem tudom mondtam-e már, de utálom a meglepetéseket - fontam keresztbe a karom duzzogva, de nem sokáig bírtam ki, felnevettem, tekintetem az ablak felé fordítottam és figyeltem az elsuhanó fákat.

- Úgyis mindjárt megtudod - jelentette be ünnepélyes hanglejtéssel. - Most pedig csukd be a szemed!

- Micsoda? Nem! - tiltakoztam, de Jordan kérlelő pillantását látva, sóhajtva lehunytam a szemem. Pár másodperc múltán azonban nem bírtam tovább és résnyire nyitva a szemem, kilestem a szempilláim alól, de Jordan pillantása a vesémig hatolt.

- Hé, azt mondtam szem becsuk!

- Jézusom, oké-oké, csak figyeld az utat! Az utat! Nem akarok még meghalni! - csattantam fel ijedten, de inkább összeszorítottam a szemem, mielőtt a tizenhetedik szülinapom lesz az utolsó.

Jordan csak kiröhögött, de egy utolsó pillantást vetve rá, megnyugodhattam, mikor újra a vezetésre koncentrált. Becsuktam a szemem és fejemet az ülésnek döntve a rádiónak szenteltem minden figyelmemet. De úgy tűnik, a világ ma összeesküdött ellenem.

- Kikapcsolnád a rádiót? Kicsit megfájdult a fejem - szóltam oda a fiúnak, bár valószínűleg ez volt a legátlátszóbb kifogás, amivel próbálkozhattam.

Jordan viszont készségesen teljesítette a kérésemet, és Austin Say Your Just A Friend-je pillanatokon belül elhallgatott. Így viszont idegtépő csend vette át a helyét és kezdtem megint úgy érezni, mégsem volt olyan jó ötlet eljönni. Hihetetlen, hogy ha csak Austinra gondolok, már az is mennyire hatással van rám! Egyszerre utálom az érzést, de valamilyen szinten függök is tőle. Kezdek megőrülni...

Öt perc után kezdett kínossá válni a csend, a rádiós incidens rányomta a bélyegét a kedvemre és ezt Jordan is érezte, de néhány perc múlva végre lassítani kezdett, majd teljesen leállította a kocsit.

- Még ne nyisd ki a szemed! - figyelmeztetett, majd hallottam, hogy kiszáll a kocsiból és pár pillanattal később az én oldalam felőli ajtó nyitódását. - Gyere, segítek kiszállni - fogta meg a csuklóm és óvatosan kihúzott a kocsiból. - Oké, még pár lépés - irányított tovább, majd mögém lépett és megfogta a vállam. - Most már kinyithatod!

Szinte még végig sem mondta, már kipattant a szemem és a napsütéstől kicsit hunyorogva néztem körbe, majd széles mosolyra húzódott a szám és csillogó szemekkel fordultam meg, hogy Jordanre nézhessek.

- Jézusom, honnan tudtad, hogy imádom? Köszönöm! - hadartam hálálkodva és szorosan megöleltem a fiút, majd mikor tudatosult bennem, hogy mit is csinálok éppen, visszahúzódtam és zavartan billegtem egyik lábamról a másikra.

- Csak ráhibáztam - kacsintott rám és a kezével előremutatott a bejárat irányába. - Na, bemegyünk vagy inkább itt szeretnél álldogálni? - vigyorgott, mire izgatottan indultam meg a Disney World kapui felé.

*****

- Tessék! - nyújtotta felém Jordan a hatalmas plüssmacit egy elnéző mosollyal, miután sikerült elnyernie a céllövöldés standnál.

- Nézd, milyen aranyos! Köszönöm! - szorítottam magamhoz a plüsst és egy ötéves kislány izgatottságával pillantottam a fiúra.

Az elmúlt másfél órában egyik játéktól a másikig rohangáltunk és nem győztem megköszönni Jordannek, hogy elhozott. Nélküle valószínűleg otthon unatkoznék és talán Austin megengedne egy telefont a fontos teendői között. Ha egyáltalán eszébe jut...

- Hé Allie, gyere! - kapta el a kezem Jordan és a fényképezős masina felé húzott. - Csináljunk képet!

Beültem a kabinba, ő is becsusszant mellém és miután elhúzta a függönyt, kényelmesen elhelyezkedtünk. - Mehet? - kérdezte, mire vigyorogva bólintottam.

Egy csomó képet csináltunk, a legtöbben mindenféle idióta fejet vágtunk vagy éppen szakadtunk a nevetéstől a másik arckifejezését látva. Annyira jól szórakoztam, hogy teljesen megfeledkeztem Austinról és az egész születésnapi herce-hurcáról. Aztán - igazából nem is tudom, hogyan és mikor történt -, de már csak arra figyeltem fel, hogy Jordan arca vészesen közeledik, majd mikor ajkai az enyémhez értek, felvillant a kamera.