07th. Greasing me

Sziasztoook! :)
Most gyors leszek, mert nincs sok időm... tehát, hoztam a következő - azaz a 7. részt - remélem tetszeni fog! Köszönöm Szépen az összes eddigi és (reményeim szerint) ezután érkező kommentet is! Komolyan, ti vagytok a legjobbak! :)   Jó olvasást!
Ui.: Képet majd keresek! :D

VESZTEGESS MEG!

Miután elbúcsúztam Austintól és hajnali ötkor visszabújtam az ágyba, amint a párnához ért a fejem, szinte azonnal le is csukódott a szemem.  Majd mikor valaki(k) az ágyamra ugorva ébresztettek, arcomat a párnába fúrva, kapálózva próbáltam távol tartani magamtól kéretlen látogatóim.

- Hagyjatok már aludni! - mormoltam rekedt hangon, de továbbra is rajtam feküdtek a teljes súlyukkal és nem úgy tűnt, hogy fel akarnának állni, így megkíséreltem lelökni őket. Nem sikerült. Szólnom kell nagyiéknak, hogy korlátozzák a váratlan látogatóim számát. Körülbelül nullára. - Aludni akarok, halljátok? Még csak most feküdtem le!

- Micsoda? - röhögtek össze. - Allie, fél tíz van! - bökött oldalba Alex, mire kelletlenül összerándultam és a hátamra fordultam. - Mit csináltál egész éjszaka, ha nem aludtál?

- Tényleg csak pár percnek tűnt - motyogtam zavartan és fél szememet kinyitva néztem fel rájuk. Alex csak széles vigyorral köszöntött, de Austin arcán láttam, hogy ő is pont annyira kimerült az éjszakai találkánk miatt, mint én. És a tekintetéből valamiért arra következtettem, hogy Alex barátunk nem tud erről.

- Öhm, izé... csak nem bírtam aludni. Biztos sok kólát ittam vagy valami ilyesmi - makogtam össze-vissza, mire Austin alig észrevehetően elmosolyodott és biccentett. - Na, de most húzzatok ki a szobámból és hagyjatok elkészülni - utasítottam őket és hogy nyomatékosítsam a mondandóm, mindkettőjüket meglöktem.

- Gyerünk haver, különben sose lesz kész. Így is hosszú és unalmas óráknak nézünk elébe, mire elindulhatunk - tápászkodott fel Austin (miután hagyta, hogy egy egész percig lökdössem anélkül, hogy akár csak egy kicsit is megérezte volna) és szenvedő arccal Alexre sandított, aki csak némán égnek emelte a szemét és lemondóan sóhajtott.

- Na elmentek ti a... - grimaszoltam felháborodva és megfogtam a párnám, hogy hozzájuk vágjam, de már kint is voltak a szobámból, mielőtt egyáltalán megcélozhattam volna valamelyikőjüket. Csak a röhögésük hallatszott be a csukott ajtón és bármennyire is próbáltam mérges maradni, én sem bírtam ki nevetés nélkül.

*****

- Kimegyek a büfébe, kértek valamit? - hajoltam közelebb a fiúkhoz, hogy halljanak valamit a nagy hangzavarban.

- Alls, az elmúlt fél órában harmadjára mész ki. Fel fogod enni az egész büfét - röhögtek össze. Oké, tény, hogy nem túlzottan kötött le a meccs, de hát lány vagyok, csoda ha nem élvezem, hogy egy rakás ember ordítozik a fülembe?!

- Jól van már, éhes vagyok - motyogtam sértetten. Ha ez így meg tovább, a meccs végére kieszem a büfést a vagyonából. - Na, kell valami vagy nem?

-Egy hotdog - bólintott Austin vigyorogva. Alex meg rávágta, hogy hamburgert kér, sült krumplival, meg chipset, nachost és csípős szószt. És engem hurrogtak le, hogy sokat eszem. Most erre mit mondjak?

Még beálltam a sorba a büfé előtt, céltalanul nézelődtem, így kissé váratlanul ért és össze is rezzentem, mikor egy kéz nehezedett a vállamra. - Ó, szia Jordan - fújtam ki a levegőt mosolyogva, mikor felismertem a deszkás srácot. - Mi a helyzet?

