04th. Don't talk to him!

Hello-bello! (:
Na haragudjatok, hogy tegnap nem volt rész, de teljesen kiment a fejemből, már olyan szinten lefáradtam a héten. Most viszont hoztam és remélem, hogy tetszeni fog!
Köszönöm Szépen az előzőhöz érkezett kommenteket és bár nincs meg a tíz, de nem szeretnék akadékoskodni... ha tetszik, úgy is írtok! A véleményeknek mindig örülök! Na de: Jó olvasást! :) x

NE ÁLLJ SZÓBA VELE!

A legjobb dolog a nagyiéknál töltött nyarakban az a tudat, hogy újra Miamiban lehetek. Na, meg a tenger. A házuk nagyon közel van a tengerparthoz, így ha éppen ahhoz van kedvem, csak kapom magam és lemegyek a partra. Mikor még itt éltünk, sokszor tettem ilyen esti sétákat. Imádtam, mikor térdig vízbe gázolva a hűvős szél belekap a hajamba. Esküszöm, ez a világon a legjobb érzés!

Már nagyon hiányzott a Miamiban töltött idő. Megértettem, hogy anya változást akart miután apa elhagyta és olyan hirtelen eltűnt az életünkből, de a floridai éveket semmi sem pótolja. Még San Antonio személyes varázsa sem.

Főleg, hogy most már még egy okom volt az itt tartózkodásra. Mikor San Antonióba költöztünk hetekig harcoltam anyával, hogy én hagy maradhassak a nagyiékkal, de nem engedett. Aztán megismertem Austint és onnantól kezdve Texas lett az a hely, amit semmi pénzért nem hagytam volna ott. Most pedig Austin Miamiba költözött, én pedig maradtam San Antonioban. Ironikus, nem?

Viszont nem tudtam most hogyan is állunk egymással. Valamilyen szinten sikerült helyre tenni a dolgokat és választ kapni a miértekre, de még mindig volt bennem egy kis keserűség. Nehéz lesz túllépni, hogy majd egy évig nem is beszéltem vele, csak TV-n és interneten keresztül láttam, most meg újra visszakaptam a legjobb barátomat. Hipp-hopp, csak úgy hirtelen. Sok ez így egyszerre...

- Nagyi! Elmegyek, futok egy kicsit - kiabáltam a konyha irányába, közben magamra erősködtem a futócipőmet. Most sem fogtam mellé, mivel két másodperc múlva nagyi megjelent az említett helyiség ajtajában és aggodalmas arckifejezéssel meredt rám.

- Így is olyan sovány vagy! Minek kell még futkorásznod is? - Hát igen. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy nagyi még anyán is túltesz aggodalmaskodásban. Pazar.

- Nem azért futok, hogy fogyjak. Csak formában tartom magam, megszokás - vontam vállat, miközben a fülesem zsinórját próbáltam kibogozni. - Egyébként is, szeretek futni.

- Rendben, értem én. Menj csak, de vacsorára gyere haza! - egyezett bele olyan aggodalmas arccal, mintha azt jelentettem volna be, hogy éppen az óceán átúszásához készülődök. -  Lasagne-t csinálok és palacsintát, a kedvencedet - tette hozzá még jóságos nagyszülői mosollyal. Kár, hogy nagyi néha elfelejti, hogy nem vagyok már öt éves.

Ezért megelőzve bármiféle indokot, amivel maradásra akart bírni, (a palacsinta általában beválik) gyorsan elköszöntem és kislisszantam az ajtón. Mély levegőt vettem és sétálva indultam el a járdán, míg a megfelelő zenét kerestem a futáshoz. De elfelejtettem az első szabályt: soha, ismétlem, SOHA ne sétálj Miami utcáin lehajtott fejjel! Tényleg. Különben történik veled valami irtó kellemetlen dolog, ez biztos.

Mielőtt megtaláltam volna a keresett számot, valakivel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm és nem a legjobb értelemben. Egy fájdalmas és ijedt sikítás keveréke tört ki belőlem, mikor az ismeretlen személy letepert és magával rántott a földre. Szorosan lehunytam a szemem, rablókra és baltás gyilkosokra gondolva.

- Hé, jól vagy? Ne haragudj, nem  volt szándékos, csak nem láttalak.

A megkönnyebbülés hullámai öntöttek el, mikor meghallottam a kellemes fiúhangot. Talán mégsem gyilkos, elvégre bocsánatot kért. Huh. Kinyitottam a szemem és a floridai napfényben hunyorogva pillantottam fel a fejem mellett térdelő srácra.

 Térdnadrág, bő póló és fullcap, tipikus deszkás szerelés. Aggodalmasan összeráncolt homlokába hullottak sötét fürtjei, ahogy kék szempárja az arcomat vizsgálta. Mindent összevetve, tökéletesen nézett ki és istentelenül helyes volt.

- Biztosan jól vagy? - ismételte meg, mire automatikusan vigyorra húztam a számat és bólintottam. Biccentve jelezte, hogy vette az adást és a könyökömet fogva felsegített. - Jordan Phillis -nyújtotta a kezét.

- Allison McCorman - csúsztattam kezem az övébe és erőtlenül megráztam, közben végig a szemébe néztem. Hogy lehet egy szempár ENNYIRE kék?

- Tényleg bocs, csak egy új trükköt gyakoroltam és nem vettelek észre - magyarázta rábökve a fűben heverő deszkájára. Szóval tényleg deszkás. Mindenesetre határozottan jobb, mint Jason. Eddig. - Most költöztél ide? Még nem láttalak errefelé - érdeklődött, miközben felemelte a sapkáját és lesimította a haját, én meg elbambulva figyeltem a mozdulatsort.

- Öhm nem, csak a nagymamámékhoz jöttem a nyárra - ráztam meg a fejem, hogy kissé magamhoz térjek. - Itt laknak, kicsit lentebb, a parton.

- Harrisonék, ugye? Akkor szomszédok vagyunk - bólintott. - Hát, mindenesetre örülök a találkozásnak és még egyszer bocs. Majd még összefutunk, szia Allie - ajándékozott meg egy ezerwattos mosollyal, majd sietősen távozott. Kábultan bólintottam és addig integettem utána, amíg el nem tűnt a szemem elől.

