23rd. Morning kisses

Hai Darlin's!❤

Jajj. Több, mint egy hónapja... az utolsó rész időpontja. Utálhattok nyugodtan, megérdemlem. (Már ha maradt még olvasóm.) De azért megpróbálom kimagyarázni magam. 

Nagyon régóta írok, volt már sok blogom - a legtöbbje abbamaradt különböző okokból -, és igen, elegem lett. Túl sok volt, muszáj volt szünetet tartanom, belefáradtam az írásba/ötletelésbe, ihletem sem volt. Jó hír, hogy most viszont úgy tűnik, sikerül összekaparni magam és folytatni, amit elkezdtem.

Azt viszont nem ígérem, hogy hetente lesz rész. 12.-es vagyok (és bár még van egy 13. évem is az érettségi előtt), de szeretnék elsősorban a tanulásra koncentrálni, szóval nem fogok semmi időpontot megszabni a részek érkezése között. Jön, amikor kész van, amikor van annyi időm, hogy meg tudjam írni. Természetesen igyekezni fogok és semmiképp sem akarok még egyszer ilyen hosszú kimaradást!

Na, de nem is húzom tovább az időt. Remélem, hogy maradt még néhány olvasóm, aki várta!

Love you all! ❤

  

REGGELI CSÓKOK

Újabb fél óra várakozás után ismét feltűnt Brit orvosa. Ahogy Mrs. Devon észrevette a férfit, azonnal felpattant és elé sietett.

 - Hogy van a lányom, doktor úr? 

Bár jó néhány méterrel távolabb álltak, még így is hallottuk az asszony türelmetlen, már-már hisztérikus hangvételű kérdését. Brad is felemelte a fejét és összeszorított szájjal, feszülten várta az orvos válaszát. 

- Nyugodjon meg, a lánya jól van - csitította a nőt az ősz hajú férfi, mire Brit anyja halkan felzokogott, férje vigasztalóan karolta át. - Felébresztettük az altatásból, bemehetnek hozzá, de csak egy kis időre, még kicsit kába és gyenge is - figyelmeztette őket. 

A házaspár sietve indult meg a kórterem ajtaja felé, de néhány lépés után Mrs. Devon megtorpant és gyors pillantást váltva a férjével, visszaindult. Austin felé fordultam, aki ugyanolyan értetlenül viszonozta a tekintetem, majd mindketten a mellettünk ülő fiúra néztünk, aki csodálkozva figyelte a közeledő nőt. 

- Brad, szeretnénk, ha te is velünk jönnél, biztos vagyok benne, hogy Brit téged is szeretne látni - mosolyodott el halványan Brit édesanyja. A hangja őszinte volt és bűnbánóan pillantott Bradre. - És szeretnék bocsánatot kérni, amiért ok nélkül vádaskodtam - tette hozzá és a fiú vállára tette a kezét. - Nem volt igazam, tévedtem veled kapcsolatban ennél a mondatánál jelentőségteljes pillantást vetett rám. 

Brad teljesen összezavarodott a nő bocsánatkérését hallva, de gyorsan összeszedte magát és követte Mrs. Devont. Mikor odaértek a férjéhez a férfi egy csókot nyomott a felesége arcára, majd kezet nyújtott Bradnek. 

Szótlanul figyeltem őket, majd miután a fiú viszonozta a gesztust és eltűntek az ajtó mögött, fejemet Austin vállára ejtettem, behunytam a szemem és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Egyik karjával közelebb húzott magához és száját a fülemhez szorította. 

 - Ezt neked köszönhetik, ugye tudod? - mormolta, mire elmosolyodtam és bólintottam egyet, mivel megszólalni nem volt erőm. 

Csak most tudatosult bennem, hogy mennyire fáradt is vagyok, kimerített a rengeteg nem várt fordulat és túlzott izgalom. Úgy éreztem, akár Austin vállán is el tudtam volna aludni. Talán meg is tettem, ugyanis az utolsó emlékem, hogy puha ajkakat érzek az arcomon, majd valaki felemel és a karjába vesz.