- Allie! Nem voltam biztos benne, hogy tényleg te vagy az - mosolygott rám szélesen és besorolt  mögém, hogy elengedje a mellettünk elhaladókat.

- Ennyire hihetetlen, hogy egy sporteseményen látsz? Biztató - kuncogtam.

- Csak nem tűnsz olyan lánynak, akit leköt egy kosármeccs - tárta szét a karját vigyorogva. És majdnem kiütötte a mögötte álló kezéből a hotdogját. Upsz. - Mahone-ékkal jöttél, igaz? - hervadt le a mosolya, ezért csak bólintottam. - Sejtettem. Csá, Constancio - nézett át a vállam fölött, mire mérgesen megpördültem.

- Phillis - biccentett Alex, aztán figyelmeztető pillantást vetett rám. Szent ég, nem tudnának csak egyetlen egyszer békén hagyni?!

- Megfojtalak Mahone - motyogtam magamnak, mivel biztos voltam benne, hogy ő küldte utánunk Alexet. És lám, ahogy odanéztem, Austin abban a pillanatban kapta el a fejét és úgy tett, mintha végig a meccsre koncentrált volna. Micsoda véletlen egybeesés! Na, persze.

- Minek jöttél utánam? Nyugodtan visszamehetsz, egyedül is meg tudom venni a kaját - sziszegtem mérgesen összevonva a szemöldököm, így próbálva rávenni Alexet, hogy menjen vissza, mert semmi szükség a balhéra. Ehelyett pont az ellenkezőjét tette. Oké, pocsék az arcmimikám és nem vagyok jó a fejben lefojtatott párbeszédekben sem.

- Constancio, lemaradsz a meccsről - fonta össze a karját Jordan gúnyos mosollyal.

- Ahogy te is - vágott vissza Alex, lenéző pillantást vetve a deszkás srácra. Éreztem, hogy ennek a beszélgetésnek semmiképp se lesz jó vége.

- Nagyon aranyos, hogy így véditek Alliet, de talán el kéne gondolkozni, hogy ti vagytok-e neki a megfelelő társaság. Mahone, aki csak játszik a lányokkal és a kis csatlósa, aki falaz neki.

Tudtam, hogy ebből hatalmas baj lesz. Jordan csúnya dolgokat vágott Alex fejéhez és akármennyire is mérges voltam rájuk, most Alexnak adtam igazat.

- Oké srácok, elég volt. Kész, vége! - emeltem fel a hangom. - Jordan, jobb lenne, ha most... - pillantottam a fiúra kérlelően, ugyanis Alexnak veszélyesen vörösödött a feje.

- Már itt sem vagyok. Szia, Allie - tartotta fel a kezét védekezően és egy utolsó gúnyos mosolyt villantva Alexre, lelépett.

- Az a szemétláda. Még egy szó és megemlegette volna - mormolta Alex dühösen, én meg sóhajtva lehunytam a szemem és gyorsan leadtam a rendelést a szemérmetlenül fülelő pultosnak.

Miután visszacipeltük a több kilónyi kaját a helyünkre, tüntetően távolabb ültem a fiúktól és a meccs további részét, egy félig kihűlt salátástálat pusztítva, érdektelen arccal ültem végig. Egyikőjük sem próbált viccelődni vagy beszélgetést kezdeményezni, gyanítom, sütött rólam mennyire "jó" hangulatban ücsörögtem. Személy szerint úgy gondoltam, ha szemmel ölni lehetne, szegény, ártatlan kosarasok már kínok közt vergődnének a pályán.

- Figyu Alls, úgy körülbelül meddig fogsz levegőnek nézni bennünket? - érdeklődött Austin, mikor vége volt a meccsnek és a tömeggel sodródva mi is elhagytuk a lelátót. - Csak azért kérdezem, mert terveztük, hogy beugrunk a FAGYIZÓBA, de ha mégsem szeretnél... - nézett rám olyan mosolyt villantva felém, mint aki jól tudja: most megfogott.

Mit ne mondjak, igaza volt, már a gondolatra is hatalmasakat nyeltem. A FAGYIZÓ (igen csupa nagybetűvel), gyerekkorom óta a kedvenc helyem volt. Itt lehetett kapni a világon a legjobb karamellás fagyit és ezt Austin is tudta. Most komolyan meg akar vesztegetni? Hát, nekem oké.