- Mit akart Phillis? - mormolta egy ismerős hang a fülembe és két kéz nehezedett a vállamra, mire ösztönösen összerezzentem és oldalra kaptam a fejem.

- Austin, a frászt hoztad rám! - néztem rá szemrehányóan és leráztam magamról a tenyerét. - Úgy érted Jordan? Csak beszélgettünk - vontam vállat, remélve, hogy nem látta a hatalmas esésem. Egyébként is, hogy kerül ide?

- Ne állj vele szóba, nem éri meg! - ingatta a fejét rosszallóan, mire kíváncsi szemeket meresztve néztem rá. Nem sok alkalom volt rá, hogy Austin azt mondta valakire, hogy kerüljem el, ezért sikerült felkeltenie az érdeklődésem.

- Mi? Miért? - emeltem fel a hangom értetlenkedve, mire Austin a hajába túrt és meglepett arcot vágott a reakcióm láttán. Mindig ezt csinálja, ha nem akar valamit megmagyarázni. Bosszantó.

- Komolyan, Alls, csak kerüld el nagy ívben, oké? - erősködött és olyan pillantást produkált, hogy remegni kezdett a lábam. Szerintem teljesen tisztában van vele, hogy milyen hatással van rám. Tudja, hogy így rávehet bármire. De ugyebár, ezt a játékot ketten játsszák.

- Mitől kéne félnem, hogy felkap a deszkájára és elrabol? - tártam szét a kezem és elnevettem magam, hogy egyáltalán eszembe jutott ilyen képtelen ötlet. - Mondd már! - csattantam fel sürgetően, hogy leplezzem a jelenlétében előforduló elgyengülésem tüneteit és próbáltam minél dühösebb arcot vágni. Hát, sok mindent nem értem el vele.

- Csak annyi, hogy nem kéne mindenféle idiótával barátkoznod - mormolta békítően, amitől viszont csak még pipább lettem. Hogy jön ő hozzá, hogy megmondja, kivel beszélhetek? PONT Ő?!

- Veled is barátkozom, nem? - vágtam vissza, mire valami sértett-szórakozott mosoly futott át az arcán. (De inkább szórakozott.) Ilyen vicces lennék? - Akármennyire hihetetlen, el tudom dönteni, kivel akarok barátkozni és kivel nem - próbáltam vele megértetni az igazam.

- Úgy tűnik mégsem, mert most jól mellényúltál - jelentette ki lazán és zsebre vágva a kezét vigyorgott rám. Azt a nagyképű, halálos mosolyú, utolsó... mindegy.

Egy pillanatig hitetlenkedve meredtem rá. Most pont ő akar kioktatni a barátságról? - Igazad van, tényleg pocsék barátokat választok. Ha jól csinálnám, most nem lennék itt veled - grimaszoltam dühösen, majd sarkon fordultam és faképnél hagyva Austint, kocogni kezdtem. Tudtam, hogy nem kell sokáig várnom. Három, kettő... egy.

- Alls, várj már! - Időm sem volt hátranézni, Austin minden erőfeszítés nélkül elrohant mellettem és elém kerülve úgy fordult, hogy láthassa az arcomat. Tehát én futottam, ő pedig hátrálva kocogott előttem. - Én nem úgy gondol...

- Akkor miért úgy mondtad? - vágtam a szavába, mire az a híres félmosoly terült szét az arcán. Szerencse, hogy futottunk, így volt mire fognom a kipirult arcom és felgyorsult légzésem.

- Egyszer az életben hagynád, hogy végigmondjak valamit? - forgatta meg a szemét jókedvűen, mire csak unott arccal biccentettem. - Szóval, csak azért mondtam, hogy ne barát...

- Austin! - Most az egyszer tényleg nem szándékosan szakítottam félbe a mondata közepén. Egy pillanat alatt ragadtam meg a pólója nyakát és előrerántottam mielőtt a kocsi befordult volna a sarkon, a következő másodpercben pedig már a járdán feküdtem Austin alatt. Rémülten kapkodtam a levegőt és ahogy láttam, Austin is elég döbbent arccal zihált.

- Hű, ez közel volt... kösz, All - nézett elképedve a kocsi után... én meg nem kaptam levegőt, ugyanis a teljes súlyával rám nehezedett.

- Ühm... de most leszállnál rólam? Légyszi - kérdeztem elhaló nyögéssel, levegő után kapkodva. Képzelem, hogy nézhettem ki... mint egy partra vetett, tátogó hal. Lehet, hogy nem vagyok túl jó kondiban.

Austin vigyorogva felpattant, aztán a kezét nyújtva engem is felhúzott... olyan lendülettel, hogy a mellkasának csapódtam és ha nem tart meg, újra elesek. Rosszalló arccal néztem fel rá, de mikor összetalálkozott a tekintetünk, kisimult az arcom és az a tipikus, nyálas, álmodozó mosoly terült szét rajta. ( Legalábbis sejtem, hogy valahogy úgy nézhettem ki.) Most már csak a hollywoodi filmjelenetbe illő csók következett volna... de az a bökkenő, hogy ilyen tényleg csak a filmekben van.

- Öhm, figyu Allie. A lábamon taposol - térített vissza Austin hangja az ábrándozásból.

- Ja, bocs - léptem hátra és lehajoltam az iPodomért, ami az esés következtében kiesett a zsebemből. Legalább így elrejthettem piros arcomat, ami vöröslött a szégyentől. Vagy Austin közelségétől. MI VAN VELEM?

*****

- Már itt is vagy? - jött elém nagyi csodálkozó arccal, mikor meghallotta a bejárati ajtó csapódását. - Úgy emlékeztem máskor később érsz haza, ha elindulsz.

- Igen, de most összefutottam a szomszéd sráccal, aztán Austinnal és ő is feltartott - motyogtam és feltűnően kerültem nagyi pillantását. Bár neki mondjuk nem tűnt fel... SZERENCSÉRE. Különben egy hétig kellene beszélnem és még akkor sem tudnám kimagyarázni magam.

- Apropó, hívott édesanyád.