Napsütéses reggelre ébredtem, de nem a kényelmetlen kórházi széken feküdtem, ahogy arra emlékeztem, hanem a saját ágyamban. Lassan feltámaszkodtam a könyökömre és megérezte magamon egy másik személy tekintetét, az oldalamra fordultam.

 - Te mióta nézed, ahogy alszom? - vontam kérdőre Austint, aki majdnem teljesen felöltözve, vigyorogva ült mellettem, hátát az ágytámlának támasztva. 

 - Csak nemrég jöttem - válaszolt és ujja közé fogva az egyik szemembe lógó hajtincsemet, átdobta a vállam felett. - Még sosem láttalak aludni, de meg kell mondjam, kár volt kihagyni ennyi évig a látványt - hunyorgott rám, szája sarka meg-megrándult az elfojtott nevetéstől. 

- Haha, nagyon humoros, tényleg - grimaszoltam és a hajamba túrtam, hogy megpróbáljam magam kicsit emberivé formálni. Persze, nem jött össze, gyenge próbálkozás volt. - És megkérdezhetem, hogy miért nincs rajtad póló? - próbáltam elterelni figyelmét a külsőmről.

- Történt egy kis baleset... az öcséd leöntött narancslével - rántott vállat vigyorogva, mikor meglátta kérdőn felvont szemöldökömet. - Talán nem tetszem így? - billentette félre a fejét és játékosan megfeszítette az izmait. 

Szememet végig futtattam a vállán, kulcscsontján, kidolgozott mellkasán, V vonalán és eljutottam a boxere széléig, ami jócskán kilátszott farmere alól. Az évek során láttam már félmeztelenül, de akkor nem volt ennyire edzett és nem is voltam hozzá ilyen közel. Na meg, az érzéseimmel sem voltam ennyire tisztában. Kétségkívül tetszett a látvány, bár eléggé zavarban voltam, amiért ilyen leplezetlenül bámulom és a reakciójából ítélve, ezt ő is észrevette. 

- Ilyet nem mondtam - motyogtam és éreztem, hogy arcomat elönti a forróság.

- Jól áll a piros szín - Úgy tűnt, Austin egész jól szórakozik azon, hogy talán most először sikerült zavarba hoznia.

 Válasz helyett csak fogtam a párnámat és Austin arcába vágtam, majd felugrottam és püffölni kezdtem vele. Meglepte a reakcióm, az arckifejezése hangos nevetést váltott ki belőlem, viszont gyorsan kapcsolt és ő is támadásba lendült. Elkapta a csuklómat és kitépve a kezemből a párnát elhajította, majd a hátamra döntött.

 Nem bírtam abbahagyni a nevetést, de mikor egyik lábát átvetette rajtam, a csípőmre ült és a kezeimet leszorítva a fejem mellé, közelebb hajolt, hirtelen elnémultam. Arca alig néhány centire volt az enyémtől. Csak néztünk egymásra, mindketten lihegtünk az előbbi párnacsatától, majd Austin megszüntette a köztünk lévő távolságot és ajkait lassan az enyémhez érintette.

Először csak óvatosan nyomta száját az enyémhez, de nem bírta sokáig kontrollálni magát, elmélyítette a csókot, nyelve bejutásért könyörgött, amit azonnal meg is kapott. Kezemet megmozdítva jeleztem neki, hogy engedjen el, mire egyik kezét az oldalamra csúsztatta. Szabad kezemet a tarkójára vezettem és a hajába túrtam.

Ujjaim végigszántottak barna fürtjein, miközben ajkaink egy pillanatra sem váltak el a másikétól, ujjai megragadták a pólóm szélét és befurakodva a vékony anyag alá tenyere egyre feljebb csúszott a hasamon.