- Egy időre kidühöngtem magam! - bólintottam komolyan, aztán nevetve meglöktem Austint. - Olyan szemét vagy!

- Milyen? - kérdezett vissza ártatlan mosollyal. - Imádnivalóan szemét? Esetleg aranyosan szemét? - rebegtette a szemét lányosan.

- Inkább idegesítően szemét - javítottam ki angyali mosollyal, mire vigyorogva vállat vont.

- Tudom, hogy így is szeretsz - közeledett felém és csücsörítve nyomott egy puszit a homlokomra. Igen Austin, túlságosan is szeretlek, de te észre sem veszed...

- Hé, engem se hagyjatok ki! - kiabált Alex és nekifutásból felugrott Austin hátára, aki engem karolt át, így majdnem mindhárman előreestünk.

Nevetve ráztam a fejem és kibújtam Austin karja alól, hogy kikerüljek a veszélyes zónából. Bármennyire is tolerálom a viselkedésüket, néha már nekem is sok, amit művelnek!

A kis cukrászda egyik viszonylag félreeső asztalához telepedtünk le, ahová kevesebben láttak be, így kisebb volt az esélye, hogy felismerik Austint. Egy ideig figyeltem, ahogy nyúzzák egymást, aztán eszembe jutott valami.

- Alex, mire célzott Jordan azzal, amiket mondott? - néztem elgondolkodva a fiúra, aki rögtön elengedte Austint és borús tekintettel nézett rám.

- Allie, felejtsd már el azt az idiótát! Csak a levegőbe beszél és akkor is hazudik, amikor kérdez - csattant fel gúnyosan, aztán összepacsiztak Austinnal.

- Csak kérdeztem - rántottam vállat sértetten és valamiért úgy éreztem, hogy meg kell védenem Jordant. - Szerintem meg kedves srác - tettem hozzá, mire váltottak egy "tuti, hogy nincs eszénél" pillantást.

- Oké Alls, veszek neked egy dupla karamellás fagyit, csoki öntettel, meg olyan cukros izével - ajánlotta fel Austin, válaszadás helyett.

- Ötévesnek nézel? - fintorodtam el, de a szemtelen vigyor a szája sarkában elárulta, hogy tisztán látszik rajtam, mennyire lázba hozott a cukros-csokis-karamellás édesség gondolata. De hát tehetek én róla, hogy ilyen isteni fagyit kapni?!

06th. Let's go back in time

Ahoi! :)
Itt vagyok a következő résszel, ami már a 6., el sem hiszem!:P Köszönök Szépen minden kommentet, de a Névtelenek, lehetőleg egyszer írjanak, mert szeretném tudni, hogy valójában mennyi komment érkezik! Köszönöm! :) Jó olvasást! x

MENJÜNK VISSZA AZ IDŐBEN

Az idióta teszt töltögetés jócskán rányomta a bélyegét az egész napi kedvemre. Még az sem tudott felvidítani, hogy holnap egy Lakers meccsre vagyok hivatalos. Alex hívott meg, mondván, hogy " ne unatkozzam végig a holnapi napot is". Burkoltan megjegyezte, hogy végtelenül unalmas vagyok és ők jó barátokhoz híven, feldobják a nyaralásom. Milyen nagylelkűek. De ennyire nyilvánvaló, hogy semmi programom nincs?

Austin viszont alig szólt hozzám, csak néha pillantottunk egymásra, de mikor találkozott a tekintetünk gyorsan elkaptam a fejem és úgy tettem, mintha valami roppant érdekes dolgot találtam volna a fűben. Igen, menthetetlenül béna vagyok.

Miután a két jómadár lelépett, fogtam az üres tálcát (a megmaradt Skittlest természetesen lenyúlták) és visszavittem a konyhába. Nagyi éppen megint valami süteményt sütött, közben valami ősrégi country számot dúdolt, ami üvöltött a rádióból, így inkább csak leraktam a tálcát és gyorsan ki is slisszoltam a konyhából, mielőtt észrevett volna. Ha ez így megy tovább, vagy sütemény mérgezést kapok vagy maradandó halláskárosodást. Szép kilátások, mondhatom.