Na, ennél a mondatnál viszont megállt bennem az ütő. Te jó ég! Teljesen elfelejtettem szólni anyának, hogy megérkeztem, pedig ez nála szigorú szabály. Csak halvány sejtésem volt, hogy mi történhet most otthon és őszintén sajnáltam George-t. Mi lesz ebből...

03rd. I'm sorry, missed you

Halihóóó! (:

Na, mint ígértem, hoztam egy rész, így hét közben, hogy ne unatkozzatok! Remélem tetszeni fog, mivel már feltűnik Mr. Austin Carter Perfect Mahone is! :D

Viszont, hétvégén csak akkor hozok részt, ha összegyűlik 10, ismétlem TÍZ komment! (23 lájk, és 15 feliratkozóval, csak meglesz.)

Jó olvasást! x

NE HARAGUDJ, HIÁNYZTÁL

- Mindened megvan?

- Igen, anya - sóhajtottam türelmesen. Megtanultam már, hogy nem tanácsos ellentmondani neki, amikor ideges. Most pedig, hogy el kell engednie az egyetlen, kicsi lányát (ahogy ő fogalmazott) egyedül, eléggé felizgatta. Újra életbe lépett a TÚLAGGÓDÁS.

 

- Vigyázz magadra és hívj amint odaértél! - szorított magához olyan erősen, hogy bennem rekedt a levegő. - Ja, és puszilom a nagyiékat!

- Átadom, ha életben hagysz - nyögtem vigyorogva és mély levegőt vettem, mikor anya végre hajlandó volt elengedni. 

Sietve megöleltem Georgeot, majd felkaptam Harryt és minden tiltakozása ellenére össze-vissza puszilgattam. 

- Érezd magad jól! - kacsintott rám George, mire feltartott hüvelykujjal jeleztem, hogy vettem az adást és a csomagomat magam után vonszolva a beszállókapu felé indultam.

*****

Néhány unalmasan eltöltött óra, egy hét órás repülőút és egy átszállás után végre megint szilárd talajt éreztem a talpam alatt. Jóleső sóhajtással nyújtóztattam ki zsibbadt lábaim, melyek teljesen elgémberedtek a hosszú egy helyben üléstől.

Miután összeszedtem és magamhoz vettem a csomagjaim, elindultam a terminálban tolongó emberek között és nyakamat nyújtogatva kerestem nagyit vagy nagypapát. Percekig kóvályoghattam a tömegben, mire végre megpillantottam az ismerős alakokat. Széles mosolyra húzódott a szám, aztán a második pillantásra le is hervadt és kerek szemekkel meredtem nagyiék felé. Ha nem lenne ilyen jó izomzatom, az állam biztosan a térdemet súrolta volna a döbbenettől.  

Nem mintha bármi szokatlan lett volna abban, ha az ember lányát a nagyszülei várják a reptéren. Viszont az már kicsit megdöbbentőbb, ha ott álldogál mellettük az ember lányának gyerekkori legjobb barátja, akit több mint egy évig nem látott és most hirtelen van képe megjelenni. Méghozzá ilyen lazán, természetesen... pofátlanul. És ilyenkor sehol egy baseball ütő!

Néhány másodpercig komolyan fontolgattam, hogy egyszerűen hátat fordítok és felszállok egy hazainduló gépre, de nagyiék... Így hát csak újra mosolyt erőltettem az arcomra és elindultam feléjük, bár egyenlőre gőzöm sem volt, hogy mit csináljak. Nézzek át rajta, mintha ott se lenne? Vagy köszönjek neki?

- Allie! - Végül nagyi mentett meg a lehetetlen helyzetből. Mielőtt odaérhettem volna hozzájuk, elém sietett és a karjába kapott. - Istenkém, de jó látni! Jól utaztál? Minden rendben volt? Milyen sovány vagy! Eszel rendesen?

Hát igen, egy biztos... anya biztosan a nagyi lánya. Ő is ugyanúgy túlaggódik mindent. Közben nagypapa is mellénk lépett és miközben megöleltem és hagytam, hogy összekócolja a hajam, megpróbáltam válaszolni nagyi kérdéseire.

- Titeket is jó látni - mosolyodtam el. - Igen, jól utaztam, minden rendben volt és igen, eszem is rendesen! - küldtem egy vigyort nagyi felé, aki csak rosszallóan tapogatta a karomat, majd elnézve a válla fölött, Austinra pislogtam. - Ő mit keres itt? - halkítottam le a hangom és kérdőn néztem a nagyszüleimre.

- Csak látni akart. Légy vele kedves - utasított nagyi tapintatosan. Szuper, anya valószínűleg mindent elmondott nekik. Még a nagyszüleim is tisztában vannak vele, hogy mekkora lúzer vagyok barátok terén.

Kiszalad belőlem egy hitetlenkedő sóhaj, mire nagyi megsimogatta a karom és láttam a szemében a megértést. Összeszorítottam a szemem és elmormoltam egy gyors imát, de hiába hunyorogtam ki a félig lehunyt szempilláim alól, Austin még mindig ugyanott álldogált és éppen felém bámult. Uhh.

Nagyiék átvették a táskáimat és közölték, hogy a kocsinál megvárnak. Remek. Kicsit ideges voltam, fáradt, nagyon mérges és zavart... és mindezt egyszerre. Több mint egy éve nem láttam és mégis ennyiféle érzelmet vált ki belőlem. Őrület.

A nagyiék már rég eltűntek, így nem húzhattam tovább az időt. Hülyén nézhettem ki, ahogy egyedül ácsorgok a reptér közepén, ezért mozgásra bírtam a lábaim, de a lehető leglassabban indultam el. Azon zakatolt az agyam, hogy vajon nagyon megváltozott-e. Mi van, ha beképzelt lett? Ha elszállt magától a hirtelen jött siker miatt? Akarom tudni egyáltalán?

Amíg Austin felé vánszorogtam, kihasználtam az alkalmat és alaposan végignéztem rajta. Supra, farmer, kosaras dzseki és az elmaradhatatlan sapka. Tény, az ízlése nem változott semmit, ez kicsit megnyugtatott. Talán minden maradt a régiben. Illetve majdnem minden. Csak most egy rakás lány liheg állandóan a nyomában. (Furcsa is volt, hogy senki sem támadta le. Eddig.)

