06th. Let's go back in time

Ahoi! :)
Itt vagyok a következő résszel, ami már a 6., el sem hiszem!:P Köszönök Szépen minden kommentet, de a Névtelenek, lehetőleg egyszer írjanak, mert szeretném tudni, hogy valójában mennyi komment érkezik! Köszönöm! :) Jó olvasást! x

MENJÜNK VISSZA AZ IDŐBEN

Az idióta teszt töltögetés jócskán rányomta a bélyegét az egész napi kedvemre. Még az sem tudott felvidítani, hogy holnap egy Lakers meccsre vagyok hivatalos. Alex hívott meg, mondván, hogy " ne unatkozzam végig a holnapi napot is". Burkoltan megjegyezte, hogy végtelenül unalmas vagyok és ők jó barátokhoz híven, feldobják a nyaralásom. Milyen nagylelkűek. De ennyire nyilvánvaló, hogy semmi programom nincs?

Austin viszont alig szólt hozzám, csak néha pillantottunk egymásra, de mikor találkozott a tekintetünk gyorsan elkaptam a fejem és úgy tettem, mintha valami roppant érdekes dolgot találtam volna a fűben. Igen, menthetetlenül béna vagyok.

Miután a két jómadár lelépett, fogtam az üres tálcát (a megmaradt Skittlest természetesen lenyúlták) és visszavittem a konyhába. Nagyi éppen megint valami süteményt sütött, közben valami ősrégi country számot dúdolt, ami üvöltött a rádióból, így inkább csak leraktam a tálcát és gyorsan ki is slisszoltam a konyhából, mielőtt észrevett volna. Ha ez így megy tovább, vagy sütemény mérgezést kapok vagy maradandó halláskárosodást. Szép kilátások, mondhatom.

A délután nagy részében kiültem a kertbe és ott folytattam az unatkozást, ahol abbahagytam. Illetve mégsem, mert a magazinokat inkább elsüllyesztettem a szekrény mélyére. Látni se akartam többet semmiféle hülye tesztet. Elvégre nem pár kérdés és egy béna jellemzés fogja eldönteni az érzéseimet. Ugye nem?

Ezért inkább kölcsönkértem nagyi egyik régi romantikus regényét és jobb híján azt olvasgattam. Elizabeth és Mr. Darcy kapcsolata irigylésre méltó. Komolyan. Nekik legalább könnyű, egy könyv mindig a meglátni-megszeretni alapon működik, néha egy kis vita, sírás, aztán boldogság, de a valóság egy kicsit sem hasonlít rá. A valóságban ugyanis a "beleestünk a legjobb barátunkba, de ő valószínűleg észre sem vesz minket" elv valósul meg. Hát igen, erről ennyit. Majd idővel feldolgozom a tényt. Úgy tíz év múlva.

Annyira belemerültem a Büszkeség és Balítélet szakadozott példányába és a saját plátói szerelmem elemezgetésébe, hogy nagyi hívott be sötétedéskor, én meg csodálkoztam, hogy így elszaladt az idő. Hát igen, még az is lehet, hogy ha nem szól, kint éjszakázom a kertben.

Vacsora közben beszélgettem a nagyszüleimmel és megemlítettem nekik a holnapi kosárlabda meccset és hogy Alexék meghívtak, amit nagypapa sokkal nagyobb izgalommal fogadott, mint én. Felajánlottam, hogy nyugodtan elmehet helyettem, de közölte, hogy neki bőven elég, ha a tévéből drukkolhat, így mégis rám maradt a program.

Miután eltüntettem egy nagy tányér sültet, párolt rizzsel (nagyi mindig a kedvenceimet készíti), még beszélgettem kicsit a nagyiékkal, majd felmentem a szobámba. Feltett szándékom volt korán lefeküdni, hogy reggel ne úgy fogadjam Austinékat, mint egy zombi. Elmentem lezuhanyozni, hajat mostam és hajszárítás után ágyba is bújtam. Az egyetlen gond az volt, hogy tele volt a fejem a kavargó gondolataimmal és bármennyire is próbálkoztam, egyszerűen nem jött álom a szememre.

Hosszú órákig forgolódtam az ágyban, közben hallottam, hogy nagyiék elmennek lefeküdni és teljesen elcsendesedett a ház. Hiába hunytam le a szemem vagy számoltam bárányokat, nem voltam olyan állapotban, hogy aludni tudjak, ezért kimásztam az ágyból és belebújtam egy rövidnadrágba és egy pólóba.

Hangtalanul végigsettenkedtem a házon és bár tudtam, hogy a nagyszüleim úgysem hallottak meg, mégis percekig álldogáltam az ajtó előtt és az emeleti lépcső felé füleltem. Mivel úgy tűnt, hogy nem kaptak rajta, gyorsan felrángattam a cipőmet, kisurrantam a bejárató ajtón és a kardigánomat összehúzva magamon a part felé indultam.

Nem először csináltam ilyesmit, de mentségemre legyen mondva, hogy az egyik leglenyűgözőbb dolog éjszaka üldögélni a floridai parton és hallgatni a tenger morajlását. A homokot rugdosva sétáltam a víz mentén és figyeltem, ahogy a hullámok felfutnak a partra, alig néhány centire a lábamtól.

Hirtelen valami nagyon nem a természetbe illő hangot hallottam meg. Csodálkozva meredtem a távolba, de még a hold fényében sem láttam túl messzire. Gitár. Ki lehet az, aki az éjszaka közepén kiül a tengerpartra gitározni?