A délután nagy részében kiültem a kertbe és ott folytattam az unatkozást, ahol abbahagytam. Illetve mégsem, mert a magazinokat inkább elsüllyesztettem a szekrény mélyére. Látni se akartam többet semmiféle hülye tesztet. Elvégre nem pár kérdés és egy béna jellemzés fogja eldönteni az érzéseimet. Ugye nem?

Ezért inkább kölcsönkértem nagyi egyik régi romantikus regényét és jobb híján azt olvasgattam. Elizabeth és Mr. Darcy kapcsolata irigylésre méltó. Komolyan. Nekik legalább könnyű, egy könyv mindig a meglátni-megszeretni alapon működik, néha egy kis vita, sírás, aztán boldogság, de a valóság egy kicsit sem hasonlít rá. A valóságban ugyanis a "beleestünk a legjobb barátunkba, de ő valószínűleg észre sem vesz minket" elv valósul meg. Hát igen, erről ennyit. Majd idővel feldolgozom a tényt. Úgy tíz év múlva.

Annyira belemerültem a Büszkeség és Balítélet szakadozott példányába és a saját plátói szerelmem elemezgetésébe, hogy nagyi hívott be sötétedéskor, én meg csodálkoztam, hogy így elszaladt az idő. Hát igen, még az is lehet, hogy ha nem szól, kint éjszakázom a kertben.

Vacsora közben beszélgettem a nagyszüleimmel és megemlítettem nekik a holnapi kosárlabda meccset és hogy Alexék meghívtak, amit nagypapa sokkal nagyobb izgalommal fogadott, mint én. Felajánlottam, hogy nyugodtan elmehet helyettem, de közölte, hogy neki bőven elég, ha a tévéből drukkolhat, így mégis rám maradt a program.

Miután eltüntettem egy nagy tányér sültet, párolt rizzsel (nagyi mindig a kedvenceimet készíti), még beszélgettem kicsit a nagyiékkal, majd felmentem a szobámba. Feltett szándékom volt korán lefeküdni, hogy reggel ne úgy fogadjam Austinékat, mint egy zombi. Elmentem lezuhanyozni, hajat mostam és hajszárítás után ágyba is bújtam. Az egyetlen gond az volt, hogy tele volt a fejem a kavargó gondolataimmal és bármennyire is próbálkoztam, egyszerűen nem jött álom a szememre.

Hosszú órákig forgolódtam az ágyban, közben hallottam, hogy nagyiék elmennek lefeküdni és teljesen elcsendesedett a ház. Hiába hunytam le a szemem vagy számoltam bárányokat, nem voltam olyan állapotban, hogy aludni tudjak, ezért kimásztam az ágyból és belebújtam egy rövidnadrágba és egy pólóba.

Hangtalanul végigsettenkedtem a házon és bár tudtam, hogy a nagyszüleim úgysem hallottak meg, mégis percekig álldogáltam az ajtó előtt és az emeleti lépcső felé füleltem. Mivel úgy tűnt, hogy nem kaptak rajta, gyorsan felrángattam a cipőmet, kisurrantam a bejárató ajtón és a kardigánomat összehúzva magamon a part felé indultam.

Nem először csináltam ilyesmit, de mentségemre legyen mondva, hogy az egyik leglenyűgözőbb dolog éjszaka üldögélni a floridai parton és hallgatni a tenger morajlását. A homokot rugdosva sétáltam a víz mentén és figyeltem, ahogy a hullámok felfutnak a partra, alig néhány centire a lábamtól.

Hirtelen valami nagyon nem a természetbe illő hangot hallottam meg. Csodálkozva meredtem a távolba, de még a hold fényében sem láttam túl messzire. Gitár. Ki lehet az, aki az éjszaka közepén kiül a tengerpartra gitározni?

Kíváncsian indultam a hang irányába és hálát adtam az égnek, hogy a puha homok elnyelte a lépteim zaját. Egyre közelebbről hangzott a gitárhúrok pendülése, én pedig egyre jobban akartam tudni, hogy ki csalja ki ezeket az akkordokat a hangszerből. Végül megláttam egy alakot a homokban ülve. Néha felhangzott a lágy dallam, néha pedig megállt, mintha csak gondolkozott volna a folytatáson. Megbabonázva léptem közelebb, mikor valami megreccsent a talpam alatt. Na ná, hogy megtaláltam az egyetlen gallyat a parton. Egyébként is, hogy kerül ide egy gally?