- Szia - préseltem ki magamból, mikor végre mellé értem. Ez az egy szó is nagy erőfeszítés volt a gyomromat feszítő idegesség miatt. Nem is kellene érdekelnie... Akkor meg min parázok ennyire?

- Szia - húzta óvatos mosolyra az ajkait, nekem pedig furcsa érzés költözött a gyomromba, de betudtam annak, hogy egész úton nem ettem semmit. - Örülök, hogy látlak.

Amíg az ajka mozgását figyeltem vagy zöldeskék szemeiben bambultam el, lassan eljutott a tudatomig az is, amit mondott. Összefontam mellem előtt a karom és hitetlenkedve néztem Austinra.

- Nem koncerten kellene lenned és autogrammot osztogatni a rajongóidnak? Vagy interjút adni valami tinimagazinnak? - soroltam felvont szemöldökkel.

- Nem, most nincs semmi ilyesmi - túrt a hajába zavart arckifejezéssel. Jól láthatóan meglepte a reakcióm. ÚGY KELL NEKI!

- Hát, azért végtelenül örülök, hogy sikerült időt szakítanod rám - grimaszoltam gúnyosan és nagyon figyeltem, hogy érződjön a hangomból áradó irónia. - Honnan tudtad, hogy jövök?

- Alex.

- Hát, persze - csettintettem és még szorosabbra préselve a számat az ajkamba haraptam. Au! Ez fájt. És még csak nem is lehetek rá mérges, hisz én magam mondtam el neki, hogy ide jövök a szünetre. Viszont mentségemre szóljon, eszembe se jutott, hogy képes elárulni ezt Austinnak. De a balhés kettős megint túljárt az eszemen.

- Én mondtam neki, hogy mondja el, mi van veled - magyarázta és ha nem lettem volna iszonyúan dühös, biztosan elalélok a pillantásától és attól, hogy érdeklődött irántam, de most kitartottam. Bár így is emlékeztetnem kellett magam, hogy éppen ki nem állhatom...

- Egy év után eszedbe jutottam? Mi történt, hogy hirtelen érdekel, mi van velem? - tártam szét a kezem és talán kicsit hangosabb voltam a kelleténél, mivel többen is rosszalló nézéssel haladtak el mellettünk.

- Igazad van, sajnálom. Nincs mentségem - rázta meg a fejét. - Talán csak az, hogy sűrű évem volt, de ez sem lehet kifogás, mert felhívhattalak volna, tudom. Hülye voltam, ne haragudj, de nagyon szeretném, ha ez nem változtatna meg semmit - nézett mélyen a szemembe.

Döbbenten, de kicsit büszkén meredtem rá. Nem emlékszem, hogy valamikor is hallottam volna ilyen komolyan beszélni. Úgy látszik jót tett neki a változás. Ahogy a zöld szempár fogva tartotta a tekintetem, a dühöm kezdett csillapodni és nem tudtam elnyomni a mosolyt, mikor széttárta a kezét és várakozóan nézett rám. (Volt egy olyan sanda gyanúm, hogy pontosan tudja milyen hatással van rám és ezt ki is használja. De nem hibáztattam, én is ezt csináltam volna, ha... ilyen vagyok.)

Szándékosan hezitáltam pár másodpercet és láttam, hogy kezd elbizonytalanodni, végül vesztesként, de diadalmas mosollyal léptem közelebb, hogy megölelhessem. Arcáról sütött a megkönnyebbülés, miközben átkarolt és éreztem, hogy izmai ellazulnak, ahogy kifújta a levegőt. Pólójába temetve az arcom beszívtam a régen érzett illatát, majd elhúzódtam a csiklandós érzés elől és kikívánkozó mosolyomat elfojtva meredtem rá.

- Ez nem azt jelenti, hogy nem haragszom rád. Nagyon pipa vagyok - figyelmeztettem fenyegető hangsúllyal. Legalábbis én azt gondoltam, hogy elég hatásos a ne-vigyorogj-különben-leütlek nézésem, de úgy tűnt ez már nem túlságosan izgatja, mert csak pimaszul csillogó szemekkel nézett rám. Jól ismertem ezt a tekintetet.

- Gyerünk, nagyiék már biztosan azt hiszik kinyírtalak. Velük jöttél? - néztem fel rá kérdőn, megelőzve valami beszólást. Őt ismerve, biztos a magasságomra tett volna valami megjegyzést. Bosszantó volt, hogy alig a mellkasáig értem fel. Mindig utáltam, hogy ilyen alacsony vagyok, de Alex és Austin mindig jól szórakoztak ezen... Hát, legalább valaki élvezi.

Csak vigyorogva bólintott és (jó) szokásához híven kiröhögte az átlátszó próbálkozásomat, hogy eltereljem a szót. - Menjünk... Törpilla.

02nd. You're a God, Alex!

Halihóó! (:
Nos tehát, második rész! Köszönöm Szépen az előzőhöz érkezett kommenteket és az eddigi 13 feliratkozót! Szép szám, nem gondoltam, hogy már az első résznél ennyi lesz!?
Remélem ez a rész is tetszik majd, ne fogjátok vissza magatokat, írjátok le, mit gondoltok! Jó olvasást! (:

ISTEN VAGY, ALEX!

- Megjöttem - kiáltottam el magam, mikor beléptem az ajtón. Kibújtam a cipőmből, táskámat ledobtam az előszobában és besiettem a konyhába. 

- Allie! - Harry óbégatva rohant végig a lakáson és mikor leguggoltam elé, a nyakamba vetette magát.

- Hát szia, rosszcsont - szorongattam meg és megpöcköltem az orrát, mire felkacagott és lábát lóbálva jelezte, hogy tegyem le. Amint a talpa talajt ért, pici ujjaival megragadta az enyémet és maga után húzott a nappaliba - Nézd meg mit építettem!

Éppen a nappali szőnyegén ülve, elmélyülten építgettem a Harry kocsijainak szánt autópályát, miközben a kisöcsém ide-oda tologatta a miniatűr járműveket, mikor anya belépett a szobába.

- Húha! - néztem fel egy pillanatra és elismerően felvontam a szemöldököm. - Csinos vagy. Jól áll ez a ruha, olyan nőies - mértem végig, amint mosolyogva megpördült virágmintás ruhájában. 