Kíváncsian indultam a hang irányába és hálát adtam az égnek, hogy a puha homok elnyelte a lépteim zaját. Egyre közelebbről hangzott a gitárhúrok pendülése, én pedig egyre jobban akartam tudni, hogy ki csalja ki ezeket az akkordokat a hangszerből. Végül megláttam egy alakot a homokban ülve. Néha felhangzott a lágy dallam, néha pedig megállt, mintha csak gondolkozott volna a folytatáson. Megbabonázva léptem közelebb, mikor valami megreccsent a talpam alatt. Na ná, hogy megtaláltam az egyetlen gallyat a parton. Egyébként is, hogy kerül ide egy gally?

- A francba! - sziszegtem, mikor a fiú lerakta maga mellé a gitárt és felém kapta a fejét.

- Allie?

- Austin? - léptem közelebb elképedve és lehuppantam mellé a homokba. - Mit csinálsz itt hajnali kettőkor?

- Ezt én is kérdezhetném - túrt a hajába zavart vigyorral.

- Nem tudtam elaludni, gondoltam sétálok egyet - hadartam. - Oké, én elmondtam, te jössz.

- Én sem tudtam aludni - vont vállat.

- Mit játszottál? - próbáltam belőle többet kihúzni, mire visszavette az ölébe a gitárját.

- Mondták már, hogy nem illik hallgatózni? - vigyorgott rám pimaszul.

- Bocsi. Senki nem szólt, hogy fogjam be a fülem, ha meghallok valakit gitározni éjjel, a parton - vágtam vissza, mire Austin felröhögött.

- Akarod hallani? - sandított rám, mire széles vigyorral bólintottam.

Austin lefogta a húrokat és gitározni kezdett. Félig lehunyt szemmel, a vizet bámulva hallgattam a dallamot, majd meglepve kaptam fel a fejem, mikor énekelni kezdett.

-  Well let's go back in time, always knew that you'd be mine, and I'm never gonna find someone as beautiful as you, girl. Got my hand right your waist, look in your eyes, kiss your lips, touch up on your face, I can't forget the way I see you smile. Cause I knew you were the one, with you, my life has just begun...

 Konkrétan tátott szájjal hallgattam és teljesen elbambultam, mikor váratlanul abbahagyta. Zavartan néztem rá, mire elnevette magát. - Egyenlőre ennyi van meg - magyarázta.

- Ez nagyon szép - motyogtam. - Kiről szól?

- Nem tudom, csak úgy jött - vont vállat, én pedig bólintottam és elkaptam a tekintetem mosolygó arcáról. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy nem egy konkrét személyhez írta, de kicsit csalódott is voltam. Egy nagyon kicsi részem reménykedett, hogy az én nevemet mondja... Na jó, teljes szívemből kívántam, hogy az én nevemet mondja. Viszont vigasztalt a tudat, hogy nem egy lány ihlette a dalt.

- Fantasztikus, imádom! - lelkesedtem, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezem a gitárért.

- Tudsz még rajta játszani? - incselkedett szemtelen vigyorral, de átadta a hangszert.

- Mindjárt meglátod - válaszoltam diplomatikusan, elhelyezkedtem vele szemben törökülésben, aztán lefogtam a húrokat és játszani kezdtem... Bruno Marstól az It will raint.

Austin vette az adást, mert elvigyorodott, aztán a következő sornál bekapcsolódott a dalba és énekelni kezdett. Nem felejtette el. Még mindig tudta, hogy ez a kedvenc cover, amit tőle hallottam. Mikor befejeztem a dalt, automatikusan belekezdtem egy másikba és amíg én gitároztam, Austin pedig énekelt, nem is vettem észre, mennyire fáradt vagyok. Csak mikor az ölembe fektettem a gitárt és kimerülten pislogva párat megdörzsöltem az arcom, akkor esett le, hogy mindjárt felkel a nap.

- Szerintem menjünk, különben leragad a szemed és kénytelen leszek hazacipelni - bökött meg Austin játékosan, majd felpattant és visszarakta a hangszerét a gitártokba.

Elhúztam a szám és én is feltápászkodtam. Annyira jó volt ez a pár óra Austinnal, egyáltalán nem akartam hazamenni. Most emlékeztetett arra a srácra, aki kiskorom óta a legjobb barátom, olyan volt, mint az a srác, aki cover-öket csinált, feltöltötte YouTube-ra és hitt benne, hogy egy napon híres lehet. Ebben a néhány órában úgy éreztem, visszakaptam a barátomat.

De igaza volt, annyira kimerült voltam, hogy perceken belül ülve elaludtam volna, ezért kénytelen-kelletlen baktattam utána.

Visszakísért, egészen a nagyiék házáig. Megálltam az ajtóban, ő pedig a gitártokra támaszkodott velem szemben és percekig csak szótlanul bámultunk egymásra, majd szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Min szórakoztunk olyan jól? Én sem tudom, talán a lehetetlen helyzeten, hogy hajnali 5-kor a házunk előtt állunk. Vagy csak a szokásos röhögő görcs tört ránk. Mindenesetre sokáig tartott mire mindketten abba tudtuk hagyni.

- Akkor...- kezdtem hirtelen, de elakadtam a mondandóm közepén. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit akartam.

- Nemsoká jövünk - segített ki vigyorogva.

- Nemsokára - visszhangoztam halkan. - Akkor, jó éjszakát.

- Inkább jó reggelt - nézett rám pimasz mosollyal, mire bólogatva felnevettem és egy intéssel búcsúzva besurrantam a bejárató ajtón.