- A francba! - sziszegtem, mikor a fiú lerakta maga mellé a gitárt és felém kapta a fejét.

- Allie?

- Austin? - léptem közelebb elképedve és lehuppantam mellé a homokba. - Mit csinálsz itt hajnali kettőkor?

- Ezt én is kérdezhetném - túrt a hajába zavart vigyorral.

- Nem tudtam elaludni, gondoltam sétálok egyet - hadartam. - Oké, én elmondtam, te jössz.

- Én sem tudtam aludni - vont vállat.

- Mit játszottál? - próbáltam belőle többet kihúzni, mire visszavette az ölébe a gitárját.

- Mondták már, hogy nem illik hallgatózni? - vigyorgott rám pimaszul.

- Bocsi. Senki nem szólt, hogy fogjam be a fülem, ha meghallok valakit gitározni éjjel, a parton - vágtam vissza, mire Austin felröhögött.

- Akarod hallani? - sandított rám, mire széles vigyorral bólintottam.

Austin lefogta a húrokat és gitározni kezdett. Félig lehunyt szemmel, a vizet bámulva hallgattam a dallamot, majd meglepve kaptam fel a fejem, mikor énekelni kezdett.

-  Well let's go back in time, always knew that you'd be mine, and I'm never gonna find someone as beautiful as you, girl. Got my hand right your waist, look in your eyes, kiss your lips, touch up on your face, I can't forget the way I see you smile. Cause I knew you were the one, with you, my life has just begun...

 Konkrétan tátott szájjal hallgattam és teljesen elbambultam, mikor váratlanul abbahagyta. Zavartan néztem rá, mire elnevette magát. - Egyenlőre ennyi van meg - magyarázta.

- Ez nagyon szép - motyogtam. - Kiről szól?

- Nem tudom, csak úgy jött - vont vállat, én pedig bólintottam és elkaptam a tekintetem mosolygó arcáról. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy nem egy konkrét személyhez írta, de kicsit csalódott is voltam. Egy nagyon kicsi részem reménykedett, hogy az én nevemet mondja... Na jó, teljes szívemből kívántam, hogy az én nevemet mondja. Viszont vigasztalt a tudat, hogy nem egy lány ihlette a dalt.

- Fantasztikus, imádom! - lelkesedtem, aztán hirtelen ötlettől vezérelve kinyújtottam a kezem a gitárért.

- Tudsz még rajta játszani? - incselkedett szemtelen vigyorral, de átadta a hangszert.

- Mindjárt meglátod - válaszoltam diplomatikusan, elhelyezkedtem vele szemben törökülésben, aztán lefogtam a húrokat és játszani kezdtem... Bruno Marstól az It will raint.

Austin vette az adást, mert elvigyorodott, aztán a következő sornál bekapcsolódott a dalba és énekelni kezdett. Nem felejtette el. Még mindig tudta, hogy ez a kedvenc cover, amit tőle hallottam. Mikor befejeztem a dalt, automatikusan belekezdtem egy másikba és amíg én gitároztam, Austin pedig énekelt, nem is vettem észre, mennyire fáradt vagyok. Csak mikor az ölembe fektettem a gitárt és kimerülten pislogva párat megdörzsöltem az arcom, akkor esett le, hogy mindjárt felkel a nap.

- Szerintem menjünk, különben leragad a szemed és kénytelen leszek hazacipelni - bökött meg Austin játékosan, majd felpattant és visszarakta a hangszerét a gitártokba.

Elhúztam a szám és én is feltápászkodtam. Annyira jó volt ez a pár óra Austinnal, egyáltalán nem akartam hazamenni. Most emlékeztetett arra a srácra, aki kiskorom óta a legjobb barátom, olyan volt, mint az a srác, aki cover-öket csinált, feltöltötte YouTube-ra és hitt benne, hogy egy napon híres lehet. Ebben a néhány órában úgy éreztem, visszakaptam a barátomat.