- Talán máskor nem vagyok nőies, bebé? - kérdezte, miközben átkarolta az időközben belépő Geogre-ot, aki elkapta anya derekát és megpörgette.

- Tudod, hogy nem úgy értettem, anya - ráztam a fejem kuncogva. - Hali, George.

- Szia, Alls! Milyen napod volt? - biccentett vigyorogva. Akárhogy próbálom elkerülni, ezt a kérdést mindennap felteszik...

- Jó, a szokásos. Sidney megint elemében volt - vontam vállat gyorsan letudva a válaszadást, anyáék pedig egyetértően bólogattak. Ismerték már Sidet, nem kellett bemutatnom milyen, amikor önmagát adja. 

- És hol van az én kis hercegem? - kerülte meg anya a kanapét, hogy a karjába kaphassa Harryt. - Viselkedj és fogadj szót Allienek, rendben kincsem? - simított végig kisöcsém sötétbarna fürtjein, mire Harry olyan hevesen bólogatott, hogy attól féltem, leesik a kobakja.

- Biztos meglesztek? Ne szóljak mégis Rosie néninek? - kérdezett rá újra anya. Legalább tizedjére.

- Ne! - tiltakoztunk egyszerre Harryvel, mire Georgeból kitört a nevetés, anya pedig megpróbálta elnyomni a grimaszát. Sikertelenül. 

Alapjában véve semmi gond nem volt az utca végén lakó Rosie nénivel. Kedves idős néni volt a maga módján, az örökös macska és teamániájával. De nem a legkellemesebb érzés, amikor az arcomat csipkedve sopánkodik, hogy már megint mekkorát nőttem a két héttel ezelőtti látogatásom óta. 

- Nem kell bébicsősz, nem vagyok már öt éves - forgattam a szemem. Tizenhat évesen kicsit több bizalmat vártam volna, de anya már csak ilyen. Vagyon nagyon könnyen beleegyezik valamibe, vagy túl aggódja.

 - És tudok vigyázni Harryre - tettem hozzá kedvesebb hangnemben, mikor anya aggodalmas tekintete a kezemet szorongató kisöcsémre tévedt.

- Gyere drágám, nem lesz semmi gond - karolta át George és szelíden az ajtó felé terelte. - Allie nagylány már, kézben tartja a dolgokat.

Miközben anya beletörődve követte a férjét a kocsihoz, elkaptam George pillantását és hálásan eltátogtam egy köszönömöt, mire a férfi vigyorogva kacsintott és felmutatta a hüvelykujját. Végül is… nem is olyan rosszfej. Harry tapsikolva kuncogott és addig integettünk, amíg a kocsi le nem kanyarodott az úton.

- Na, mit akarsz csinálni, öcsi? - néztem le Harryre, aki a pulcsim ujját birizgálta.

- Menjünk a játszótérre! - rohant be viháncolva a lakásba és mire én is beértem már a cipőjébe próbált belebújni. 

- Hé, még nem is mondtam, hogy mehetünk - vigyorogtam kisöcsémre, mire Harry duzzogva lebiggyesztette a száját. - Rendben, de csak egy kicsit, mert még be kell csomagolnom - adtam be a derekam és lehajoltam, hogy bekössem Harry cipőfűzőjét. 

Kézen fogva sétáltunk végig a parkot keresztülszelő kis úton. Harry elemében volt, a kavicsokat rugdosta és a kezünket lóbálva akart gyorsabb haladásra ösztökélni. Mikor beértünk a játszótérre nevetve engedtem el a kezét és hagytam, hogy a játékokhoz szaladjon.

Leültem egy padra és miközben süttettem magam a nappal, fél szememet rajtatartottam az öcsémen. Hozzácsapódott néhány másik kisgyerekhez és visongva rohangáltak ide-oda, így nem aggódtam miatta. Mint kiderült, nem is Harry miatt kellett volna nyugtalankodnom. 

A játszótér melletti gördeszkapálya felől hangos kiabálás és röhögés hallatszott át, ezért arrafelé pillantottam és kelletlenül nyögtem fel. A helyi deszkás srácok elfoglalták a pályát és a körülöttük sündörgő lányoknak produkálták magukat.

- Nézd, Alls! - rohant oda hozzám Harry és az egyik srácra mutatott, aki éppen a rámpán gurult le és egy bonyolult ugrással fejezte be a mutatványát. 

Harry visongva tapsolt és ugrált, amivel magunkra vonta a srác figyelmét. Ó, NE! Érdeklődve pillantott az öcsémre, majd rám és mikor felismert, deszkáját felkapva elindult felénk. JAJJ, NE. Jason Nagyképű Harper…. más sem hiányzott.

- Szevasz kis haver, mi a pálya? Szia, Allie - villantott rám egy ezerwattos vigyort, amitől végigfutott a hátamon a hideg. Tudtam Jason mennyire nyomulós és egy ideje teljesen rám szállt a suliban is, ezért igyekeztem elkerülni, ami sikerült is… egészen eddig. Köszi, Harry. 

- Ha nagy leszek, olyan leszek mint Jason! - tapsikolt izgatottan Harry és csillogó szemekkel bámulta a srác kezében tartott deszkát. 

- Inkább ne, oké? - motyogtam fintorogva és képzeletbeli listám egy újabb ponttal bővült. Az öcskös megnevelése, hogy ne legyen egy beképzelt, nagyképű ficsúr. 

- Ki akarod próbálni? - ütögette meg Jason a deszkát, mire Harry hevesen bólogatni kezdett, de megszorítottam a kezét és nem engedtem, hogy kicsusszanjon az ujjaim fogásából. 

- Ez nem jó ötlet, Jason - ráztam a fejem. Mégis ki az a hülye, aki egy négyéves gyereknek felajánlja, hogy kipróbálja a gördeszkát? Ja persze, Jason Harper. Idióta.

- Na és te, Allie? Te sem jössz egy körre? - nézett rám kaján vigyorral, ami megkérdőjelezte, hogy a gördeszkázásról beszél-e egyáltalán. 

- Nem, kösz - grimaszoltam és megráztam a fejem. - Azt hiszem ideje mennünk, öcskös - néztem le Harryre, aki még mindig vágyakozva bámulta Jason gördeszkáját. 