Erre viszont - akárhogy szerettem és bíztam benne -, még nem voltam felkészülve. Tenyeremet a mellkasára csúsztattam, hogy eltoljam magamtól, de nem volt rá szükség, mivel az ajtó nyitódásának zaja hallatán úgy gördült le rólam, mintha megégettem volna.

- Mit csináltok?

Harry kíváncsi hangját hallva egyszerre futott át rajtam megkönnyebbülés és ijedtség. Legalább nem anya... neki nehezebb lenne megmagyarázni, bár ismerve Harry fékezhetetlen kíváncsiságát, vele sem lesz könnyű dolgom. Az ajtóban toporgó kisöcsémet figyeltem, majd tanácstalanul Austinra néztem.

- Csak megcsikiztem Ally-t - vágta rá, majd szélesen elvigyorodott. - Pont így! - tette hozzá suttogva, amire felkaptam a fejem, de elkéstem.

Austin egyik kezével átkarolt, a matrachoz szorított és csikizni kezdett, ujjai sebesen futottak végig a derekamon. Harry örömében tapsolni és ugrálni kezdett, majd felpattant Austin mellé az ágyra és ő is rám vetette magát. 

Visítva próbáltam eltolni őket magamtól, de ketten voltak egy ellen. 

- Aus-Austin ké-kérlek - nyögtem ki két nevetőroham között. Tudta jól, hogy utálom, ha csikiznek, de kicsi korunkban is előszeretettel felejtette el, hogy mennyiszer említettem ezt neki.

- Jól van öcskös, elég lesz - könyörült meg végül rajtam, felkapta Harryt, így végre levegőhöz jutottam.

Lihegve dőltem a párnámra, hajam az arcomba hullott és éreztem, hogy arcom teljesen kipirult az erőfeszítéstől. A barátom és kisöcsém viszont nagyon jól szórakoztak rajtam, miközben én levegő után kapkodtam, ők elégedetten pacsiztak össze.

- Mi ez a nagy hangzavar? - nyitott be anya is a szobámba, mire én csak kimerülten pislogtam fel rá, a két jómadárra hagyva a magyarázkodást.

- Allie csikizést kapott, Allie csikizést kapott - hajtogatta Harry kacagva, mire elfintorodtam és rányújtottam a nyelvem - igen, érett 17 éves módjára.

- A fiatal úr is kaphat, ha nem megy azonnal fogad mosni! - csípett anya gyengéden Harry oldalába, mire kisöcsém eltúlozva a dolgot felvisított és kiszáguldott a szobából, anya pedig mosolyogva, fejét ingatva követte.

Amint becsukódott az ajtó anya mögött, Austin nagy vigyorral az arcán és közelebb csúszott hozzám, de én arrébb húzódtam és tüntetően keresztbe fontam karjaimat a mellem előtt. - Na, Alls - húzta el az s betűt hosszan és puha ajkait az arcomra nyomta, miközben átölelt. Nagyot sóhajtottam, lejjebb csúsztam és fejemet a mellkasára hajtottam. Akármilyen mérges voltam rá, mikor ezt csinálta, képtelen voltam tovább haragudni, ha bevetette AZT a nézését. 

- Mit terveztél mára? - motyogta a fülembe, lehellete csiklandozta a nyakam, ajkai pedig súrolták a fülemet, beleborzongtam az érzésbe. 

- Arra gondoltam, hogy bemehetnénk Brittanyhez - vetettem fel az ötletet és felemelve a fejem, hogy láthassam az arcát, kérdőn néztem Austinra.

- Felőlem oké - vigyorodott el és nyomott egy puszit a homlokomra, majd feltápászkodott mellőlem és az ajtó felé indult. - De akkor kezdj el készülődni, különben soha nem indulunk el - szólt még vissza, mire felháborodva nyitottam a számat, de mire válaszolni tudtam volna, már csak a csukott ajtóval közölhettem volna a véleményemet.

És ami a legjobb, hogy teljesen igaza van.