De igaza volt, annyira kimerült voltam, hogy perceken belül ülve elaludtam volna, ezért kénytelen-kelletlen baktattam utána.

Visszakísért, egészen a nagyiék házáig. Megálltam az ajtóban, ő pedig a gitártokra támaszkodott velem szemben és percekig csak szótlanul bámultunk egymásra, majd szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés. Min szórakoztunk olyan jól? Én sem tudom, talán a lehetetlen helyzeten, hogy hajnali 5-kor a házunk előtt állunk. Vagy csak a szokásos röhögő görcs tört ránk. Mindenesetre sokáig tartott mire mindketten abba tudtuk hagyni.

- Akkor...- kezdtem hirtelen, de elakadtam a mondandóm közepén. Igazából fogalmam sem volt, hogy mit akartam.

- Nemsoká jövünk - segített ki vigyorogva.

- Nemsokára - visszhangoztam halkan. - Akkor, jó éjszakát.

- Inkább jó reggelt - nézett rám pimasz mosollyal, mire bólogatva felnevettem és egy intéssel búcsúzva besurrantam a bejárató ajtón.

05th. Love Test...bullshit!

Haiii! (:
Remélem nem haragszotok nagyon az áprilisi tréfáért! :D
Meghoztam az 5. részt! Köszönöm Szépen a kommenteket, nagyon örültem - és örülök - nekik! Várom őket továbbra is! Remélem tetszeni fog a rész, ez kivételesen nekem is tetszik! :D  Tehát: Jó olvasást! x

SZERELMI TESZT...MARHASÁG!

Mikor felhívtam anyát végül kiderült, hogy nem volt annyira kiakadva, mint számítottam rá. Na jó, nem volt kifejezetten jó hangulatban, de mire letettük a telefont már sokkal kedvesebb volt a hangja. És jóval halkabb is. Sőt, akkor lett kifejezetten jobb a kedve, mikor elmeséltem, hogy Austinnal megint beszélőviszonyban vagyunk. Mindig is kedvelte a srácot, de hát ki nem?!

Beszéltem pár szót Harryvel is, aki főként valami új akcióhősös meséről hablatyolt, aztán sikerült maradandó halláskárosodást okoznia, mikor belevisított a telefonba - mondván, hogy kezdődik a kedvenc meséje, így már nem voltam olyan érdekes számára.

Határozottan megkönnyebbültem, mikor huszadjára is elköszöntem anyától (mivel mindig talált valami kifogást, hogy ne kelljen leraknunk a telefont) és kinyomtam a hívást. Lehuppantam az ágy szélére és nagy sóhajjal végignyúltam rajta.

Csak most - mikor már sem anya nem követelte, hogy mondjak el minden ezredmásodpercet az Austinnal folytatott békülős beszélgetésből, sem Harry nem ordított a fülembe a meséje főcímdalát énekelve - jutott eszembe, hogy végül is nem derült ki, mi is a Jordan-Austin ellentét alapja... Mindegy, a mai napra elég volt a vitákból, régi barátokból és a fiúkból. Az egyetlen amire most a legnagyobb szükségem volt, az nagyi palacsintája, hivatalosan is bejelenthetem az elválaszthatatlan köteléket közöttünk!

*****

A következő pár nap eléggé nyugisan telt, bár nagyiék megpróbáltak rávenni, hogy menjek be a belvárosba vásárolni vagy hívjam el Austint, esetleg a szomszéd fiút (Jordant), de megmondtam, hogy pihenni jöttem a szünetre, nem pedig fiúkat hajkurászni és pénzt költeni. Persze, nem ártott volna pár ruha és Austinnal is szerettem volna beszélni, de a Jordanes eset óta nem is találkoztunk, én meg úgy voltam vele, hogy ha nem keres, akkor engem sem izgat.

Bár tényleg így lett volna. Igazából percenként néztem a Twittert, hátha kiír valamit, de nem osztott meg semmi olyan információt, ami arra utalt volna, hogy esetleg szándékában állna beszélni a legjobb barátjával. Így inkább csak sétálgattam a parton vagy a hintaágyban ringatózva olvastam (többnyire magazinokat), miközben süttettem magam a napon. Hát, legalább szép színem lesz, ha már nulla társasági életet élek.