- De Alls, még csak most jöttünk - nyafogott Harry, de megacéloztam magam a kiskutya pillantás ellen. 

- Ez az Alls, még csak most jöttetek. Hová sietsz ennyire? - ismételte meg az öcsém szavait Jason és kaján vigyorral figyelte a küszködésemet, szemmel láthatóan élvezte, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe hozott.

- Nem látod, hogy nem akar veled dumálni? Kopj le, Harper! - harsant fel egy túlságosan ismerős hang és Alex hátulról átkarolva a vállam, rám vigyorgott. - Jól mondom, All? 

- Alex! - vigyorogtam rá teli szájjal és jóváhagyólag bólintottam.

- Szevasz, Constancio - biccentett közönyösen Jason, majd hozzám fordult. - Akkor én most visszamegyek a srácokhoz. Szia, Allie, majd dumálunk - intett és hátat fordítva visszatrappolt a bandájához. 

- Ja persze, majd dumálunk - utánoztam a hangját, mire Alex hangosan felnevetett. - Örök hála - sóhajtottam fel megkönnyebbülten. - Egy isten vagy, Alex!

- Köszönöm! Végre valaki elismeri! - biccentett vigyorogva és rám kacsintott, amivel sikerült egy fülig érő vigyort kicsikarnia belőlem.

Egyik oldalról én, a másikról Alex fogta Harry kezét és a levegőbe emelve hintáztattuk a hazafelé úton. A kisöcsém kacagva óbégatott, addig mi mindenféléről beszélgettünk Alex-szel. 

- Figyu All, mikor beszéltél utoljára Austinnal? - fordult felém hirtelen és pillantását az enyémbe fúrta. 

- Öhhm… nem… nem tudom pontosan - válaszoltam akadozva. Megzavart a váratlan kérdés és Alex komoly hangvétele. Leraktam Harryt a földre és izzadt tenyeremet a nadrágomba töröltem.

- Hiányzol neki, Allie - fújta ki a levegőt Alex, de még mindig mereven figyelte a reakciómat. Úgy néz ki őt is ugyanannyira feszélyezte a beszélgetés, mint engem.

- Ha hiányoznék neki, talán felhívhatott volna! - csattantam fel ingerülten. - Talán nekem kellene futnom utána? Hát, azt várhatja! 

- Csak nem volt biztos benne, hogy akarod-e még a barátságát - győzködött Alex szokatlanul kemény hangon.

- Ez esetben, lehet, hogy nem veled kellene üzengetnie. És ha ennyire nem bízik bennem, egyébként sincs semmi beszélnivalónk - motyogtam ingerülten. - Most pedig, ha nem bánod, mi hazamegyünk. Még be kell csomagolnom. A nagyiékhoz utazok a nyári szünetre - adtam magyarázatot felvont szemöldökét látva. - Harry, köszönj szépen Alexnak!

- Szia, Alex - integetett szófogadóan Harry. 

- Hali, kisöreg - borzolta meg Alex mosolyogva a kisöcsém haját. - Szia, All. Azért gondolkozz a dolgon - kérte.

- Alex - intettem és anélkül, hogy reagáltam volna az utolsó mondatra vagy ránéztem volna, megindultam Harryvel a házunk felé. 

Összezavart és fel is dühített, hogy Alex ilyen váratlanul, szinte támadóan hozta fel Austint, de el is gondolkodtam. Tényleg, annyira hiányoznék neki? Nem voltam biztos benne. Elvégre, akkor felhívott volna, nem?

- Allie, ki az az Austin? - kíváncsiskodott Harry, nagy, mogyoróbarna szemeit rám emelve, amitől kizökkentett az elmélkedésemből és gombóc keletkezett a torkomban.  

- Nem tudom - suttogtam. - Már igazán nem tudom, Harry.

01st. Where it all began

Haaai! (:

Tehát első rész, remélem tetszeni fog! Véleményeket szívesen olvasok!(:

AHOL MINDEN KEZDŐDÖTT

Még egyszer végigfuttattam a hajamon a fésűt, vágtam egy lemondó grimaszt a tükörképemnek, majd gyorsan összefogtam egy laza copfba rakoncátlan tincseimet és a szoknyámat megigazítva leszökdeltem a lépcsőn.

Anya már a konyhában sürgölődött és alighogy lehuppantam a konyhapulthoz, már elém is csúsztatott egy tál fahéjas gabonapelyhet.

- Jó reggelt, kincsem! - trillázta vidáman és egy puszit nyomott az arcomra, amit vigyorogva viszonoztam. Sosem fog leszokni a becézésről... de azt hiszem, ez így van jól.

Szerettem a reggeleket, ilyenkor anya kicsattanó jókedve rám is átragadt és feldobta az iskola miatti gyászos, reggeli hangulatom. Most viszont vidáman kanalaztam a reggelimet, tudva, hogy a mai nap az utolsó, amit az iskolapadban ülve kell töltenem, aztán megkezdődik a nagybetűs VAKÁCIÓ.

- Nagyi hívott már? - kérdeztem, izgatottan fészkelődve a széken.

- Ne pattogj, bebé - csitított anya megjátszott haraggal, de az, hogy már megint spanyolul hablatyol és a hangja elárulta, hogy igazából nem is dühös.

Sosem veszekedtünk egymással komolyabban. Miután ketten maradtunk, össze kellett tartanunk és amikor Ő is magamra hagyott, anya lett az egyetlen támaszom. Bármit elmondhattam neki, egyszerre volt a barátnőm, a testvérem és az anyukám.

Aztán jött George és anya a fellegekben kezdett járni, hogy talált egy - ahogy ő mondaná perfecto férfit - és kicsit a háttérbe szorultam. Elmaradtak a csajos, anya-lánya programok, a filmezős esték, viszont cseppet sem bántam, mert hosszú idő óta anya újra boldog volt és igazán mosolygott.

Magamon is meglepődtem, hogy milyen könnyedén viselem, hogy apa helyét átvegye egy másik férfi, de George nagyon igyekezett és nem próbálta megjátszani az apát, amiért rendkívül hálás voltam neki. Főleg, hogy négy évvel ezelőtt megszületett a kisöcsém, Harry. Imádtam a kis gazfickót, egyszerre volt tökéletes kis angyal és kisfiúbőrbe bújt ördögfióka.

- Igen, beszéltem velük és a nagypapával már alig várják, hogy végre láthassanak. Nagyapa szerint nagyi komoly mennyiségű süteményt halmozott fel. Szerinte egy egész árvaház jóllakna belőle -  kacagott fel csilingelő hangon. - De most nyomás, ne az utolsó napon késs el!  - hessegetett ki a konyhából és egy puszit dobott. - Légy jó!

Kuncogva hagytam el a konyhát, felkaptam a táskám és a nappalin átvágva az előszobába igyekeztem. Belebújtam a cipőmbe és kiléptem a kellemesen hűvös, reggeli levegőre. Mélyen magamba szívtam a kellemes illatot, még visszaintegettem az ablakból kukucskáló és a törlőruhával integető anyukámnak, majd elindultam az iskola felé, ami kényelmes tempóban sétálva negyed órára van a házunktól.

Amint beléptem a terem ajtaján, Sidney, az egyik legjobb barátnőm egy hurrikán erejével és intenzitásával csapott le rám.

- Ó istenem, Allie! Ezt látnod kell! - visítozott ezzel magára (és persze rám) vonva az egész osztály figyelmét és megpróbálta kiütni a szemem a telefonjával.

- Sid, kérlek! Megvárnád, amíg leteszem a táskámat? Csak addig várj, rendben? - forgattam a szemem és kikerülve barátnőmet a padomhoz sétáltam.

- All, hányszor mondjam még el, hogy ne hívj Sidnek? Nagyon frusztráló, olyan mintha ahhoz a gyagyás lajhárhoz hasonlítanál - sápítozott, miközben úgy követett, mint egy kiskutya. - Na, de mint mondtam, ezt látnod kell - váltott hirtelen témát, hogy alig tudtam követni.

Az orrom alá dugta a telefont, megnyomott egy gombot és izgatottan topogva várta, hogy elinduljon a…. jézusom. JÉZUSOM! Nem hiszem el, hogy képes ezt mutogatni nekem. Mikor nagyon jól tudja, hogy mi is az álláspontom. A kis dög!

Mereven a képernyőt bámulva néztem végig a videót, majd amikor vége lett arrébb löktem a telefont és tüntetően előpakoltam a tankönyveket. Sidney felkapta a kis készüléket, egy csókot nyomott a kijelzőre, majd a szívéhez szorítva lerogyott az előttem lévő padba, amit én felhúzott szemöldökkel néztem végig. Hölgyeim és Uraim, Sidney Davis előadását láthatták!

- Nem értem, miért nem hajtottál rá. Annyi csaj oda volt érte, de ő egyedül veled foglalkozott - sóhajtott fel drámaian, kellően túljátszva a dolgot. - Isten ez a srác, én mondom!

- Si… Nina! - emeltem égnek a szemem türelmetlenül. És, hogy miért Nina? Senki sem tudja. Talán még Sidney sem. - Ezerszer megmondtam már, hogy csak barátok vagyunk! Illetve voltunk - helyesbítettem tárgyilagosan, mintha csak arról beszéltem volna, mennyire sajnálom, hogy már túl nagy vagyok ahhoz, hogy a plüssmacimmal játsszak.

- Ezt senki sem hiszi el, Allie! Csak rátok kellett nézni, sütött rólatok, hogy mennyire odavagytok egymásért - vigyorgott rám, amolyan tudom-én-mert-rajtakaptalak-ne-is-próbáld-tagadni pillantással.

- “Ez csak részben igaz” - borzongtam meg némán. Ó, Nina, ha tudnád! Fogd be, kérlek! -  Semmi ilyesmit nem láthattál - fontam karba a kezem duzzogva. - Amúgy is, neki már szép, új élete van, amibe nem fér bele egy telefon az elvileg legjobb barátjának! - rajzoltam ujjaimmal macskakörmöt a levegőbe.

Sidney nyitotta a száját, hogy megossza velem az ilyenkor szokásos monológját, de szerencsére Mrs. Tenson érkezése félbeszakította. Sosem örültem még ennyire egy matekóra kezdetének, mint most. Jelenleg sokkal szívesebben foglalkoztam az egyenletekkel, hogy kiűzzem a gondolataimba tolakodó pimasz, játékosan csillogó szempárt.

De Sidney nem sokáig hagyott nyugtot, újra támadásba lendült. Nem hiszem el, hogy még matekórán sem hagy békén! Éppen egy egyenlet megoldását körmöltem a tábláról, mikor egy papírfecni hullott az ölembe.

Úgy döntöttem, hogy nem fogom elolvasni és figyelmem újra a tanárnőre  fordítottam, de Sid figyelmeztetően megrúgta a székem. Gyilkos pillantással néztem hátra, de csak egy ezerwattos mosolyt villantott rám. Kelletlenül széthajtottam a fecnit.

“Tényleg nem érzel iránta semmit?”

Ó, jézus. SIDNEY, EHHEZ SEMMI KÖZÖD! Legszívesebben ráordítottam volna, de ehelyett csak kezembe fogtam a tollam és sebesen írni kezdtem.

” Utállak, Sidney Davis! Miért annyira fontos ez neked? Na jó, talán nem csak barátként gondoltam rá, de ez már lényegtelen. Ő sosem nézett rám másként, mint egy dilis lányra, akivel senki sem barátkozott és akinek ezért szánalomból, kisgyerekként megígérte, hogy a barátja lesz. Ennyi, kérlek zárjuk le a témát! Ja, és mondtam már, hogy utállak?”

Tessék. Leírtam, ami a lelkemet nyomta. Hátranyújtottam a lapot Sidneynek és újra az óra anyagára összpontosítottam, de még így is hallottam barátnőm reakcióját. A kis papírdarab zörgését, egy halk nyikkanás, majd Sid suttogva szólítgatni kezdett. Nem, nem és nem! Nem akartam róla tudomást venni, de már több osztálytársam is vigyorogva figyelte barátnőm vergődését.

- Mi van? - sziszegtem és hátrafordulva megpróbáltam a pillantásommal felnyársalni. Vagy legalább megnémítani.