- Hé, lustaság! Komolyan gondoltad, hogy egy ilyen napon is csak punnyadsz? Miamiban vagy, nem az Antarktiszon! - ordított rám valaki, mire felkaptam a fejem és gyorsan ülőhelyzetbe tornáztam magam. Épp időben, mert Alex már le is vágódott mellém, pont oda, ahol még egy másodperccel előbb feküdtem.

- Neked is szia...sztok - javítottam ki magam, mikor Austin is kisétált és bepasszírozta magát a másik oldalamra. - Nem is tudtam, hogy te is jössz Miamiba - intéztem Alexhez a szavaimat, közben próbáltam kimenteni a kezei közül a magazint. Csak a vállát vonogatta válaszolva a kérdésemre és Austinnal jót szórakoztak rajta, hogy ő van a poszteren.

- Allie, ugye majd kiteszed a faladra? - mutatta felém Austin az ő képénél kinyitott magazint, így most már az igazi mellett a papír Austin tökéletes mosolyát is bámulhattam.

- Hát persze, ki nem hagynám! Még pont van hely a többi száz mellett - gúnyolódtam és kikapva a kezéből az újságot, kikászálódtam közülük, mielőtt meglátták volna a vörös fejem. Ha Austint pontozni kellene, az ötből ma is tíz pontot kapna. Ez van. - Ki engedett be?

- A nagymamád - néztek egymásra, egy "na szerinted vajon ki lehetett az" pillantással. Igen, elég sűrűn előfordul, hogy nyíltan lehülyéznek.

- Szólnom kell neki, hogy cseréljük le a gyerekzárat - vágtam vissza. - És mivel érdemeltem ki, hogy az én társaságomat akarjátok élvezni? - érdeklődtem, elsősorban Austinnak címezve a szavaim. Napokig felém se szagol, aztán meg úgy jelenik meg, mintha természetes lenne. Mondanám, hogy meglep, de akkor hazudnék.

- Alex unatkozott - vágta rá vállat vonva, amin kicsit meglepődtem. Nem egészen erre a válaszra vártam. Mondjuk egy "azért jöttünk, mert már hiányoztál" jobban megtette volna. De hát, aki a kicsit nem becsüli...

- Szóval, ha Constancio unatkozik, akkor átjöttök és röhögtök rajtam. Igazán jó időtöltés - morogtam és már indultam befelé, mikor szinte egyszerre kaptak utánam és visszahúztak maguk közé.

- Na, ne már! Csak vicceltünk - próbált engesztelni Alex könyörgő pillantással és Austin is hevesen bólogatott, majd mikor látták, hogy nem enyhül a tekintetem, váltottak egy néma pillantást és két oldalról kaptam egy-egy cuppanós puszit.

- Oké-oké, nem haragszom! - nevettem el magam végül és feltápászkodtam közülük. Megint. - Éhesek vagytok?

- Na ná! - ugrottak fel mindketten...illetve csak akartak, de tenyeremet a mellkasukra nyomva visszatartottam őket.

- Isten ments, hogy begyertek! Majd hozok kaját, maradjatok, itt nem okoztok akkora kárt! - szóltam rájuk, mire mint két kisgyerek engedelmesen hátradőltek és vigyorogva bólogattak. Újra elnevettem magam, majd elindultam, hogy kerítsek valami kaját. Az ajtóból még visszanéztem és még éppen láttam, ahogy a hintaágyon szétterpeszkedve rávetik magukat a magazinokra.

Mivel semmi ehetőt nem találtam a konyhában, így gyorsan összedobtam néhány szendvicset és hozzácsaptam még két tábla csokit, valamint néhány csomag Skittlest, tudva, hogy a srácok ölni tudnának a színes drazsékért.Mindent felpakoltam egy nagy tálcára és magam előtt egyensúlyozva kivittem a kertbe.

- Na végre! Azt hittük, hogy sosem érsz vissza - emelte fel a fejét Alex, miközben leraktam a tálcát a kis kerti asztalra és letelepedtem a számomra fent tartott (elég szűkös) helyre a hintaágyon. - Kész vagy már? Mi jött ki? - sürgette Austint.

- Mindjárt - motyogta.

Kíváncsian átlestem Alex válla fölött, hogy megnézzem, mivel szórakoznak és egy hitetlenkedő nyögés szaladt ki belőlem. - Ezt komolyan gondoljátok? - meredtem rájuk felvont szemöldökkel.

- Most miért? - kérdezték teljesen egyszerre, majd izgatott arccal hajoltak vissza az egyik magazinom felé.... ami a "Mennyire vagy szerelmes?" nevezetű tesztnél volt kinyitva és Austin éppen a kitöltésével fáradozott. De miért nem lepődöm meg ezen?

- Kész! - csapta le Austin a tollat és vigyorogva olvasta fel, miszerint " Te aztán igazán leveszed a lábáról a fiúkat". Hát, így jár az, aki csaj magazinban töltöget tesztet.

Miután könnyesre nevettük magunkat Austin szerelmi életének jellemzéséről (komolyan, már fájt a hasam, de amint eszembe jutott Austin arca, újra rám tört a röhögőgörcs), Alex kitalálta a legrosszabb ötletet, ami csak létezhet a világon.

- Allie, most te jössz! - dobta az ölembe a magazint és egy tollat.

- Mi? Nem, én biztos nem csinálom meg! Ez hülyeség! - ráztam a fejem tiltakozva, de ha a fejükbe vesznek valamit, nem tudom eltántorítani őket az ötlettől. Pedig azért megpróbáltam. Tényleg.

- Ha szerinted hülyeség, akkor meg nem mindegy? Csak egy teszt, nem jelent semmit - vonta meg a vállát Austin, de a szemében láttam a pimasz csillogást.

- Oké, ha annyira akarjátok... - sóhajtottam fel. Az ölembe vettem az újságot és karikázni kezdtem a válaszokat, közben a fiúk nekiestek a szendvicseknek és sorban bontották fel a Skittles-ös zacskókat.

- Kész vagy már? - türelmetlenkedett Alex. Legalábbis azt hiszem ezt mondta. Nem voltam biztos benne, mert tele volt a szája az édességgel. Lenéztem a kezemben tartott újságra és átfutottam a válaszokat, majd a pontok alapján rám jellemző leírást. És kétségbeestem. Ezt nem olvashatják el! - Hé! Föld hívja Alliet! - röhögtek fel, majd mielőtt megakadályozhattam volna, Austin kikapta a kezemből a magazint és átdobta Alexnek.

- Tehát, azt írja... - köszörülte meg a torkát Alex, mint aki egy olvasóköri előadásra készül, én pedig lehunyt szemmel felsóhajtottam. - Nézz körül, lehet, hogy a szerelem egy olyan ember személyében talál rád, aki nagyon közel áll hozzád - kezdte az olvasást. - Kevés embertől kapsz ennyi figyelmet és jó tudni, hogy te is éppen ennyit törődsz vele. Mindkettőtöknek számít, mi van a másikkal. Ha baj van, meghallgatjátok egymást, ha sikereket értek el, együtt örültök neki. Talán a legjobb barát lesz az esélyes befutó? Amennyiben ez így marad, ennek a kapcsolatnak van jövője...

Alex olvasott tovább, de én már nem figyeltem rá, sőt már senki nem foglalkozott a teszttel rajta kívül. Mikor ahhoz a részhez ért, miszerint a legjobb barátom a tuti befutó a párkapcsolatom terén, Austin felkapta a fejét és egyenesen rám nézett. Elmélyedtem a kékeszöld szempárban, képtelen voltam elfordítani a fejem. Olyan volt, mintha órák óta csak bámultunk volna egymás szemébe, de az egész nem tarthatott tovább egy percnél.

- Figyeltek egyáltalán? - nézett fel Alex, aki egészen eddig észre sem vette, hogy hallgatóinak száma körülbelülj egy fő. Ő maga. Elkaptam a fejem Austinról és némán bólogatva néztem Alexre.

- Aha, tényleg hülyeség - szólalt meg Austin röhögve és belemarkolt a Skittlesbe, majd Alexszel valami videó játékról kezdtek dumálni .

- Én megmondtam - suttogtam és jó messzire dobtam az a hülye újságot, a hülye teszttel meg a hülye elemzéssel, majd elkeseredve nyúltam egy szendvicsért.