Sidney arcán egy diadalmas mosoly futott keresztül és olyan pillantással nézett rám, mintha azt mondta volna: “Előlem akartad eltitkolni, csajszi?”

- Miss McCorman, megtenné, hogy előrefordul és a valószínűleg roppant fontos mondanivalóját, amit Miss Davisnek szán, tartogatja a szünetig? - csattant fel Mrs. Tenson szigorú hangja.

Ijedten ugrottam egyet a székben és villámgyorsan előrefordultam. - Elnézést - motyogtam elvörösödve, mire a tanárnő mereven biccentett és visszafordult a táblához. Utállak, Sidney Davis!

Az utolsó órai kicsengő után egyenesen a kijárat felé indultam, de a tervem - hogy észrevétlenül kislisszanok és elkerülöm Sidneyt - megint kudarcba fulladt. Barátnőm integetve és kiabálva törte át magát a tömegen és loholt utánam. Megragadta a kezem, hogy még véletlenül se futhassak el (ami bevallom, megfordult a fejemben) és egyik kezével a térdére támaszkodva próbált levegőhöz jutni.

- All - lihegte panaszosan. - A teremtől végig ordítottam utánad - vetette a szememre, még mindig a kezem szorongatva.

- Tényleg? Észre sem vettem - válaszoltam ártatlanul, mire Nina egy gyilkos pillantása tudatta velem, hogy nem vette a poént.

- Ha a matekórai dolog miatt vagy ilyen…

- Igen Nina, eltaláltad. Pontosan a matekórai dolog miatt vagyok ilyen - csattantam fel, mire páran felénk kapták a fejüket.

- Oké, ne haragudj - forgatta a szemét, mintha nagy fáradtság lenne bocsánatot kérni-e. Hát, igen. Sidney már csak ilyen. Felszínes és kelekótya, de a tűzbe is menne értem és ez fordítva is igaz. - Néhány csajjal az évfolyamból vásárolni megyünk. Nincs kedved jönni? - váltott újra témát. Úgy csapongott a gondolataiban, hogy néha komoly erőfeszítés volt követni.

- Mennék, de anyáék vacsorázni mennek és vigyáznom kell Harryre - mosolyodtam el kisöcsém említésére. - És még be is kell pakolnom - tettem hozzá, mikor eszembe jutott az ágyam mellett fekvő - egyenlőre - üres bőrönd.

- Mégis holnap indulsz? - hervadt le a mosolya. Úgy volt, hogy csak hétfőn megyek, de nagyi addig erősködött, hogy áttettük az időpontot. - De a szülinapi partimra hazajössz, ugye?

- Ki nem hagynám - vigyorodtam el, mire felderült az arca.

- Akkor jó utat, Alls! Ja, és hozz nekem egy pasit a születésnapomra! - ölelt magához kuncogva, amit készségesen viszonoztam. Bármennyire is idegesítő volt néha, mégis csak ő volt a legjobb barátnőm. Az egyetlen barátnőm. És részben miatta történt az, amiről az én történetem szól.

00. Friends forever?

“Rád néztem, és mosolyogtam,
Azt hittem, látod, de nem láttad.
Azt mondtam: “Szeretlek”, és vártam, mit felelsz,
Azt hittem, hallasz, de nem hallottál.”

BARÁTOK ÖRÖKKÉ?

Lassan ringatóztam a hintában, közben halkan dúdolgatva próbáltam elterelni a figyelmemet az arcomon végigfutó könnyekről. Az iskolatáskám mellettem hevert a földön és még mindig az egyenruhám volt rajtam. Miért bántanak? Mit tettem, hogy mindenki rajtam nevet és összesúgnak a hátam mögött? Csak mert új vagyok?

Tíz éves fejjel még nem igazán tudtam felfogni, hogy a gyerekek hogyan tudnak ilyen kegyetlenek lenni a társaikkal. Csak annyit láttam az egészből, hogy ami nekem fáj, attól ők jobban érzik magukat, attól nevetnek.

Egyedül éreztem magam, magányosnak, elveszettnek. Vissza akartam menni a régi házunkba, az otthonomba, ahol sok barátom volt, ahol szerettek. Oda, ahol apa is ott volt. Amíg ott laktunk, anya mindig mosolygott és vidám volt, aztán apa elment és most folyton csak sír. Ha otthon lennénk mindenki sokkal vidámabb lenne, talán apa is visszajönne hozzánk. Otthon olyan sokat nevettünk…

- Szia. Te vagy Allie, igaz?

Az idegen hangra felkaptam a fejem és csodálkozva néztem a velem szemben álló fiúra. Velem egy idős lehetett és ugyanazt az egyenruhát viselte, mint én. Ó, ő is az én sulimba jár. Mit akar? Ő is gúnyolódni jött?

- Azért jöttél, hogy te is kicsúfolj? - néztem rá ellenségesen, összeszorított szájjal és a kézfejemmel letöröltem a kibuggyanó könnyeimet.

- Nem - rázta meg a fejét. - Anyával a szomszédban lakunk, csak átjöttünk. A te anyukáddal beszélget - magyarázta a házunk felé mutatva, közben bemászott a hintába és leült velem szembe. Meglepetten bámultam rá, még sírni is elfelejtettem. -  Miért akarnálak kicsúfolni? Láttam, hogy páran piszkáltak az iskolában. Miért nem szóltál vissza?

- Nem akartam… igazuk van - suttogtam és újra könnyezni kezdtem.

- Ne sírj - ütögette meg a térdem és megvárta, hogy rá figyeljek. - Majd én megvédelek. Én leszek a testőröd! - húzta ki magát és vigyorogva meglökte a hintát, hogy fellendültünk a magasba, ezzel engem is nevetésre bírva.

Attól a naptól fogva ő lett a legjobb barátom. Az egyetlen fiúbarátom. Aki mindig megvédett. Aki eljátszotta, hogy a pasim, amikor szükség volt rá. Aki tanácsot adott, hogyan viselkedjek más fiúkkal. Elmondhattam neki mindent. Vele töltöttem a délutánokat, éveken át ott volt nekem. És talán már akkor tudtam, hogy több ez, mint barátság, de ha szóba került csak nevettünk és ő nem tudta, hogy ez nekem mennyire fáj…